Magyar Lettre Internationale 2014. ősz (94. szám)

BEST OF ANASOFT LITERA - Pucherová, Dobrota: 1968 augusztusának traumája és emlékezete

40 RANKOV, Pavol Szeptember elsején írapv máskort Kalligram, 2011 Az idő távlatából Kalligram, 2010 Testközelben Ab-Art, 2005 ,A mai szlovák prózáról" Magyar Lettre Internationale, 63 GRENDEL Lajos Nálunk, New Honiban Kalligram, 2001 NORA, Pierre Emlékezet és történelem között Napvilág, 2010 ALEXANDER, Jeffrey C "Modern, anti-, poszt- és neo-" Magyar Lettre Internationale, 42 BAUDRILLARD, Jean Amerika Magvető, 1996 A művészet összeesküvése Műcsarnok, 2009 LYOTARD, James (et al.) A posztmodern állapot Osiris, 1993 WHITE, Hayden A történelem terhe Osiris, 1997 1968 augusztusának traumája A traumaelmélet Freud pszichoanalitikus elméle­téből indul ki, miszerint a (gyakran érthetetlen) traumatikus élmény strukturált narratívába ren­dezésével a páciens eltávolodik az élménytől és képes magát túltenni rajta. A klinikai traumaelmé­let a 20. század 70-es éveiben jött létre az USA-ban a vietnami veteránok gyógyítása során. A szépiro­dalmi művek traumaelmélet segítségével való in­terpretációja a 20. század 90-es éveiben jelent meg az irodalomtudományban. A traumát átélő páci­ens és az író közötti különbség abban rejlik, hogy az irodalom esetében nem terápiás, hanem esz­tétikai hatásról beszélhetünk (illetve a kettő ösz­­szefonódásáról), és gyakran nem létezik nyílt kap­csolat az írói narratíva és identitás között, mivel nagyarányú tudatos manipuláció eredményezte művészi konstrukcióról van szó. A traumairoda­lom főként a kollektív és ún. kulturális traumá­kat tematizálja, amelyek „valamilyen módon meg­bontják a társadalom identitását" (Alexander 1). Jeffrey Alexander szerint a kollektív trauma a tár­sadalom nem természetes reakciója egy negatív élményre, még ha elsőre annak tűnhetne is, a kul­turális identitás azonban nem természetes úton jön létre, hanem kulturálisan teremtett. A kollek­tív szenvedés narratívák segítségével, „imaginatív folyamat révén” (ibid.) jön létre. Az irodalom így aktívan hozzájárul a kollektív szenvedés kulturális emlékezetének kialakításához, amely a narratívák révén generációról generációra száll. Alexander magyarázata szerint a kollektív emlékezet nem az emlékek statikus archívuma, hanem a reinter­­pretáció és a csoportidentitás kialakításának aktív folyamata. Az irodalom a trauma feldolgozásának pszichoterápiás eszköze. A kollektív trauma egyik paradox vonása, hogy a társadalom úgy dolgozza fel, hogy állandóan felemlegeti. A trauma ugyanis egy olyan tapasztalat, amelyen a társadalomnak túl kell jutnia, egyúttal azonban elfelejteni sem akarja, mivel így szeretné megelőzni, hogy a trau­mát kiváltó esemény megismétlődjön. 1989 után a­­csehszlovák kulturális diskurzus­ban a szocializmus traumáira kezdtek reflektálni. A traumanarratíva központjába a Varsói Szerződés hadseregeinek 1968. augusztus 21-i Csehszlovákia elleni inváziója került. Ezt az eseményt a Cseh­szlovák Szocialista Köztársaság európai és demok­ratikus identitásának erőszakos megszakításaként értékelték, amely identitás 1968-ban az ideológia fellazítására irányuló Prágai Tavasz és annak szlo­vák megfelelője, a Pozsonyi Tavasz során mutatko­zott meg. A posztszocialista­­csehszlovák identi­tás kulcsfontosságú forrásává és „emlékhelyévé” (Nova) vált; a médiában, a művészetekben, a nyil­vános fórumokon és a tudományos diskurzusban a végtelenségig reflektáltak rá. A történelmi ese­mény remediációja megszilárdítja a kulturális em­lékezetet, ezáltal stabilizálja és ikonizálja a múlt bi­zonyos narratíváit (Erii 393). 1968 augusztusának ez a hivatalos narratívája a kollektív traumanarra­tíva minden jellemzőjének megfelel: megmagya­rázza, hogy 1) ki volt az áldozat, 2) ki volt az ag­­resszor, 3) mi történt és 4) ki a felelős (Alexander 13-15). Alexander szerint a trauma ilyesfajta repre­zentációja a társadalmi szenvedés ún. autoritatív narratíváját hozza létre (15). Egyúttal az olvasót is a részesévé teszi azáltal, hogy megengedi, hogy képzeletben azonosuljon a szereplőkkel, katarzist idéz elő, ezáltal lehetőséget biztosít, hogy az olva­só megszabaduljon a traumától. Mindez lehet po­zitív is, de amint Astrid Ern­ rámutat, az ilyesfajta történetírás nem adja meg