Magyar Lettre Internationale 2016. tavasz (100. szám)

VILIKOVSKÝ - Vilikovský, Pavel: Szlovák panteon

M­­i­­n­­­a­r Leit­r­e Int­e­r­n­a­t­i­o­­n­a­l­e • 1­0­0 . s­z­á­m 2016 tapasz__________________________ leverésében, az ő szemükben a nagy szláv testvért jelentette, mely azért jött, hogy a magyar pöffesz­­kedéssel szemben megmentse a kis szláv népeket. (Máig eleven a nagy szláv testvér és megmentő mítosza, s ennek gyökere valószínűleg eddig az epizódig nyúlik vissza, és meglepő, nem csak szél­sőséges politikai tévelygők harapnak rá, hanem például az egykori kormányelnök, a Keresztény­­demokrata Mozgalom vezetője, Ján Carnogursky is.) A nemzeti szükségleteket nézve talán indokolt, ám anakronisztikus és alkalmatlan második cse­lekvési terv jelenléte a szlovák részvétellel kap­csolatban a történelmi mozgásokban és mozgal­makban még sokszor megmutatkozott, gyakran komikus formában. Egy jeles szlovák irodalomtör­ténész egy beszélgetés során ezt a jelenséget azzal a képpel fejezte ki, hogy a szlovákok belekezdtek a második felvonásba, de a színdarab szövege és konfliktushálózata még az első felvonásból való. „Nem kell a másé, de a miénket nem adjuk!” Ennek a visszamaradottságnak voltak objektív okai is, ezek közé tartozott főként Szlovákia földrajzi hely­zete. Ahogy Lubomír Lipták írja: „És itt eljutunk (...) Szlovákia krónikus »határhelyzetének« történelmi je­lentőségéhez: azáltal, hogy szinte folyamatosan »va­laminek« a peremén volt, lehetetlenné vált, hogy itt a társadalmi rendszerek, az államformák, a kikris­tályosodott kultúrák teljes mértékben kifejlődhesse­nek, hogy saját erejükből, tapasztalatukból, túlélési technikáikkal a születés pillanatától kezdve jussa­nak el a beérés fázisáig. Nem volt elég idejük ahhoz, hogy kitartsanak addig, míg méltósággal távozhat­nak a színpadról, mint olyasvalaki, aki nem csak »véghez vitte«, hanem »végig is játszotta« a maga sze­repét.” És ehhez teszi hozzá: „Az a tény, hogy va­lamiképp folyamatosan a térség, a birodalom vagy a hatalmi érdekek peremére kerülünk, többek közt nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a nagy gondolatok, ideák, mozgalmak nemcsak megkésve érkeznek el hozzánk, hanem akkor válnak jelentősebb társadal­mi erővé, amikor már születésük helyén a felforgató és inspiráló eszmék pozíciójából a hivatalosan elfo­gadott és kellőképpen megzabolázott és megnyir­bált ideológiák stádiumába kerülnek át. (...) Nem csoda hát, ha gyakorta tétován vagy bizalmatlanul fogadják őket.” Úgy vélem, hogy az inspiráló gondo­latok és mozgalmak tétova és bizalmatlan fogadtatá­sában nemcsak a „megzabolázás” vagy „megnyirbá­lás” utáni alakváltozatnak van része (hiszen ez épp ellenkezőleg, emészthetőbbé tehetné azokat), sok­kal inkább a konzervativizmusnak, a tradicionaliz­­musnak, annak, amit Timrava, az írónő „Tyapákék” című novellájában a paraszti réteg „csököttségének” nevez. Ez a réteg még 1950-ben is a gazdaságilag aktív lakosság 57 százalékát tette ki. Ezt az alapállást rövidítve fejezi ki az a jelszó, melyet időnként még most is előrántanak a „nemzeti beállítottságú” poli­tikusok: „Nem kell a másé, de a miénket nem adjuk!” A nézetek és ideák világába átfordítva ezt így ér­telmezhetnénk: „Idegen nézeteket nem veszünk át, a magunkéihoz, ha szemmel láthatólag szemben is állnak a valósággal, megátalkodottan