Németh Lajos (szerk.): Magyar művészet 1890-1919 1. (Budapest, 1981)
Negyedik rész - Művészeti irányok, iskolák, alkotók
szépet, az új lehetőségeket, az új elmondanivalókat keresi” — írta Fémes Beck Vilmos 1913-ban Archipenko budapesti bemutatkozása után, már egy új eszményekért lelkesedő generáció képviselőjeként. A közvélemény természetesen a korszak köztiszteletben álló nagymestereivel foglalkozott, elsősorban Rodinnel és Meunier-vel. Kívülük Max Kiinger Beethoven-szobra kavart vihart, bécsi bemutatásakor a budapesti sajtó is kellőképpen megbotránkozott. Bizarrsága mellett csak Bródy Sándor mert bátran kiállni, és általa a szabad művészi alakítást védte. „A szobrászat építészet, muzsika, piktúra, metszet és nagyszabású ötvösség egyben. A képzőművészeti termékenyítő bujaság maga. Hogy nem felel meg a monumentális szobrászat létező szabályainak? Természetesen, hogy nem felel meg. Hogy a szokottnál színesebb? Kiinger így akarta... El kell felednünk elődjeit, bátorrá kell lennünk és engednünk kell, hogy szemünket az ő egyénisége igazítsa be.” A progresszív törekvések megismerésének lehetőségét a hazai művészeti élet igyekezett is megteremteni. 1907-ben nagyszabású Meunier-kiállítás volt a Műcsarnokban, 96 szobor, rajzok és olajképek bemutatásával. Ezt követően a Szépművészeti Múzeum rangos kollekciót vásárolt tőle. Az 1908—1909-es Téli Kiállításon George Minne szerepelt nagyobb anyaggal. 1913-ban Stursa, Dunikowski, Povolny művei voltak kiállítva a Művészházban, majd Archipenko öt szobra. Rodin műveiről rendszeresen beszámoltak a folyóiratok, csakúgy, mint Medardo Rossóról, Maillolról vagy később Mestrovicról, Boccioniról, Brancuniról, Lehmbruckról és Duchamp-Villonról. Rodin 1900-as párizsi kiállításáról több szobrot is megvett a Szépművészeti Múzeum, a magángyűjteményekben Minne-, Trubeckoj-, Stuck-szobrok voltak. Az ideál kétségtelenül Rodin, akiről az elragadtatás hangján írnak a lapok. „Rodin, ez a csodálatos képfaragó, ez a nagyerejű szobrász, kinek hellén a lelke, de gótikusan merész fölrakású, megfaragta a modern élet szobrát” — írta Ady Endre 1904-ben. A Rodinhez való viszony önmagában is jelzi az idők változását. „... sem egyensúlyra, sem harmonikus összképre, sem architektonikus zártságra [...] gondot nem vetett [...] Idegen elemekkel operálva irodalmi plasztikát csinál” — írja Vedres Márk 1917-ben már az új generáció nevében, mely „egy objektív, egy időfölötti művészethez” keresi az utat. A tízes évektől kezdve pedig, ha csak egy kis kör számára is, de a „modern” szobrászatot már Archipenko képviseli. A századfordulón új generáció kezdi el pályáját, mely megkísérli, hogy megteremtse a modern magyar szobrászatot. Legtöbbjük nem hazai alapokról indul. Általában műiparosként kezdik pályájukat, és szobrászati ismereteiket külföldön szerzik, néha ösztöndíjjal, de leggyakrabban önképzéssel, nehéz, kenyérkereső munka közepette. Párizs és Brüsszel a két fő központ, és ha nem is közvetlenül a nagy példaképek tanítványai, műveik és gondolkodásmódjuk hatása ott érezhető próbálkozásaikon. Változatlanul sokan tanulnak Olaszországban, és ez párosulva — elsősorban a Beck fivérek révén — a német kultúrkör, München és Darmstadt századfordulós törekvéseivel, alapvetően meghatározza a korszak magyar szobrászatának karakterét. Nevezetesen azt, hogy a kor sokirányú próbálkozásaiból inkább a higgadtabb, szolidabb áramlatok hatnak, a fantázia visszafogottabb, a formaadás hűvösebb, és ez kétségtelenül előkészíti a később újjáéledő klasszicizmus fogadtatását. A századfordulón ígéretes szobrászpályák indulnak, amelyek azonban legtöbbször nem tudnak beteljesedni. Sokan szinte csak egyegy művel írják be nevüket a korszak művészetébe, vagy azért, mert meghaltak az első világháború idején, vagy mert mégiscsak kisebb tehetségek lévén, a nagy fellendülést hozó évek elmúltával munkásságuk kommercializálódott. Egy felfelé ívelő korszak magával ragadó lendülete ideig-óráig a felszínen tartotta őket, de önerejükre utalva már képtelenek voltak erre. Amikor a századforduló magyar szobrászatában a szecessziós és szimbolista törekvéseket vizsgáljuk, valójában nagyon tágan értelmezzük e stíluskategóriákat. E terminusban mindazokat a progresszív törekvéseket fogjuk össze, amelyek ebben a korban szemben álltak az akadémikus historizálással, és valamilyen módon a modernebb szobrászati gondolkodás és formaadás igényét vetették fel. Ezek ritkán kísérik végig egy-egy művész egész pályáját, éppen ezért csak a legnagyobbakról rajzolható pályakép. Inkább szórványos művek jelzik ezeket a tendenciákat, melyek — a korszak ellentmondásosságát ismét bizonyítva — nemegyszer az ellentábor képviselőinek munkásságában is megjelennek. A megelőző fél évszázad művészete arra törekedett, hogy tiszta, egyértelmű eszményeket adjon. Ennek alapját a klasszicizmus az antikvitásból, a historizmus a történelem különböző korszakaiból merítette. A századfordulón a historikus gondolkodás hatotta át a magyar közéletet és a hivatalos