A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönye 56. évfolyam (1922)

50. szám - Szász Gyula: A tatabánya-tokodi 63 ezer voltos villamos távvezeték I.

352 Tanulság egy érdekes szabadalomjogi esetből. — Szemle* — Vegyesek. A tatabánya-tokodi 63.000 voltos villamos távvezeték. SZÁSZ GYULA. E nagyfeszültségű távvezetéknek létesülése, mely a Magyar Általános Kőszédibánya Rt. tatabányai villamos központi áramfejlesztő telepét köti össze tokodi szénbánya­telepével, a tokod-dorog-ebszönyi bányászat nagyarányú kifejlesztésének tervezetével függ szorosan össze. E bányá­szat nem újkeletű Az esztergomvidéki szénmedence ha­zánk legdúsabb, és legértékesebb előfordulásai közé tar­tozik és kiaknázása a múlt század ötvenes évei óta szaka­datlanul folyik. Nagyobb arányokat a szénbányászat azon­ban csak az utolsó két évtizedben öltött, mióta a technikai segédeszközök célszerű kifejlesztésével lehetségessé vált nemcsak a mélységben szunnyadozó kincseknek észszerű módon való napvilágra hozatala, hanem és főleg azokkal a kockázatokkal és veszélyekkel való sikeres megküzdés is, melyek e bányavidéken a mélyszinti munkálatokat állan­dóan fenyegetik. Hatalmas víztömegeknek a munkahelyekre meglepetés­szerűen való betörése az, ami ellen a bányászatnál állan­dóan védekezni kell. A széntelep közvetlenül az alsó­hegységet alkotó triászmészkövön fekszik, amelynek óriási kiterjedésű, hasadékokkal átszőtt és kavernákkal meg­szakított tömegalakulata egyúttal a széntelep feküjét al­kotja s hordozója azoknak a kiapadhatatlan víztömegeknek, melyek, ha véletlen folytán utat találnak a bányaműve­letekhez a víztartó berendezéseket a legsúlyosabb feladatok elé állítják. E feladatokkal a régi bányászat nem volt képes megbirkózni. Gőzüzemű, dugattyús és köldökös szivattyú, aránylag csekély teljesítmény mellett, sokkal több helyet foglaltak el, semhogy velük a vízemelés teljesítményét nagyobb igényeknek megfelelően lehetett volna kielégíteni. A bányaművelés kénytelen-kelletlen a széntelep magasab­b fekvésű részeinek kiaknázására szorítkozott, a mélyebb települések megközelítésétől azonban tartózkodnia kellett. Azok a merész és nagyszabású kísérletek, melyek mint­egy 28 év előtt a 300 m mély és ennél is mélyebb széntelepülésnek függélyes aknákon át való kitermelését vették célba, kevéssel az aknák lemélyítése után meg­hiúsultak, mikor is a hatalmas tömegekben feltörő víz ki­fullasztotta a nagy áldozatokkal lemélyített aknákat, hosszú időre elijesztve a vállalkozást hasonló kockázatoktól. De az idők során számos kisebb arányú munkálat is hasonló sorsra jutott e bányavidéken és a kifulladt ereszkeknek és lejtős aknáknak egész sora inti a bányászt elővigyázatos­ságra. Tekintve, hogy a mélyebben elterülő teleprészek betu­dásával a szénvidék készlete csaknem egy milliárd­­­ra becsülhető, a céltudatos bányászat tartozik a közgazda­ságnak azzal, hogy a vízveszéllyel dacolva lásson hozzá a mélyszinti munkálatokhoz. A nagy magasság, amelyre a fakadó és betörő vizeket emelni kell, önmagában véve a víztartásnak régebben használt eszközeit sem állította volna megoldhatatlan feladatok elé, de e szénvidéken a triász­mészből kitörő víztömegeknek természetes lefolyása az altáró lévén, minél mélyebben fekvő helyen találnak utat a műveletekbe, annál nagyobb mennyiségekben áradnak ki. E víztömegek, ha szivattyúk nem terelik a nyomócső­vezeték kényszerútjára, tapasztalat szerint egy állandónak mutatkozó szintig emelkednek — elöntve a bányaművele­teket, — melynek tengerszint fölötti magassága 131 m, míg a széntelep lenyúlik­­a­ tengerszint alá 100 m-re, és ennél is mélyebbre. Szivattyúzással a betörő víztömegeket az eddigi tapasztalok szerint csak tartani lehet, de kime­ríteni alig, mintha egy földalatti tengerrel volnának össze­függésben, melynek vízszíne