ragaszkodunk”. A szlovákok idegenkedése a száraz törté­nelmi tényektől és rajongása a legendák és mí­toszok iránt még a modern nemzet kialakulásá-­­ nak idejéig nyúlik vissza. Amikor a Stúr-generáció tagjai igyekeztek feléleszteni a nemzeti öntudatot és büszkeséget, ehhez a szlovákok akkori felke­lése nem nyújtott sok alkalmas érvet. Épp ezért - a romantikus irodalom lelkületével összhang­ban - a régi dicső múlt megéneklésével segítettek magukon. És ez az ellenőrizhető adatok csekély voltából fakadóan elegendő teret hagyott a kép­zeletnek, és lehetővé tette az aktuális ideológiai elképzelések és konstrukciók akadálymentes át­­plántálását a történelmi ősidők derengő szürküle­tébe. Ezen a gyerekbetegségen a nemzeti újjászü­letés korszakában minden kisebb nemzet átesett, főként azok, akik szükségét érezték annak, hogy kompenzálják saját államiságuk hiányát, de a szlo­vákok egy részénél, legalábbis úgy tűnik, krónikus formát öltött, és máig sem gyógyultak ki belőle. A Nagymorva Birodalom lakosságát bizonyára egy vagy több szláv törzs alkotta, az eredetet innen származtatni, tekintettel a (legalább részleges) te­rületi egyezésre, egészen legitimnek tűnik. Sokkal rosszabb azonban, amikor a 20. század 90-es éve­iben egyes túlhevült amatőr történészek teljesen komolyan kísérelték meg a Nagymorva Birodalmat Nagyszlovákká nevezni át, miközben azt hangoz­tatták, hogy a szlovák már a 9. században liturgikus nyelv volt, melyről a Comenius Egyetem Szlovák Nyelv Tanszékének egyik tanársegédje egyenesen kijelentette, hogy ez volt Európa legősibb nyelve. Nem fogom itt előszámlálni, hogy minő csodála­tos átváltozásokon mentek keresztül a Nagymorva Birodalom korszakának egyes történelmileg fon­tos alakjai a kortárs szépprózai vagy drámai mun­kákban, hiszen a művészi irodalomban ez megen­gedhető költői szabadság, de egy említést megér, hogy az egyik író, a Svatoplukról szóló trilógia szerzője nyilvánosan méltatlankodott amiatt, hogy az ő minden alap nélküli feltevéseit és spekulációit magukévá tették a történészek is, amivel, legalább­is szerinte, hitelesítették a tudományos igazságot. „Csehszlovákia-pártiak” és „önrendelkezés­pártiak”, azaz ludákok A szlovákok sajátos kapcsolatára a történelemmel azonban a leginkább a viharos huszadik század nyomta rá a bélyegét a maga gyakori és heves rend­szer- és államforma-váltásaival. Ezek okozták, hogy az eszmerendszerek, koncepciók és a társadalmi mozgások nem kerültek le nálunk - Eubomír Lip­ták szavaival élve - a porondról, amikor eljátszották már a szerepüket, hanem erőszakkal rángatták le őket onnan, és mint valami ideológiai zombik, máig ott matatnak a kulisszák mögött. Ugyanakkor min­den új rendszer hozott egy saját, radikálisan eltérő vagy éppenséggel teljesen ellentétes történelemfel­fogást, beleérve a történelmi személyiségek felada­tának ehhez illeszkedő átértékelését is. Különösen 1948 után, a kommunista időkben került sor a té­nyek kiforgatására, meghamisítására, ami tartós el­lenszenvet keltett a hivatalos történelemértelmezés, de valójában a történelem iránt is. Gyakran a fürdővízzel együtt öntötték ki a gye­reket is. A magyarok céltudatos asszimilációs po­litikájának köszönhetően az Osztrák-Magyar Mo­narchia utolsó ötven évében a Csehszlovák Köz­társaság 1918-as megalakulása után a szlovákság egyetlen legyintéssel