az elemzés lehetőségét, és csak megerősíti a már elfogadott jelentéseket. Paradox módon, ha a kollektív trauma jelentése stabilizálódik és bezárul, a továbbiakban már nem beszélnek róla, és fennáll a veszélye, hogy a trau­máról, amely okozta, megfeledkeznek. A szlovák regényirodalom az utóbbi években kezdett el leszámolni a szocializmus időszakának kollektív traumáival. Jelen tanulmány azt a kér­dést feszegeti, hogy a szerzők hogyan közeled­nek a múlt társadalmi traumáihoz, anélkül hogy „jók és rosszak harcának” ideológiai narratíváját hozzák létre, de egyúttal hozzájáruljanak az 1968 augusztusa kollektív traumájával való leszámolás­hoz. Milyen módon dolgoznak ennek a történet­nek a reprodukcióban fellelhető hordalékaival, és hogyan adnak teret az új értelmezéseknek? Milyen célokra használják fel a szerzők a saját képzeletü­ket? Valóban a mimetikus realizmus előfeltételei a legalkalmasabbak a traumatikus múlt leírására? Historiográfikus metafikció - Peter Kristofek: A süket ember háza Peter Kristofek A süket ember háza (2012) című, 550 oldalas regényében a szlovák történelmet dol­gozza fel a 20. század 30-as éveinek közepétől egészen napjainkig. A szerző a bevezetésben ki­fejti, az elsődleges inspirációt a családja, konkré­tan a nagyapja története jelentette, aki a szlovák állam idején katonai pilóta volt. Erről a tényről a szerző véletlenül szerzett tudomást, húsz évvel a nagyapja halála után. A regény egy hatéves tör­ténelmi kutatás alapján készült, amelynek során a szerző nagy mennyiségű levéltári anyagot gyűj­tött össze. Olyan történelem ez, amelyet a szer­ző nem élt át, hanem a saját anyaggyűjtése alap­ján próbál meg rekonstruálni. A regény epizódok, anekdoták és jelenetek sorozata, amelyek látha­tóan nem az író képzeletében születtek, hanem történelmi forrásokból és különféle művészi al­kotásokból leste el őket. Ezen felül a szöveg tör­ténelmi (vagy magát annak beállító) dokumentu­mokkal van megtűzdelve. A derivatív jelleg a mű kapcsán megfogalmazott kritika egyik kifogása: „A könyvben több, szlovák irodalmi műből köl­csönzött, néha szó szerint átvett motívumot talá­lunk” (Barborík 42). Kristofek azonban egyáltalán nem próbálja titkolni a munkamódszerét, éppen ellenkezőleg, állandóan hangsúlyozza: Nos, igen, ha hihetek a szépirodalmi törté­neteknek - ha egy jobb családból származó leány teherbe esett, elküldték őt a rokonaihoz, lehetőleg jó messzire. Mikor visszajött, a gyere­ket úgy nevelték, mint az ő fiatalabb testvérét. Vannak dolgok, amiket már soha sem fogok megtudni, így legalább magam találhatom ki, hogyan is történhettek. (33) Kristofek arra a posztmodern felfogásra alapoz, miszerint a történelem és az irodalom egyenér­tékű diskurzusok, amelyek írásba foglalják és ér­telmezik a történelmet. Ez a felfogás a történet­­írás posztmodern kríziséből és az objektív tör­ténelmi igazságba vetett hit elvesztéséből indul ki; a tényszerűség helyett a historiográfia narra­tív jellegét hangsúlyozza, ami a történetírást az irodalommal rokonítja. (White). Egyúttal a múlt részét képezik, amely állandóan formálódik és a megírás folyamatában van. A posztstruktura­lizmus szerint mindazt, amit a múltról tudunk, csak feljegyzett történetekből tudjuk, amelyek további szövegekből indulnak ki: a múlt törté­nései örökre elvesztek, csak a róluk készült fel­jegyzések léteznek, amelyek már maguk is inter­pretációk. (Belsey 46; LaCapra 1985, 128). Más szóval, a szövegen kívül nem létezik történelem. Kristófek állandóan a történelem és az emléke­zés textuális, derivatív jellegére mutat rá azáltal, hogy egyrészt átveszi más szövegek története­it és palimpszeszt módjára átírja őket, másrészt pedig állandóan hangsúlyozza az emberi emlé­kezés és a történelmi feljegyzések megbízhatat­lanságát és ennek következményét: a történelem „cseppfolyós” voltát. Leírja, hogyan működik az emlékezet: a saját emlékeink összekeverednek a televízióban látott képekkel vagy a fényképek­kel, de mi már nem tudjuk megkülönböztetni, hogy melyek „valódiak” és melyek látottak. Az ismert korabeli felvételek előszeretettel ke­verednek az emlékek közé. Mindig ugyanaz a napos utca. Néha ráesik az eső, vagy beborít­ja a hó. (101-102) M a g­y­a r• 1 1 '/am 1014 ősz DOBROTA PUCHEROVA nemcsak szlovák regényekben

Next