Magyar Lettre Internationale 2014. ősz (94. szám)
BEST OF ANASOFT LITERA - Kristúfek, Peter: A süket ember háza (regényrészlet)
44 A süket ember háza A konyhában még mindig ott áll a becsomagolt hűtő. Újonnan, szépen, hófehéren. Egyáltalán nem volt ebbe a roskadozó házba való. A kikötőben hatalmas hajókról rakodják le a trópusi országok ajándékait. A mólónál már ott várakoznak a speciális vagonok, melyek Csehszlovákiába érkeznek majd. A minőség alapján három osztályba soroltuk a rakományt - 25,20 és 10 koronásokra... - olvasom a padlót takaró egyik régi újságon. Hirtelen eszembe jut anyám, ahogy ott áll görnyedten a szürkületi kertben. Arcát csak halvány fény világítja meg - akkor már nagymama. Ősz, kócos haja a hajfestéktől egyfajta furcsa lila árnyalatú. Gereblyével a kezében szinte jellegzetes látvány - bár rá nem éppen jellemző. Miller és még Benka is oda lenne ettől a képtől. Dosztojevszkij jó író volt. Minőségi bordó kötésben a Bűn és bűnhődés. Apám kedvenc könyve volt. Kafka kicsit rosszabb sorsra jutott - öt átázott könyv, gondosan becsomagolva a megsárgult papírba. Anyám kezébe vette Hesse Az üveggyöngyjáték könyvét és Rimbaud Egy évad a pokolban kötetét. Eredetileg úgy gondolta, hogy nem fog még hozzájuk sem érni. Nem akarta, hogy bármilyen köze legyen hozzájuk. Nem akart kapcsolatba kerülni azokkal a könyvekkel, melyeket apám minden nap a kezében fogott. Egy héttel ezelőtt halt meg. Lábon kihordott egy tüdőgyulladást - mi mást is lehetne tenni ebben a korban, és ebben az állapotban, mint lábon kihordani egy tüdőgyulladást? Fél évszázadot töltöttek együtt. Ez azért elég sok idő. Bőven elég! Elképzelte, hogy amíg a férje nevét már csak egy számhoz kötik, addig ő már nyolcvanhét, nyolcvankilenc, kilencven, kilencvenkettő.. .négy.. .öt.. .lesz. Ettől nagyon nagy boldogság töltötte el. Végre elkezdi élvezni az életet. Többet fog utazni. Átépítteti a házat, új bútorokat vesz. Rögtön a temetés után új mosógépet és hűtőt rendelt. Szinte látom, ahogy belenyilall a fájdalom a derekába. Le kell ülnie egy pillanatra. Ki kell nyújtóznia. Gondolom, elképzeli, ahogy a csontjaiból lassan eltűnik a kalcium, ahogy megmerevednek a végtagjai, és mozdulatlanná válik. Fokozatosan párolog el belőle az élet. A fej, váll, térd, láb, térd, láb fájdalom váltakozik, mint a mondókában. Roppant lelkesedéssel tudott beszélni ezekről a végtelen számú betegségeiről. Már Tacitus írásait veszi izgatottan a kezébe. Körös-körül november, hideg, jeges idő, szinte megkékül tőle az ember bőre. A szél átfúj a kabátján. Szája körül pára keletkezik. Apám magánzárkája, ahogy ő hívta, úgy maradt. Tele van pakolva könyvekkel, alig lehet beférni a szobába, melyben már csak egy kis hely maradt, ahová le lehet feküdni. Anyámnak ez mindig az idegeire ment. Már évek óta nem beszéltek egymással, a város két végében laktak, annak ellenére, hogy nem váltak el. Az ember valószínűleg fentart pár szót, amit azzal a másikkal használ. Amikor ezek egyszercsak elfogynak, akkor már nincs mit tenni. Ahogy az emberek együtt töltött hosszú évek után elkezdenek egymásra hasonlítani, az én szüleim úgy kezdtek egyre jobban különbözni egymástól. Később is, csak körülbelül ugyanazt a tíz szót használták, mintha a szókincsük csak egyre jobban zsugorodott volna. Biztos vagyok benne, hogy ebben közrejátszott apám folyamatosan romló állapota is. Három nappal ezelőtt anyám végre megvalósíthatta látványos bosszúját. Újra látom őt. Elképzelem, ahogy ballag a kaviccsal felszórt utacskán a kapu felé, a botjára támaszkodva, meggörnyedve, de mégis magabiztosan. A templom réz tetején fekete varjak ülnek, belülről tömjén illatát érezni. Biztos vagyok benne, hogy ez a lelke legmélyén jó érzéssel töltötte el. Elöntötte a boldogság. A legelső padba ült le, a gyertyák elé. Megszólalt a fenséges orgonaszó. Ő pedig felnézett a színes üvegmozaikokra, és valahol mögöttük, érezte, ott van. Az én apám Alfonz Trnavsky Mosolygott. A hideg PETER KRISTOFEK falak között szinte megtestesült annak a férfinek az arca, akinek most minden vagyona, amit e világon birtokolt, az ő tulajdonába került. Az arc szürke és mérhetetlenül dühös volt. Ki tudja, a léleknek van-e arca. Ki tudja. Apám sohasem hitt Istenben, meggyőződéses ateista maradt élete végéig. Habár megkeresztelték és előáldozó is volt (főleg a szülei miatt Albert nagyapa sohasem bocsátaná ezt meg neki), de semmi több. A változatosság kedvéért anyámat nem a háború alatt keresztelték meg, mert megtagadta a gyónást, mivel abszurdnak tűnt neki. Végül rábeszélték. Ugyanis ez közben élet-halál kérdéssé vált - ahogy ezt az olcsó kalandregényekben írják. Végül a nemrég felújított templom (anyámat ez egy pillanatra meg is lepte, hiszen több mint hatvan éve nem lépett be ide) domonkosrendi plébánosát sikerült rávenni arra, hogy eltemesse apámat. Egy kicsit drága gyászmisét ajánlott, de anyám úgy gondolta, hogy ezt megengedheti magának. Ugyanis már akadt jelentkező bőven a ritkaságba menő Gershwin bakelit lemezekre, amit apám egész életében gyűjtött. Elvégre most már szabad és független! Ilyen szabadnak még sohasem érezte magát. A dominikánus áhítatos hangja zengett a templomban: Alfonz Trnovskÿ bátor ember és igaz keresztény volt. Jó és becsületes. Mindannyiunk számára nagy veszteség ez. Alfonz most az Úr színe elé lépett. Bízzunk benne, hogy Urunk kegyes lesz hozzá. Ámen! Anyám a templomban egyedül ült. Nagyon jól sikerült ezt a cirkuszt eltitkolni a többiek elől. Nagyon jól tudta, hogy miért. Én is csak a dominikánus TOMÁS DZADON, MAMA'S MONUMENT / PAPA'S MONUMENT, FOTOGRAPHY, 2011 Magyar Leurnus 1014 ősz