Magyar Lettre Internationale 2015. nyár (97. szám)

PÉTERFY - Péterfy Gergellyel Rostás Eni beszélgetett: Világjobbító barbárság

»OH nyár__________________________ ■ Akkor már elég sandán csináltam a dolgot. Úgy gondoltam, hogy ha már úgyis kénytelen vagyok PhD-t írni, mert tovább akarok tanítani az egyetemen, akkor rögtön két legyet ütök egy csapásra, így legálisan tudtam időt és módot szerezni, hogy rengeteget foglalkozzak a témával. Kivettem az addigra felgyűlt, körülbelül egy évnyi alkotói szabadságom, és szép alaposan megcsináltam a dolgozatot. Akkor már látszott, hogy hol szalad meg a történet abba az irányba, ahol ebből majd irodalom lesz. Persze egy csomó minden olyan irányba is elszaladt már a PhD-n belül is, amit nem fejtettem ki a könyvben. A szeptember 11-e szálat például nem foglaltam nagyobb kontextusba végül. Ez a nap volt Angelo megkeresztelésének napja, amire, mint megaláztatásának pillanatára, mindig nagy dühvel gondolt vissza. Figurák is kimaradtak, Báróczi Sándor például nagyon sokáig képben volt. Kazinczy életében ő volt a legfontosabb kontrollszemély arra, hogy miért döntött jól, amikor otthagyta az alkímiát és az aranycsinálást. Báróczi isteni figura, de még az 1810-es években megjelent, az A mostani Adeptus vagyis a’ szabadkőmivesek’ valóságos titka című francia regényfordításának előszavából is kitűnik, hogy ez az egyébként rendkívül művelt és széles látókörű férfiú az élete kilencvenöt százalékát arra használta fel, hogy az akkor már nyilvánvalóan teljesen értelmetlen alkimista irodalmat búvárolja. Neki tényleg az aranycsinálás és az anyagok transzmutációjának gondolata kötötte le az elméjét. ■ Négy évvel korábban, a Pannon mese kapcsán adott interjúban azt nyilatkoztad, hogy a disszertációhoz szerzett tudás tulajdonképpen felesleges a regény szempontjából. Még mindig így gondolod? ■ Nagyon érdekes tapasztalatokat szereztem erről közben. A megszerzett ismeretek nélkül nem tudtam volna megírni a regényt, de ha ragaszkodom a történeti valóságukhoz, akkor nem lett volna egységes a könyv szerkezete. Rengeteget le kellett gyalulni a valóságos történetekből - sok Kazinczy testvért ki kellett hagyni, Török Sophie történetéből is számos dolog kimaradt. Mindent a szándékaimhoz és a céljaimhoz kellett alkalmaznom, és az a sok rokon, konfliktus, történeti helyzet egyszerűen túlterhelte volna a szöveget. ■ Több mint tíz évig foglalkoztál Kazinczy és Soliman barátságával. Hányszor érezted úgy, hogy feladod? ■ Naponta, milliószor. ■ A Pannon mese miatt ráadásul félre is tetted a regényt. Nehéz volt visszahelyezkedni a történetbe? ■ Nagyon nehéz volt, pont azért, mert viszonylag sok mindent összeolvastam erről a korról. Szinte csak olyan pillanatok voltak, amikor azt láttam, hogy ebből a hatalmas anyagtengerből én nem tudok újat gyúrni. Egyszer már meggyúrtam, az lett valamilyen, de újat már nem tudok. Sejtettem, hogy a munkamódszer fogja megmenteni a dolgot, megint valami regula és szabály az, ami végül tartalmat generál. Kikötöttem, hogy addig nem adhatom fel a problémát, míg nem találom meg a perspektívát, ahonnan ránézek a történetre, vagyis az elbeszélőt. Eldöntöttem, hogy ha nem találom meg „x” 2 ideig, akkor hagyom a francba az egészet. Egy félbehagyott színdarabról ■ Péterfy nemcsak doktori disszertációt, és regényt, de drámát is írt Angelo Soliman kálváriájáról. A Preparált angyalban a kitömés groteszk procedúrája egészen máshonnan van szemügyre véve, mint ahonnan Török Sophie látta. Egy udvari orvos, néhány kapatos medikus és a preparátumot készítő udvari szobrász, Franz Thaller szemszögéből. A darabból Péterfy Bori (a szerző húga - a szerk.) rendezett egyestés akciót a Krétakör előadásában még 2005-ben. Bár a szerző nagyon izgalmasnak találta az előadást, mindig úgy érezte, hogy neki nem elég a dráma szövegének színpadi megjelenítése, mert sokkal több részletre kíváncsi, mint amit ebből egy dialógusban meg tudna írni. Ám ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy ami félbemaradt, az sosem készül el. „Lehet, hogy egyszer nekiállok, ha már ebben a formájában megvan." - hangzott az ígéret. ■ Végül