azonos az említett állandó szinttel és melyet a vízbetörés helyén csapolunk meg. Minél mélyebben van ez a hely, annál jelentékenyebb a kiáradó víztömeg, melynek mennyisége egyébként függ­vénye természetesen azoknak az ellenállásoknak is, me­lyeket a víz a mészkő hasadékain és kavernáin való ke­resztüláramlása alkalmával útjában talál. Nyilvánvaló azon­ban, hogy az eddigi tapasztalatok, melyek percenként emelt 3—8 m3 vízre támaszkodnak, nem vághatnak a jövő ész­leletei elé, mikor percenkénti 20—30 m3 víznek állandó emelésére is be kell rendezkednünk, amellyel az eddig kimeríthetetlennek mutatkozó víznek kiapasztása talán mégis sikerülhet. Az újkori elektrotechnika, valamint a nagynyomású, sok­fokozatú turbinaszivattyúk kifejlődése meghozta azokat a segédeszközöket, melyekre a bányászatnak a mélyszinti műveleteknél szüksége van, hogy a fenyegető vízveszéllyel szembe tudjon nézni. A háromfázisú indukciós motorral kap­csolt nagynyomású centrifugálszivattyú kis helyen, csekély kezelés és ellenőrzés mellett a víztartásnak rendkívül telje­sítőképes és kényelmes eszköze, mely nagy víztömegeket képes tekintélyes magasságokra emelni, egységenként sok száz lóerő teljesítményre kiépíthető gazdaságos gépekkel. E nagy egységekre a tokodvidéki bányászatnak — mely jobban ki van téve a vízbetörések veszélyének, mint a medencének kelet felé nyúló települései — szüksége is van. Már akkor is, mikor a bányaművelés még csak a felsőbb szinteken folyt és nem ereszkedett le mélyebbre 30 — 80 m-nél a veszedelmes víznívó alá, eléggé tekintélyes víztömegeknek váratlan fakadásával találkozott. A tokodi északnyugati I. sz. ereszke 1909-ben áldozatul esett egy ily vízbetö­résnek, mert 65 m mélységben elhelyezett szivattyúkam­rája csak 5 m3 percenkénti víz emelésére volt berendezve, míg a betörő víz­­­tömege az első időkben 7—8 m3-t kép­viselt és csak utóbb apadt le olyan arányban, aminőben az emelkedő víz — 24 óra alatt elöntve az ereszkével kapcsolatos vágatokat — a veszélyes víznívóig nőtt fel. Ha mélyebbre leszállunk ereszkeinkkel, vízbetörés alkal­mával nagyobb víztömegekkel is kell számolnunk anélkül, hogy határozott módon lehetne formulázni az összefüggést a mélység és a vízmennyiség közt. Ama megfontolás alap­ján azonban, hogy a mészkőtömegek vízjáratain keresztül­áramló nagyobb víztömegek útjukban szükségképen hatvá­nyozódó ellenállásokat találnak, mégis feltehető, hogy a mélységgel a víztömegek nem nőnek meg a végtelenségig. Azt, hogy mely mélységben milyen víztömegekre kell szá­mítanunk, csak a tapasztalat mutathatja meg; egyelőre nem tehetünk egyebet, mint hogy víztartó berendezéseinket lehetőleg nagy teljesítményre építsük ki, de nem nagyobbra annál, amelynél a széntermelés még észszerű költségekkel folytatható. A tokodi mélyszinti bányaművelés egyelőre a mintegy 120 m mélységig elterülő széntelep kitermelését tűzte ki céljául, hogy később jóval tekintélyesebb mélységeknek is sorát ejtse. A jelzett megfontolások és a múlt idők tapasz­talataiból történt feljegyzések alapján víztartóberendezé­seinek 30 m3 percenkénti víz emelésére alkalmas beren­dezését határozta el. E víznek 120 m mélységből való kiemelése mintegy 1300 Le-nyi villamosenergiát igényel a motorok kapcsain; ha tehát pl. két független helyen folyik a bányaművelés, az energiaszükséglet 2600 Le. Nagyobb mélységek esetén a motorok teljesítménye megfelelően nő és" idővel "gondoskodni kell róla, hogy többezer lóerőnyi villamosenergia álljon a víztartás rendelkezésére. E nagy energiakészletekkel szemben, a bányászatnak egyéb cél­jaira aránylag kevés energiára van szüksége. A szállító­berendezések, ventilátorok, kompresszorok, a külszíni üzemek, a világítás,­­sőt kedvező esetben az iszapolás (tömédekelés) és a rendesen fakadó vizeknek kiemelése 1922. IX. 24.

Next