Építészet - A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet negyedévi szemléje, 1942 (2. évfolyam, 1-4. szám)

1942-01-01 / 1. szám

MIT KIVAN a szobrász AZ ÉPÍTÉSZTŐL? BODA GÁBOR A vasbeton megjelenése századunkat tipikussá: tipi­kusan forradalmi századdá tette. Átformálta korunk tár­sadalmi, szinte vallási, majd politikai képét, hogy a legmélyebb szántással forgassa fel a reneszánsz óta egyre jobban dudváscdó, színtelenedéi művészeti szemlétetet és gondolkodást is. Bálványoknak kellett ledőlniök, ketté- hasadniok, hogy a felcsapódó sárból és a felszálló füst­ből kilépő Mai Ember új utakra induljon: messzire maga mögé hagyva a babonás romokat... A haldokló gyermekkorához siet vissza, bebarangolva azt mégegy- szer keresztül és kasul. Ez az egyén agóniája! És áll ez a korok szellemtörténetére is! A hosszú agónia után megjött a megváltó halál az elöregedett szellemre, de ugyanakkor csodálatos egyidejűséggel megszületik az új élet a szellem új kánonja, mellyel új ideálokat emel a régiek helyén, meghirdetve az ember hitét önmagában és Istenében. Európa mai szellemi katedrálisát egy saját- tosan új rajzolású alaprajzból húzza fel, mely alaprajzon természetszerűleg minden résznek meghatározott helye van és szerepe elrendeltetett! A felismerés tehát, hegy ma az alkalmazott művészetnek kell jönnie, olyan meg­gondolásokra vezetett, olyan állapotokat hozott létre, melyeket még azoknak is el kell fegadniok, kik az ember örök díszítő ösztönével még ma is perlekednek, annyi eredményekben gazdag évezredek után ... Mert hogyan gondolják a szoba-szobrok és a tábla-képek hívői azt, hogy a sportok a nagy tömeggyűlések és téri játékok korszakában megmaradhat a művészet abban a nem az ő részére készített „topogóban“, melyben csak elnyo- moredás vár rá, de szabad kifejlés soha! Hogyan gon­dolják a romantikus lelkek, hegy a népet a tömegeket továbbra is elzárhatják a nekik éppen úgy járó és szom­jazott művészettől? Egy nemzet a történelmét múltjából csinálja. A multat a művész „hozza vissza“ a képzeleté­vel, de nem egyesek részére, hanem a nagy közösségnek. Ebből világosan következik, hegy a tereken és középüle­teken, tehát alkalmazott formában mindenkihez hozzá­férhetővé téve jelenik meg újra korunkban a nemzeti akarat a Haza a Mitológia és egyéb más fogalmak ábrá­zolásában. Nem lehet tehát egészen közömbös az a tény, hegy milyen művészet az, mellyel ma a magyarság rohamra indul. Nem lehet közömbös már csak azért sem, mert a magyarság ma olyan elitgárdával rendel­kezik, mellyel szellemi csatát nyerhet! Nyerhet, de csak akkor, ha a magyar építész elfogadja a feléje nyújtott kezet: ha a hivatalos művészetpolitika megszabadítja magát a klikk-uralom béklyóitól és végül, ha a magyar művész felülemelkedik a profit és a kicsinyes napi ver­seny rögeszméjén, csak az egyedüli egyet tartva szem előtt: a magyarság kulturális erejének megmutatását! * Hogy mit kíván ezek után a szobrász az építésztől, ez tulajdonképen nem is olyan egyszerű kérdés. És ezért e kérdéstömeg letárgyalásának, melyre az „Építészet“ t. Szerkesztősége jónak látta, hegy helyet adjon, — az alábbi gondolatokkal szegődöm én is a szolgálatába. Nem mintha olyan nagy kedvvel mondanám meg a sérelmeket, mely sérelmeket elméleti értelemben bizony idáig is éppen eléggé tudtunk; dehát mégis jóleső tudat a részünkre az a tény, hogy maguk az építészek is érzik már, hogy Bcda Gábor : ősmagyar és Szt. István a Postaigazgatóság épületén. valami nincsen egészen rendben minálunk, már ami a társ-művészetek és az épület viszonyát illeti. Hegy fel­merültek az idők folyamán olyan meggondolások, melye­ket már nem lehet elintézni azzal a műfölénnyel, hogy nem fontosak a „nagy probléma“ mellett és hegy „idő­szerűtlenségükkel“ csak zavarnák a stílus kifejlődését. Az önbizalom tehát, melyet a szobrász éppen az építész érdeklődésével kapott meg, olyan erőt képvisel a mai művészgenerációnál és rajta keresztül mai kultúrtörté­netünkben (vagy, ha úgy tetszik, kultúrpolitikánkban), hegy e tény nem lehet mindegy senki előtt sem, kinek csak egy kis köze is van a magyarság sorskérdéseihez és van hozzá lelkiismerete is. Nem mondom, vannak már haladó gondolkodású építészek, ha csekély számban is, akik ösztönösen érezték meg, hegy kultúrcselekedetet mívelnek akkor, midőn szobrászokkal és festőkkel indul­nak a „nagy útra“. Mégis sokan, nagyon sokan közülük egész egyszerűen nem is gondolnak arra, hogy kiállí­tásokra járjanak, figyelemmel kísérve a szemük láttára kibemló plasztikai forradalmat. Ez a szomorú tény any- nyival fájóbb a részünkre, mert hiszen a „csábtánc“, melyet járunk, nékik szólna tulajdonképen, nékik, a magyar építészeknek, kik alig vesznek észre bennünket. Egészen érthetetlen az az indolencia, melyben építé­szeink zöme szenved. Belátom, hogy nehéz helyzetben vannak, mikor költségvetési bukfencekkel kell a részükre oly sokat álmodott falakat a földből kihúzniok, de mégis úgy gondoljuk, hogy ellenségünknek kell, hogy tekint­sük azokat a merev gcndolkcdású doktrinereket, kik azt hiszik, hegy ha a szobrot, vagy a freskót a falra engedik, akkor mindjárt a sárba is rántják annak a forradalomnak jelszavait, mely forradalom már túljutott a gyermekbeteg­ségén és így nyugodt lelkiismerettel magához enged­hetné a játszani akaró többi kisdedet is ... Tisztában vagyunk azzal, hegy mily óriási nehézségek tornyosulnak egy tervező építész elé, tudatában vagyunk annak a tény­13

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék