A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Heti Értesítője, 1883 (2. évfolyam, 1-37. szám)
1883-11-08 / 30. szám
197 maguk egy helyt elég találóan jellemzik, amely, ha nem is egészen helyes föltevésekből indul ki, és talán túlságos sötét színekben tünteti fel a helyzetet, mégis joggal hívhatja fel a szakosztályok figyelmét. Két fő okból gondolják az emlékirat szerzői az ácsipar hanyatlását levezethetni: az egyik az iparszabadság által fejlesztett kontárkodás, karöltve a fakereskedők és nagyvállalkozók konkurenciájával, mely a mesterektől elvonja a lét lehetőségét; a másik a tanulók és segédmunkások viszonyai, amelyek lehetetlenné teszik a normális továbbfejlődést. Az első pontra nézve meg kell jegyeznem, hogy a mű- és középítészeti szakosztályok már korábban méltatva ezen fontos ipar jelentőségét, már 1881-ben az ipartörvény revíziója érdekében a földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi minisztériumhoz benyújtott emlékiratukban a kőfaragó és ácsipart olyanokul deklarálták, amelyeknél „önállóan (mesterekül) működni kívánóknál bizonyos foka a szakképzettségnek elkerülhetetlenül szükséges“, ugyanott továbbá ki van mondva, hogy „alkalmas módon való bebizonyítását annak, hogy mesterségüket valóban megtanulták és bírják, azoktól (t. i. az ács- és kőfaragó mesterektől) is fölötte szükséges megkívánni.“ Ebből kitűnik, hogy a M. Mérnök- és Építész-Egylet már ezelőtt két évvel a legkompetensebb helyen hangoztatta annak szükségét, hogy az ácsmesterséget is csak szakszerűen képesített ácsmesterek gyakorolhassák. És azt hiszem. szakosztályok, hogy ez körülbelül a maximum, amit valamely ipar az ipartörvény módosításától várhat és kívánhat, és bármily reakcionárius szellemben is képzeljék némelyek ezen módosítást, nem fognak módot jelölhetni, hogy mikép lehetne a nagyvállalkozók és gyárosok konkurrenciáját korlátolni, vagy a fakereskedőknek vagyoni fölényük által előidézett monopóliumát megtörni. Ez egy árnyalata azon nagy sociális kérdésnek, mely mindenütt napirenden van, ahol iparviszonyokról van szó, a munka és tőke kérdése, amelyet paragrafusokkal megoldani még eddig sehol sem sikerült. A második pontra vonatkozva elmondhatnám, hogy azok a jelen emlékiratban csak röviden jelezett visszaélések, hogy t. i. a ki nem tanított és fel nem szabadított tanulók, mint segédek szegődnek, — hogy a segédmunkás munkaadója irányában semmi néven nevezendő kötelezettségre nem szorítható stb. — a többi építési iparágaknál ép oly nagy mértékben divatoznak. Elmondhatnám még, hogy most, amidőn az összes iparágak haladása fokozott igényekkel lép fel a segédmunkás szakképessége és intelligenciája irányában, és midőn erre való tekintettel a vallás- és közoktatásügyi miniszter eléggé nem méltányolható gonddal és előrelátással karolta fel a közoktatás ügyét, a voltaképen a szakoktatás, (a mesterségre tanítás) az építőiparosoknál — tisztelet a kevés kivételnek — épen oly elhanyagolt állapotban van, mint bármikor. Számos adattal szolgálhatnék ez iránt, de miután ezen kérdés szorosan véve sem a szőnyegen forgó ügyhöz, sem a Mérnök- és Építész-Egylet ügyköréhez nem tartozik, itt csak azon óhajomnak adhatok kifejezést, hogy az „Országos Iparegyesület“, melyhez ezen emlékirat szintén benyújtatott, minél tüzetesebben foglalkozzék ezen fontos kérdéssel és karöltve az ipartársulatokkal kísérelné orvosolni ezen bajokat, esetleg a fennálló ipartörvény keretében is. Mindezek után bátor vagyok jelentésem befejezéséül azon javaslattal járulni a t. szakosztályok elé, hogy : tekintve, hogy a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet a földmívelés-, ipar- és keresdelemügyi minisztériumhoz az ipartörvény revisiója érdekében beadott emlékiratában az