Magyar Műhely, 1980. december (18. évfolyam, 60-61. szám)
1980 / 60-61. szám - Erdély Miklós: Versek - Megyeri Sári: Mit szeretek Máraiban
MÁRAI SÁNDOR NYOLCVAN ÉVES MIT SZERETEK MÁRAIBAN Marairól nem tudok elfogultság nélkül beszélni. Meg sem próbálom. Hiszen már félszázaddal ezelőtt, 1931 telén megjelent, kedvesen dedikált karácsonyi ajándékának, »Mint a hal vagy a néger« című verskötetének a reám tett hatására is olyan élénken emlékszem, mint ahogyan életének fontos eseményeire szokott emlékezni az ember. Következő műveivel együtt, megszámoltam, öt évtized alatt — újságcikkeiről, riportjairól nem is beszélve — 51 művét olvastam. Nemcsak hogy nem untam rá, de a gondolkodásmódjában egyedülálló, kifejező módszerében szokatlan filozófus költő egyre jobban lelkesített. Mi volt a titka a képzeletemre, minden egyes idegszálamra ható, egész lényemet transzba hozó írónak, ma is rejtély előttem. Frigid nők szoktak így rátalálni az érzéki örömöket egyedül éreztetni képes szeretőre. Márai akaratlanul is jobban megtalálta a lelkemhez vezető utat, mint jónéhány világhírű kollégája. Nem akarom Shakespearehez hasonlítani, de több ízben észleltem, hogy ilyen mértékben a csodálkozást, vágyat és kielégülést egyedül a britt lángész volt képes bennem felkelteni. És még ő se mindig. Nem panaszkodhatom! Nagyon sokat kaptam Máraitól, Az Újság szerkesztőségében »főnökömtől«, és később, magánéletemben a figyelmes jóbaráttól. Sokat foglalkozott velem. Csiszolt, nevelte szellememet, gúnyolt, dicsért, mindig javamra volt. Később Párizsban, mint férjes asszonyt is meglátogatott és annyi okosat mondott a francia irodalomról, helyi szokásokról — jóval többet, mint a bennszülöttek. 1961-ben ugyanilyen kedvesen, mint valami mindenre kíváncsi vidéki rokont, New Yorkban vezetgetett, amíg egyszer csak, s minden magyarázat nélkül, hátat fordított. Megszűntem számára létezni. Nem vágyott sem viszontlátni, sem levelezni. Mint aki abba az életkorba lépett, amelyikben már semmiféle udvariasság nem kötelező. Bevallom, fájt a viselkedése! Később, amikor már én is beléptem a nagy öregségbe, — két évvel vagyok nála idősebb — rájöttem, mennyire igaza van. Belém villant — amit gyakran tapasztaltam —, mennyire irtózik Márai a megvénüléstől. Rosszul bírja mind a saját, mind a mások éveit. Elkedvetleníti az elmúlás. Hát még egy olyan asszonynak a hervadása, kinek legnagyobb érdeme szépsége volt. (Hogy közben írt is, az inkább csak ráadás volt.) Valószínűleg félt a csalódást hozó találkozástól. Kicsit hálás is voltam érte. Mióta »királyságomat«, az ifjúságot elvesztettem, próbálom megérteni az embereket. Közben azon is eltűnődöm, vajon jó ember volt-e Márai? A krisztusi és a kínai bölcs: »Taoi« és szentferenci értelmében nyilván — igen. De a kispolgári fogalmak szerint azt hiszem, nem. Ha sejtené, hogy komoly bajban vagyok, meg vagyok róla győződve, segítségemre sietne. De amikor tudja, hogy ha szerényen is, de mindenem megvan, még a szükséges feleslegesre is telik, miért sietne felém? Márai nem hazudik, nem alakoskodik, a becsületesség, az igazmondás, az őszinteség mintaképe — megértem a magatartását, hallgatását. És hogy őszintén olyan, amilyen, egy okkal több hogy még jobban szeressem. Megyery Sári A Magyar Műhely Munkaközössége és szerkesztői szeretettel köszöntik a nyolcvan éves Márai Sándort.