Magyar Lettre Internationale 2014. ősz (94. szám)
KOMMENTÁROK ÉS VITÁK - Boka László: Erdély-regények (Történelmi alulnézetek)
BOKA LÁSZLÓ Erdély-regények (Történelmi alulnézetek) Narratív struktúrák és biográfiai források a Dragomán- és a Pappprózában Az alábbiakban a kortárs magyar prózapoétikák történelmi vonulatának ún. Erdély-regényeit, pontosabban e történelmi mozzanatokat megidéző, netán eleve ezekre építő kereteket igyekszem vizsgálni, egy olyan író-generáció esetében, amelynek tagjai az utóbbi évek során mintegy többes alulnézetből mutatták be az 1989 előtti erdélyi/romániai diktatórikus viszonyokat. E szerzők - pl. Dragomán György vagy Papp Sándor Zsigmond - saját tapasztalattal rendelkeznek műveik történelmi idejét és tereit illetően, fiktív elemeik megélt történelmi hátterekre építenek, másfelől egy tágabb prózaírói vonulatnak is a tagjai. E képletes vonulatot (melybe forrásként, origóként Bodor Ádám életműve éppúgy beletartozik, mint Szilágyi Istváné) nem csupán, vagy nem elsődlegesen származásuk kohéziója (erdélyi vagy onnan Magyarországra települt szerzőkről van szó), mintsem műveik választott kerete, történelmi tematikája, szcénája, s nem utolsó sorban kompozíciós analógiák és bizonyos fokig hasonló narratív technikák is összefűzik. E tágabb csoporthoz sorolom az említettek mellett Demény Péter Visszaforgatás és Józsa Márta Amíg a nagymami megkerül című kisregényeit, Tompa Andrea A hóhér háza című debütregényét, s hangsúlyosan Láng Zsolt Bestiárium Transylvaniae főcímű regényeit, illetve két tavaly megjelent, véleményem szerint markáns „Erdély-regényt" is: Vida Gábor és Tompa Andrea legújabb könyveit. Ez utóbbiakban a 'történelmi keret' nyilvánvalóan már korábbi korokat, régmúlt időket - vagy legalábbis a 20. század első harmadát -, tehát nem a közvetlen közelmúltat idézi. Hely hiányában, most mégis elsődlegesen arra keresem a választ, miért érett történetté egy egész generációban mindaz, amit gyerekként vagy kamaszként, fiatalként a közelmúltban élt meg, menynyire közösek egyáltalán ezek a történetek, mennyire biográfiai ihletésűek, van-e ezen konkrét élettapasztalatoknak jelentősége, illetve azt is, hogy a motívumok, illetve az úgynevezett téridő alakzatainak problematikája mennyiben hangsúlyos és analóg a Dragomán és a Papp-próza narratív eljárásaiban. Elöljáróban a történelmi regény alakulásainak és kortárs recepciójának azon vetületeit is érdemesnek gondolom röviden számba venni, amelyek befolyásolhatták generációs szinten is a 90-es években induló említett magyar szerzőket és prózájuk alakulását. Ábrázolt történelem versus história Az irodalmi köztudat többnyire akkor fogad el egy kanonizált epikus művet intézményesítetten történelmiként, ha az kvázi biztosnak mondott történelmi tények mentén keletkezik, ezt használja alapvető háttérként, s egyúttal mintegy utánképzi a megidézett történelmi korszakot. A történelmi regénnyel szembeni elváráskor határozta meg a 19. század klasszikus magyar történelmi regényeinek sikerén túl, sajátos történelmi helyzete okán pl. az 1920-as években reneszánszát élő ún. erdélyi magyar történelmi regény hangsúlyos olvasatait is Kuncz Aladár, Kós Károly, Makkai Sándor, Tabéry Géza, Markovits Rodion, Berde Mária vagy P. Gulácsy Irén műveiben. A történetírói szövegekkel (és elvárásokkal) szemben a történelmi események értelmező közvetítésének gyakorlata itt és ekkor sokkal élesebben és nyíltabban jelent meg.3 A regényíróval szemben persze nem elvárás „a referencialitás- és igazságigény, nem a tények visszaadása, hanem azoknak az esztétikai funkcióba helyezése a fő célja".4 S még ennél is több, tehetnénk hozzá, hiszen a szövegszervező eljárások és epikus tényezők eleve az írói világteremtés módozataiként