úgy döntöttél, Kazinczy feleségének, Török Sophie-nak hangján szólaltatod meg a történetet. Ő hogyan került a képbe? ■ A szövegnek volt olyan verziója, ahol Báróczi Sándor az elbeszélő, meg olyan is, ahol több elbeszélőt alkalmaztam. Sophie nagyon sokadjára jött, de aztán annyira összebarátkoztunk, hogy remekül tudtunk együtt dolgozni. Annyira jól álltam neki, és ő is annyira jól állt nekem, hogy a hangja végül meg tudott szólalni egy olyan tónusban, amire azt tudtam mondani körülbelül kétszáz oldal után, hogy na Sophie, akkor te viszed a bulit. ■ A tíz év alatt, amíg készült a szöveg, gondoltál rá, hogy ilyen erős metaforává válik, ilyen erősen reflektál arra, ami ma körülöttünk történik? ■ Figyeltem, hogy milyen szuperül a kezemre dolgozik az idő, és persze reménykedtem, hogy nem lesz aktuális, de csalatkoznom kellett. Ennek az egésznek ráadásul van egy ilyen aktuális pornográfiája, pikantériája is, villant. Egy villantás a jelenből is jut, de ez lényegtelen epizódja a történetnek. ■ A szereplőid nagyon mai nyelvet beszélnek. Az áthallások és az erős párhuzamok miatt nem archaizáltál? ■ Ha kilépünk a magyar politikai kontextusból, akkor is tényleg nagyon mai a történet, és nem csak az idegenség problematikája miatt. Alapvetően azért mai, és azért nem is archaizáltam, mert a felvilágosodás kérdései - kis túlzással - még mindig a mi kérdéseink. Sőt, most egyre inkább élesednek ezek a kérdések, ahogy egyre inkább úgy tűnik, hogy nem voltak elég artikuláltak a korábbi egyszerű válaszok. Még mindig a felvilágosodás kérdéseit tesszük fel a világnak. Amiről a könyv szól, az mindenestül az én problémám, a mi problémánk - a test idegensége, világba vetettségének kiszolgáltatottsága alapvető egzisztenciális probléma. ■ A bécsi Természettudományi Múzeum raktára, ahol 1806-tól Angelo Soliman kitömött testét tárolták, az 1848-as harcok során keletkezett tűzben leégett. Mit gondolsz, mi lenne most a sorsa a preparátumnak, ha nem semmisül meg? ■ Három évvel ezelőtt rendeztek egy nagy kiállítást Angelo Soliman tiszteletére Bécsben. Ezen a kiállításon ott volt a büsztje, tehát az a bizonyos halotti gipszmaszk, amit Franz Thaller szobrász vett le róla a halála napján, és amiről egy Monika Firla nevű etnológusnő bebizonyította, hogy tényleg eredeti. A büszt korábban egy baden-badeni múzeumban volt, sokáig nem is tudták, hogy Angelo Solimanról vették le. Ha még ma is meglenne a preparátum, az a nyugati civilizáció önostorozásának nagyon erős tárgyi rekvizituma lehetne, mint ahogy ez a gipszminta is az volt, elrettentésként szolgált, az önvizsgálat imperatívusza lett. Soliman teste folyamatos mementója lenne annak, hogy a legartikuláltabb világjobbító szándék hogyan válik a legartikulálatlanabb barbárság eszközévé. ■ A dolgozatban említed, hogy a mai bécsiek még mindig zavarba jönnek, ha felemlegetik nekik Angelo történetét. Mondasz konkrét példákat? ■ A könyvtárban, a levéltárban, a kávéházakban nagyon sok olyan emberrel találkoztam, akik afelől érdeklődtek, hogy mivel foglalkozom. Három komoly filológusnál is zavart heherészést váltott ki a válasz, nem értették, mi ebben az érdekes, minek kell ezt bolygatni. Ez érthető módon egy különösen neuralgikus, traumatizáló pont a bécsi értelmiség számára. Bécsnek egyébként van egy nagyon morbid arca - imádják a morbid történeteket, elég csak a Stephansdom katakombáira, vagy a temetők szoborkultuszára gondolni, de ez talán a legmorbidabb, legkényelmetlenebb bécsi történet. ■ Szerinted ez lehet az oka annak is, hogy végül nem egy bécsi író írta meg a kitömött barbárt? ■ Soliman története megért néhány feldolgozást, és színdarab is lett belőle, de szerintem az ő figurája igazából Kazinczyval együtt érdekes. Az idegenségnek ez az egészen speciális helyzete Bécsből valószínűleg nem látszik annyira, mint Magyarországról. Ehhez a mi kelet-európai tapasztalatunk, nézőpontunk kell. Kazinczy és Soliman történetét felőlünk meg lehet pillantani úgy, hogy egy nagyon komplex képet adjon ki. Sokkal több választ lehet találni Kelet-Európából nézve, mint egy önostorozó nyugati felvetésben. (Könyves Blog, 2014.08.04.)