megtagadta a történelmi Ma­gyarország történelmét mint „ezeréves elnyomást”. Ez a képes kifejezés és a vele kapcsolatos ellenér­zések fel-feltünedeznek a jelen színterén is, nem ritkán igencsak bizarr formában: a szlovák helyes­írás szabályai szerint a magyar történelem jelentős személyiségeinek nevét fonetikusan kell írni, pl.: Zichy - Zici, Pálffy - Pálfi, Szentiványi - Lentiváni stb. Eltekintve attól, hogy semmilyen más idegen neveket nem írunk fonetikusan a szlovákban, sőt a szlovák helyesírás sem fonetikus, a jeles szlovák költő, Pavol Országh Hviezdoslav nevét 1918-ig Orságnak, utána - mivel 1921-ben halt meg - Or­­szághnak kellene írni. Ez a szabály ez idáig nem nagyon honosodott meg, de tény, hogy érvény­ben marad. Ez az utólagos bosszú azt a gyanút kelti, hogy a szlovákok ezzel szeretnék megválta­ni a bűntudatukat tömeges elnemzetietlenedésük miatt. Ugyanebből a korszakból és nyilván hason­ló ellenszenvből kifolyólag aktiválódtak újra 1989 után az olyan sértő kifejezések is, mint az elma­­gyarosodott, a magyar érdekeket támogató „ma­gyaron”, az „elfajzott” vagy a „nemzetáruló”. A Csehszlovák Köztársaság 1918-ban keletke­zett mint az Osztrák-Magyar Monarchia egyik utódállama, és akárcsak előzménye, többnemze­tiségű államalakulat volt. Inkább állampolitikai okokból, mintsem tudományos meggyőződésből a hivatalos helyek az egységes csehszlovák nem­zet doktrínáját kezdték el hangoztatni, hogy az a maga 10 milliójával ellensúlyozni tudja a 3 mil­lió németet, a 700 ezer magyart, 500 ezer uk­ránt és 100 ezer lengyelt, akik ugyanebben az ál­lamban éltek. Ha a durván 3 milliónyi szlovákot külön nemzetiségként választották volna le, az összes kisebbséggel együtt meghaladták volna a csehek mint államalkotó nemzet számát, és egy ilyen állam raison d’être-je könnyen megin­gott volna. Hasonló félelmek vezették a kormányt ahhoz, hogy ellenezzen bizonyos politikai erőket, melyek Szlovákia autonómiájára törtek volna. Szá­mos szlovák érezte úgy a hivatalos doktrína okán, hogy elvesztik frissen szerzett nemzeti önállósá­gukat, és maradéktalanul beleolvadnak a gazda­ságilag és kulturálisan is fejlettebb cseh nemzetbe. Idővel a szlovákok közt két ideológiailag szemben­álló tábor alakult ki: a „Csehszlovákia-pártiak”, és az „önrendelkezés-pártiak”, azaz a „néppártiak” (ludákok) - ez a név Hlinka Szlovák Néppártjá­nak nevéből ered, mely az autonómia gondolatát politikailag akarta keresztülvinni. Az eredetileg többé-kevésbé tárgyilagos megnevezések a későb­bi történelmi fejlődés során­­ a köztársaság szét­esése, az első önálló szlovák állam keletkezése és hat év utáni felbomlása - pejoratív mellékízt kaptak. 1989-ben ezek is megérték a feltámadást a Csehszlovák Szövetségi Köztársaság felosztása vagy megőrzése körüli csatározások során, ezúttal azonban már csak szitokszavakként. Elnézést kérek a laikus és az e hozzászólás igé­nyeihez igazodva durván leegyszerűsítő kitérőért a szlovák történelem terepére, de meggyőződésem, hogy e nélkül nehezen lehetne megérteni például azt a drámai küzdelmet, amely az ún. „prágai tavasz” idején 1968-ban a „demokratizálódás” és a „föde­­ráció” hívei között bontakozott ki. Itt a szlovákság egy része a totalitárius szocialista rendszer demok­ratizálásának folyamatába egy föderatív társadalmi berendezkedés újabb speciális akcióprogramjával

Next