értelmezendők, melynek elsődleges követelménye, hogy koherens egészet alkosson, működő világot hozzon létre, melynek „hű korabelisége” meglehet nem mellékes, de semmiképp sem elsődleges kritérium. A történelmi regény - ahogyan korábban Bényei Péter utalt rá - „zárt, teljes világot épít fel a múlt eseményeiből (...) ami nem történelmi éppígylétének ábrázolására (...) hivatott". Más kérdés, hogy a magyar közgondolkodás még ma sem mindig választja élesen ketté a hivatásos történetíró és a prózaíró szerző anyagkezelését, múlthoz való viszonyát, de annyi mára bizonyosan állítható, hogy a műfaj maga fokozatosan megszenvedte szükségszerű funkció-eltolódásait, például hangsúlyosan az areferencialitás kérdéskörét tekintve. Mindeközben persze ugyanilyen hangsúlyos maradt, hogy a történelemszemlélet változásai természetszerűleg kihatnak az irodalmi beszédmódokra is, elsődlegesen a közvetíthetőségre, a hitelesség-szkepszisre, ezt követően pedig egy adott történelmi szituáció eltérő interpretációs aktusaira. Végső soron a kulturális emlékezet megszabta tér perceptív különbségeire is! (Itt rögtön hangsúlyozni szükséges azt is, hogy bár a narratíva létezésünk egyfajta alapstruktúrája - hiszen a történelem valamiféle megszerkesztett formában él tovább bennünk - az a közhelyszerű elképzelés, miszerint minden múltbéli cselekvés aakis narratívakért hagyományozódna tovább, bizonyára nem állja meg a helyét, ha nem egészítjük ki azzal az alapvető kitétellel, miszerint minden eseménybe számos nyelven kívüli tényező is képes beépülni. Köztük olyan tapasztalati rétegek, melyek eleve kivonják magukat a nyelvi megképzés vagy bizonyíthatóság alól. Nyelv és történelem „mindig egymásra vannak utalva, de sohasem kerülhetnek fedésbe” - írta Kosseleck.7) Ezt csak még tovább árnyalja az a nehezen cáfolható elgondolás, miszerint az időtapasztalat és a helyi jelleg összefüggései nem különválasztható struktúrák, legkevésbé azok az ún. közösségi érvényű proto-narratívák esetén, amilyenek bizonyos fokig egyes kiemelt történelmi tárgyú regények is. A szépíró, ellentétben a történésszel persze, - aki Kosseleck szerint is legalább két, egymást kizáró követelmény kereszttüzében áll, ti. hogy tegyen igaz kijelentéseket, ugyanakkor ismerje el saját állításai relativitását, - látszólag egészen szabadon mozoghat és alkothat. Számolnia kell viszont azzal a fogas alapkérdéssel, hogy a múlt és a jelen egyáltalán szétválasztható-e. E téren legalább Ricoeur óta tudjuk, hogy egy múltbéli esemény történésének időpontjában még nem rendelkezhetett a 'múltbéliség' később felismert attribútumaival, tudatosított vonásaival, amelyek nyilván később váltak, válhattak csak történelemmé. Az emlékezetben tartott és az emlékként elbeszélt múlt így végsősorban mindig a jelenben kiteljesedő alakzat, amelynek akár semmi köze sem lehet a tényleges történelmi szituáltságokhoz, hiszen a múltban még nem volt tudható, hogy idővel emlékezetre méltó múlt lehet belőle. Magyar nyelvterületen e tézist több irányból alaposan elemző Gyáni Gábor szerint a „mi és miért így történt, vagy mi és miért így értendő?” kérdésekre leginkább ugyanaz lehet a válasz, fikció vagy történeti diskurzusok formájától függetlenül.10 Gyáni példaként egy Martin Walser-regényt említ,11 amely úgy ábrázolja egy kisfiú tudatán átszűrve a hitleri Németország mindennapjait, hogy nem a történelem szörnyűséges tetteit, mintsem a fiúcska ártatlan tapasztalati valóságát tárja elénk. A példát nem véletlenül említem én sem, hiszen ugyanezt az alapállást alkalmazza Dragomán György sikerkönyve is. Időtapasztalat és a helyi jelleg, tehát lokális illetve temporális narratív összefüggésrendszerein és egyáltalán nem különválasztható struktúráin túl. Gyáni