Magyar Lettre Internationale 2015. ősz (98. szám)
SZLOVÁK MÚLT- ÉS KÖZELMÚLTFELDOLGOZÁS - Krištúfek, Peter: A süket ember háza (előszó)
MARTIN PIACEK: MILAN RASTISLAV §TEFÁNIK AS ANNA DAÜCÍKOVÁ, 2007; SELF-PORTRAIT AS A BUST OF MILAN RASTISLAV STEFÁNIK, 2007 PETER KRISTÚFEK A süket ember háza Ez nem igaz történet, de lehetne akár az is. A kezdete azonban két igaz történet. A családi krónika különös dolog. Ahogy az ember megismeri az elődeit, saját magáról is sok mindent megtud. Magára ismer a fényképbeli arcokban, felfedezi (boldogan vagy szégyenkezve) a saját gondolkodás- és viselkedésmódját. Az egyik történet még 1984-ben suhant végig észrevétlenül az életemben. Anyai nagyapám, Vladimír Krisko elit katonai pilóta volt. Vadászrepülő ász. Túlélte a második világháború számtalan légi csatáját, csatlakozott a szlovák nemzeti felkeléshez, és ő lett a parancsnoka a felkelők Zvolen közeli repülőterének, a Három Tölgyfának. A háború után tovább szolgált a hadseregben, a Védelmi Minisztériumban dolgozott alezredesi rangban, mígnem 1952-ben váratlanul elbocsátották - állítólag azért, mert a nagyanyám ragaszkodott hozzá, hogy újszülött fiát - az én nagybátyámat - megkereszteljék. Márpedig az ilyesmi nagyon nem jól vette ki magát akkoriban, így hát nagyapám élete hátralevő részében raktáros volt (szebben mondva ellátási referens), később pedig könyvelő az Állami Erdészeti Vállalatnál, 1988- ban halt meg. Az 1990-es évek elején posztumusz rehabilitálták és ezredesi rangra emelték. Klaszszikus történet, amit az ember minden oldaláról ismer, nem is firtatja jobban. 1984-ben a felkelés negyvenedik évfordulója alkalmából azt a feladatot kaptuk, hogy kérdezzük ki a rokonainkat, akik részt vettek az eseményekben, és írjunk belőle fogalmazást. Nagyanyám, aki valaha tanítónő volt, azonnal berendelte nagyapámat a nappaliba, én papírt-tollat vettem elő, hogy jegyzeteljek, leültünk a kanapéra, és ezzel a bemelegítő kérdéssel indítottam: „Tulajdonképpen hány német gépet lőttél le...?” Nagyapa kínosan hallgatott, mintha nem tudná, mit is mondjon. Ezt a szerénységének tudtam be, és annak, hogy nem szívesen idézi fel a régi időket. A helyzetet végül nagymama mentette meg, aki előadott pár tipikus történetet, amiket ügyesen a korszak könyveiből és filmjeiből merített. Ezeket szépen lejegyeztem, az iskolában csillagos ötöst kaptam, és mindenki elégedett volt. 2008-ban, húsz évvel a nagyapám halála után egy színes képeslapot találtam a postaládámban. Egy luxus-kirándulóhajó volt látható rajta, amint épp a szépséges Rajna folyón úszik. A nagyanyámnak címezték, aki akkor már szintén nem élt. A hátoldalára gyakorlatlan kéz vésett pár mondatot. A feladó (egy szlovák, aki épp a képeslapon látható kirándulóhajón, a River Symphonyn dolgozott felszolgálóként) azt írta, hogy az 1940-es évek katonai pilótáinak a történetét kutatja, és érdekelnék az időszak - vagy akár a későbbi évek - olyan fotói, amelyeken a nagyapám szerepel. Nem sokat törődtem a képeslappal, jó időre el is feledkeztem róla. Egyszer aztán rendrakás közben véletlenül a kezem ügyébe került, és hirtelen szeszélyből válaszoltam rá. Úgy két hónappal később (amikor a tengerésznek véget ért a turnusa) a pozsonyi ferences templom előtt beszéltünk meg találkozót - onnan egy lepukkant, koszos, sötét alagsori kocsmába mentünk, ahol pocsék, langyos sört ittunk, én pedig megismerhettem a nagyapámat teljes dicsőségében és most először tiszta fényben. Elsőként elővett egy fénymásolatot nagyapám gyászjelentéséről, amit a nagyanyámtól kaphatott egykor, vagy amihez más úton juthatott. Amikor felismertem a saját gyerekkori írásomat... szeretett férj, apa, após... érthető módon a hideg futkosott a hátamon. Aztán a sűrű füstön és a részeg hangzavaron át kicsit szórakozottan hallgatni kezdtem. Kristofek, Peter „A süket ember háza" (részlet) Magyar Lettre Internationale, 94 SZLOVÁK MÚLT- ÉS KÖZELMÚLT FELPOLCOZÁS