Magyar Lettre Internationale 2014. ősz (94. szám)

KOMMENTÁROK ÉS VITÁK - Németh Zoltán: Mágikus realizmus a magyar irodalomban (Tér, idő, név és posztmodernizmus)

dése és a testvérpár hatalmi viszálya). Az oppozíciók között leginkább komplemen­ter, egymást kiegészítő viszony áll fenn, tehát a szövegben sok helyütt »kettős kauzalitás« érvényesül. A Testvériség pél­dául egy olyan korban játszódik, amikor még a hiedelmek és a kuruzslók nagy hatalmat gyakoroltak a közgondolkodás fölött. Ha ismeretlen eredetű jelenséggel (...) találkoznak, akkor az átviteli mágiá­hoz, az analogikus magyarázathoz fordul­nak, és a probléma megoldására a szak­emberen kívül egy »halottlátó« asszonyt is felkérnek.” (Balázs 2003: 43) Benedek Szabolcs Darvasi László regényeit, illetve Péterfy Gergely, Ficsku Pál, György Attila, Haklik Norbert műveit említi a magyar mágikus realizmus kap­csán (Benedek 2000: 89-91), Malek Ízisz összefoglaló tanulmányában Bánki Éva Előváros (2004) és Grecsó Krisztián Isten hozott (2005) című regényét értelmezi részletesen. Véleménye szerint a mágikus realista és posztmodern regényeknek „az emlékezés és a visszaemlékezés jellegze­tes tematikus eleme”, pontosabban „Az emlékezés témája egyrészt lehet a tár­sadalmi, ideológiai konfliktusok újraélé­­se, mely egyfajta traumafeldolgozásként értelmezhető, másrészt lehet egy cél­nélkülinek tűnő folyamat, ami az egyes személyes történetekben bontakozik ki, és bennük csupán az emlékezetfo­lyam végére világlik ki az a lehetséges cél, mely magának az emlékezés struk­túrájának is meghatározó részét alkotta.” (Malek 2013) A magyar nyelvű mágikus realizmu­son belül sajátos helyet képvisel a hatá­ron túli magyar mágikus realista próza, amelynek sajátos térképzetei - mint pél­dául az erdélyi transzilvanizmus (Antal 2008) -, illetve a mágikus realizmusra jellemző kevert kultúrájú közeg jelleg­zetességei sajátos tér- és időképzetekkel gazdagodnak. Különösen Szilágyi István és Bodor Ádám regényei emelhetők ki ebből a szempontból. A Bodor Ádá­­mot követő fiatal erdélyi, poszt-bodori­­ánus (Bányai 2011; Balázs 2012:38) pró­zaírók, Dragomán György, Papp Sándor Zsigmond és Vida Gábor művei a poszt­modern historiográfiai metafikció, vagyis egy másfajta történetszerűség lehetősé­geivel (Toldi 2010: 12) tűnnek ki, „töb­bek közt az idő- és a térbeli viszonyok elbizonytalanításával, a nézőpont- és szólamváltogatással, az öntükröző moz­zanatok gyakoriságával, az allegorikus jelentéslehetőségek megsokszorozódá­sával." (Milián 2010) A szlovákiai magyar irodalomból Bárczi Zsófia A keselyű hova (2004) című elbeszéléskötete és N. Tóth Anikó Fényszilánkok (2005) című regénye mellett leginkább Huncík Péter Határeset (2009) című regényét emel­hetjük ki, amely egy határ menti szlová­kiai kisváros, a kevert, magyar-szlovák kultúrájú Ipolyság 20. századi történel­mének gyakran irracionális, mozaiksze­rű képét jeleníti meg, a latin-amerikai és a magyar mágikus realista prózahagyo­mány mellett a szlovák irodalmi hagyo­mány, főként Ladislav Ballek Ipolyság-re­­gényeinek felhasználásával. Darvasi prózája mint a világszerűség és a történetelvűség újrafelfedezése A mágikus realizmus már a kilencvenes évek elejétől kezdődően, főként Darvasi László recepcióját követően ambivalens, ellentmondásos helyzetbe került a poszt­modern magyar irodalom kontextusában, illetve a mágikus realizmus irodalomtörté­neti helyét illetően. A magyar irodalom­történet-írás a posztmodern fordulatot a hetvenes évektől kezdődően az ún. szövegírodalom