sikeresen érzékelteti azt a disszonanciát is, amit egy későbbi tragikus történelmi fejleménynek (jelesül itt Auschwitz borzalmának) a visszavetülése okoz mindarra, ami a német kollektív emlékezetet az egész 1933 utáni időszakban csak morális aggályok tömkelegével terhesen vélte felvázolhatónak. Ezek után, illetve ezek fényében a fő kérdés immáron bizonyára nem az, hogy a történelmiként olvasható regények valóban történelmi regények-e, ha tetszik kizárólagos olvasatukban, amint azt Szegedy-Maszák Mihálytól Kulcsár Szabó Ernőn át Hites Sándorig vagy Bokányi Péterig számos szakértő tematizálta magyar nyelvterületen is, hanem hogy utóbbi kategóriának, e „kétségkívül nagyon kényes műfajváltozat”12-nak bő kétszáz éves hagyománya ellenére sincsenek, mert nem is lehetnek objektív és egzakt aspektusai. Nem is beszélve önreflexivitás és dokumentatív jelleg tudatos, ellentétező összekapcsolásáról, melyet leginkább a posztmodern regényelméletek sajátjaként említhetünk, s melyet többen meta-történelmi fikcióként, illetve történelmi metafikcióként írnak le, többnyire Linda Hutcheon vagy Robert Scholes korábbi munkái nyomán.13 A továbbiakban ennek értelmében történelmiként is olvasható regényekről, s ezen belül is Erdély-regényekről, illetve emlékezésmódokról ejtek tehát szót. Helyszín és/vagy téma Erdélyi történet - választotta könyve alcíméül talán túlzott nyíltsággal, nyílt referencialitás-alappal Papp Sándor Zsigmond, pontosabban a szerző helyett könyvének kiadója.14 Hozzá hasonlóan, de ellentétes mozgással, Kis Erdély-regény munkacímmel jelentette meg Vida Gábor említett regényének részleteit eredetileg még folyóirat-közlésekként, mely alcím viszont a kötetszerű kiadásból már elmaradt. Láng Zsolt eleve regényei főcímében (Bestiarium Transylvaniae) is jelezni kívánta, hogy a történet Erdélyben (vagy ott is) játszódik, oda kötődik. Tompa Andrea debütregényének alcíme 15 sokatmondóan és összetéveszthetetlenül a román diktátor „Aranykor”-át idézi, s a sor hoszszasan folytatható lenne. E kiragadt példák legalább két képletes prózaírói vonulatot képviselnek: egyfelől a regények használta szcénák, másfelől a történelmi múltesemények és ezek hangsúlyozása mentén. Közös bennük is minden más általam említett kötetben, akár az önálló Erdélyi Fejedelemség korában, akár az I. világháborút, tehát a Monarchia utolsó évtizedét övező időkben, akár a közelmúltban, tehát romániai keretekben játszódik is a cselekményük), hogy impliciten felmutatnak egyfajta történelmi-lélektani másság keretet. Egy olyan keretet, amelybena magyar nemzeteszme történelmi alakulását tekintve, illetve a visszatekintő kulturális emlékezet olvasataiban is) valamiféle különállóság vagy tételes önállóság, illetve legalább egyfajta elvű-BOKA László Egyszólamú kánon? Tanulmányok és kritikák Gondolat, 2012 A befogadás rétegei Komp-Press, Kolozsvár, 2004 DRAGOMÁN György A fehér király Magvető, 2005 A pusztítás könyve Balassi, 2002 PAPP Sándor Zsigmond Semmi kis életek Libri, 2011 Az éjfekete bozót Alexandra, 2005 „Amikor a hiúzok szeme világítani kezd" A Hét, 1999/30.7. TOMPA Andrea Fejtől s lábtól Kalligram, 2013 A hóhér háza. Történetek az Aranykorból Kalligram, 2010 VIDA Gábor Ahol az ő lelke Magvető, 2013 BODOR Ádám Sinistra körzet Magvető, 2013 Az érsek látogatása Magvető, 2014 Verhovina madarai Magvető, 2011 SZILÁGYI István Hollandó Magvető, 2001 DEMÉNY Péter Visszaforgatás Koinónia, 2006 JÓZSA Márta Amíg a nagymami megkerül Nórán, 2007 LÁNG Zsolt Bestiárium Transsylvanie I-IV. Az ég madarai Jelenkor, 1997 A tűz és a víz állatai Jelenkor, 2003 A föld állatai Kalligram, 2011 KUNCZ Aladár A fekete kolostor Új Palatínus, 2006 KÓS Károly Az országépítő Helikon, 1983, Lázi, 2013 73 KOMMENTÁROK ÉS VITÁK