Magyar Művelődés, 1922 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1922 / 8. szám
IRODALOM. 267 tekinthető. A maga korában rendkívüli feltűnést keltett és ma sem veszített eredeti frissességéből. A Petőfi centennárium indokolttá és szükségessé tette ezt az újabb kiadást, amely pontos szöveget szükséges jegyzetekkel ellátva ad az olvasónak. Városi Ferenc, Franz Boll: Sinn und Wert der humanistischen Bildung in der Gegenwart. Heidelberg, 1921. Az apologetikus iratok tömegéből, mellyel a tudomány vezérfiai siettek a levitézlett materialistákból, Nietzsche antihistorismusát túlhajtókból, naiv praktikusokból, sőt legújabban spengleristákból is álló ellentáborral szemben a mai kultúra alapját alkotó humanisztikus képzés védelmére, messzehangzó szó gyanánt csendül ki a nagytekintélyű heidelbergi philologus mélyenszántó előadása. Az antik astronomia és astrologia e nagytudású historikusa siet mindjárt az elején kijelenteni, hogy a humanisztikus gimnáziumért való küzdelem nem jelenti a többi iskolatípusok eltiprására irányuló harcot. Hadd mutassa meg minden fajta iskola, mit tud, csak határozott s szellemi helyzetünkkel összeegyeztethető célja legyen. Viszont annak, hogy a reáliskola anyaggal való túlterheltsége dacára is megállja még a helyét, az is az oka, hogy tanárai még a régi értelemben vett humanisztikus képzettség birtokában vannak. De mit nevezünk humanszitikus műveltségnek ? Elsősorban pedig mi egyáltalában a műveltség fogalma ? Boll szerint műveit az az ember, akit megformáltak, aki külsőleg s belsőleg megnyilatkozó egységgé lett s aki ezt az ő szellemi felépítését a lehető legnemesebb s legerősebb anyaggal végezte. A külvilág számtalan kérdéseivel s benyomásaival szemben csak az állja meg a helyét, aki uralkodik felettük éber lélekkel s biztos tudással ; vagyis a művelt ember a saját körében tökéletesen orientált, de nem élő lexikon : a műveltség súlypontja az emberben magában van. Humanisztikusan művelt pedig az az ember, aki megszerezte a képességet, vagy szerényebben szólva, a kedvet és hajlamot arra, hogy régi s új idők emberi gondolkozását, érzését, művészi tevékenységét alaposan megértse s átélje. Középkori renaissance nem egyéb, mint a vallásos és világi antik kultúrának lassú megemésztése az ifjú európai népek által. A világfejlődés eme folytatólagosságának képét alakítja ki magában a művelt ember, ez külömbözteti őt meg az öntudattalan barbártól. Ezt a humanisztikus műveltséget nem lehet fordításokból elsajátítani. A fordításban való olvasás ép azt a hasznot nem hozza meg, amit az idegen s főleg a mi nyelvünk szelleméhez nem nagyon közelálló nyelvekből való napról-napra történő átültetés nyújt : a folytonos kényszert a világosságra, a szellemi rugalmasságot, a nyelvi, stilisztikai, logikai, pszichológiai, dialektikai iskolázást. A klasszikusok fordítása valóságos szellemi precíziós munka, melynek tartós hatása a tanuló számára nem olyan kézzelfogható, de rendkívüli fontosságú. Sokat lehetne e pompás előadásból kiragadni a cursív olvasás fontosságáról, a humanisztikus iskola erős nacionalizmusáról, a jó tanár jellem