alkotásaihoz, Esterhá­zy Péter, Nádas Péter, Mészöly Miklós, Garaczi László prózájához, illetve Tan­don Dezső, Parti Nagy Lajos, Kovács András Ferenc, Kukorelly Endre lírájá­hoz köti. A mágikus realista és áltörté­nelmi regények ebben a kontextusban „a történet rehabilitása’-ként (Mikola 1994: 209) jelentek meg a 90-es évek elején, mintegy a posztmodern szövegcentri­kus, fragmentált formai eljárásaival szem­ben, a világszerűség és a történetelvűség újrafelfedezéseként - miközben az iro­dalomelméleti és irodalomtörténeti gon­dolkodás más szereplői (például Bényei Tamás) a nemzetközi szakirodalomra támaszkodva éppen a mágikus realizmus posztmodernsége mellett érveltek. Darvasi László regényei olyan értel­mezői szótárat mozgósítottak, amely nem tér el jelentősen a posztmodern terminológiától. Darvasi A veinhageni rózsabokrok (1993) című elbeszélés­­kötetét abból a szempontból emeli ki a recepció, mint amely az intertextu­­ális-textológiai posztmodern játékok ellenében az anekdotizálást, a törté­netmondást, a vérbő cselekményes­séget, a gazdag jellemépítést, a törté­nelmi távlatosságot valósítja meg, s így a 90-es évek magyar prózairodalmának egyik legfőbb inspirálójává válik. (Már­ton 1993) A „mesélőkedv, világszerű­ség, nyelvi reflexió, töredezettség, enig­­matikusság” kulcsszavai mellett azonban Bombitz Attila arra is figyelmeztet, hogy Darvasi-írásmód annak köszönhette rendkívüli sikerét már ebben a kötetben is, hogy „a dekonstrukciós olvasásnak épp úgy mintául szolgál, mint a hagyo­mányos, »egészként« való olvasható­ságnak”. (Bombitz 2005) A Darvasi-féle elbeszélőmód legfontosabb jellegzetes­ségeiként a mindent átható irracionali­tást, a metaforikus-lírai elbeszélőmódot, a fragmentumszerű, anekdotizáló törté­netmesélést, a történelmi tematikát és a multikulturális környezet kelet-európai, balkáni színességét tarthatjuk. Az 1541 utáni török hódoltság idején játszódó A könnymutatványosok legendája (1999) című regény egy fontos rétege nevekből épít magának irracionális, multi­kulturális poétikát. Az egzotikus nevű sze­replők közül elég csak néhány jellegzetes névre utalni: a „magyar” regényben ilyen David Mendelson zsidó posztókereskedő, Ibrahim Galaburdi rettegett janicsár kapi­tány, ilyen a „valószerűtlenül szép férfi­ként megjelenő Jozef Bezdán, a román mutatványos leány, azaz Spargator de Nuci - Diótörő Irina, ilyen a „nyomorult törpe”, a velencei Luigi Escapolo Fira­­bella­­ vagy egy másik törpe, Pep Vele­­mir. A nevek olyan archaikus, mágikus analógián alapuló világot jelenítenek meg hálózatszerűen, amelyet a nevek jelen­tése irányít irracionálisan. Kamilla példá­ul „fölzaklató és megbolondító kamillail­latot áraszt”, amely elhódítja a férfiakat, „Diótörő” Irina pedig a vaginájával képes bármit összeroppantani. Jozef Bezdán neve minden bizonnyal a szláv bezdán (bezo­dna­i aljanincs, feneketlen mély­ség) főnévből is értelmezhető - a regény fikciója szerint olyan „világkém”-ről van szó, aki „tudja meséltetni a mézet”, vagy­is a méz mélyére nézve látja az elmúlt és eljövendő eseményeket, illetve képes mások fejébe álmokat csempészni, gon­dolataikat ellopni. Darvasi Virágzabálók (2009) című regénye úgy folytatja ezt a mágikus világ­építkezést, hogy a 19. századba helye­zi fragmentált történeteit, amelyekben legendák, mesék, mítoszok keverednek szétszálazhatatlanul, a realitás és az irre­ális határain ki-be mozogva. A történet helyszínéül választott dél-alföldi város nyomán nevezhetnénk akár Szeged-re­génynek is ezt a művet, azonban a szö­veg