Magyar Műhely, 1967. március (5. évfolyam, 19. szám)
1967 / 19. szám - Parancs János: Versek
PARANCS JANOS ÁLLÓKÉPEK Mihez kezdenék nélküled ? Ugyanolyan társtalan lennék ha nem lennél velem, mint ablakunk előtt ez a fa, engem is tépne-cibálna a szél októberi dührohama, ha nem lennél velem magányosabb lennék, mint voltam nyolc éven át, egyedül kószálnék, álomba zuhannék, fenékig kihörpölném a magány bürökpoharát, elviselhetetlen lenne a gyanakvás, a sértő közöny, tovább sodorna a közeli halál felé a félelem, reménykedni, örülni nem tudnék sohasem, nélküled jobban fájna ami fáj, hogy porszemek vagyunk, foszló árnyak a lét határán, fölvillanó semmiség, oktalan állatok, akiket elnyel a habzó sötét, nélküled rámvicsorítana a szoba, az asztal, a szék, ringatna az ágy kegyetlenül, nem tudnék elaludni, harangok nyelve döngetné fejemet, nem tudnék megnyugodni, és hiába menekülnék, beborítana a tűz, és körüllengnének az őrület sárga virágai. * A többi lány is gyönyörű: a kecses, törékeny porcelán babák mosolya szívén üt, csábítanak a feszes mellű, kövér angyalok. A szerelem ígéretes tüze sokuk szemében ott ragyog. Bájosak és szépek és rajzanak körülöttem az utcán, a villamoson vagy az autóbuszon, el-elmerengve nézem őket, a magánosokat, s a tüzes szeretőket. Némelyikük szebb, mint te vagy; közöttük kedvesebb is biztos akad. Egyetlen reményem mégis te vagy. Szeretem a hangodat, a mosolyodat, kíméletlen őszinteségedet, mozdulataidat, mindent, amit csinálsz.