rhizomatikus burjánzása térben és időben túlmutat minden efféle megha­tározási kísérleten, vagy ahogyan Decz­­ki Sarolta írja, ennek „a regénynek egy­szerűen nincs centruma.” (Deczki 2013: 48) A mű kronotoposzának miszti­kus-mágikus kavarodása ebben az eset­ben is elmossa a reális és irreális határát, „a csodást valóssá teszi és a valóst cso­dássá.” Éppen ezért - másokkal egyet­értésben - Kolozsi Orsolya is a mágikus realizmussal rokonítja a regényt, amely­nek lényege a tanulmány írója szerint „ugyanis éppen abban áll, hogy nem pusztán egy természetfeletti, vagy mági­kus világot tár olvasója elé, hanem úgy tesz, mintha ez a valóság része lenne, nem kezeli kitüntetettként, a realitás­tól való eltérésként. A természetfölötti elem a valóság szerves része, a mágia nem furcsaság, hanem a világ értelme­zésének, a világról való beszédnek egy módja.” (Kolozsi 2009: 71) A nevek megteremtik a multikulturális interakciók világát Túri Tímea Darvasi prózájáról írva tesz egy nagyon fontos állítást. Eszerint bár a „rejtély, a titok, a hiány valójában elbe­­szélhetetlen - ettől titok -, azonban sej­tésem szerint van egy olyan jel, amely a Darvasi-prózában a titok helyett áll, a titkot mintegy észlelhetően - a legrövi­debb formájában - helyettesíti. Ez pedig a név.” (Túri 2011) A nevek misztifikáció­ja, a névbe kódolt sorsképletek, a nevek mágikus jelentései azonban nemcsak Darvasi László már említett regényei­ben kapnak rendkívül jelentős szerepet, hanem általában a magyar mágikus realis­ta regények nagy részében. A nevek egy­részt megteremtik a történelmi távlatot, másrészt a multikulturális interakciók vilá­gát, a jellegzetes közép-európai tér hete­­rotópiáját, harmadrészt pedig összekötik a fragmentumszerű történetmesélésből, anekdotákból felépülő cselekmény rése­it. Sőt, sok esetben misztifikálják a szer­zői nevet is, mint például Bodor Ádám nevének Andrej Bodor névváltozata a Sinistra körzet című regényben, amely­ben „mindenki álnevet kap a hatalomtól, amely álnév a körzetbe való beavatás rendjét biztosítja” (Bányai 2012: 62) vagy Talamon Alfonz Barátaimnak, egy Tria­non előtti kocsmából (1998) című regénye, amelyet a szerző eredetileg Samuel Bor­kopf álnéven írt. Ez utóbbi regény nyelvek interakciójából épül fel, egymásra rakódó rétegekből, amelyek palimpszesztszerű­­en rétegeződnek egymásra, s így rakják ki - nyelvből - egy száz évvel ezelőtti világ kulturálisan sokszínű mozaikját. Többnyi­re valóban létező személyek átírt vagy gúnyneveivel találkozhatunk, valódi poé­­­ tikus-eklektikus, multikulturális hibridne­ vekkel, amelyekben a vezeték- és kereszt­név sorrendje éppúgy nem követ semmi­lyen eltervezhető szabályt, mint ahogy maguk a nevek sem.­ Ráadásul nemcsak az izolált nevek mutatnak fel önmagukban multikulturális teret - gondoljunk csak egyes magyar-német, magyar-szlovák, cseh-német, latin-magyar, német-olasz, jiddis-magyar stb. kevert tulajdonnevek­re, hanem e felsorolt nevek összessége alakít ki egy multikulturális világot pusztán a nevek sűrűsége, hálója által. A mágikus realizmus irodalom­­történeti helyének meghatározása - a posztmodern három stratégiája Ha irodalomtörténeti távlatból nézzük, a mágikus realizmus kapcsán mozgósí­tott terminológia - fragmentált történet­mondás, metafikció, a reális és az irreá­lis határainak feloldódása, a történetiség szövegszervező ereje, a multikulturális tér, a nyelvi és kulturális heterogenitás - nem mond ellent a posztmodern defi­­niálási kísérleteinek, viszont felveti annak 71 KOMMENTÁROK ÉS VITÁK

Next