Németh Lajos (szerk.): Magyar művészet 1890-1919 1. (Budapest, 1981)
Első rész - A századforduló kora
leegyszerűsített képletével egy örvénylő, differenciált, a tudatalatti szférát is magába foglaló emberértelmezés szembeállítása, a forradalmi lélekállapot szüntelen lüktetése, a végletes szubjektivitás és a „Szeretném, ha szeretnének” közösség utáni vágya. A fiatal Lukács György világértelmezésének Simmel tanaival való rokonsága, individuális misztikája, és Fülep Lajos gondolatkörének a konkrét magyar valóság talajáról az általános közegbe emelkedése és heroikus kísérlete, amelyben az általánosegyetemes szféra törvényrendjét nagyszabású, objektív idealista koncepcióban igyekezett összefoglalni, ugyancsak a provincializmus leküzdési vágyából és annak felismeréséből fakadt, hogy a vulgármaterializmus, a biológiai evolucionizmus elveinek a szellemtudományokban való érvényesítése nem elegendő a századelő bonyolult valóságának az értelmezéséhez. A felismerés és a következtetés tehát szükségszerű volt , de nem ellentmondás nélküli. Lukács György a századelő szellemi mozgalmaira emlékezve megjegyezte, hogy a kor értelmiségi lázadóinak magatartását a „jobboldali ismeretelmélet” és a „baloldali morál” egyeztetési kísérlete és belső konfliktusa jellemezte. E konfliktus megoldása csupán a gondolkodás belső fejlődéséből nem volt lehetséges, a történelmi események sodra adta meg a feloldás lehetőségét. A századvég és a századelő magyar szellemi életének színköre tehát ugyancsak tarka volt. A kilencvenes évektől kezdve azonban megerősödtek a földesúri nemesi ideológia elleni áramlatok. Az a gazdasági fejlődés, társadalmi átrétegződés, amely a monarchián belüli függőség és számos visszahúzó erő, félmegoldás ellenére is lezajlott, elképzelhetetlen lett volna ugyanis a kulturális haladás, a közművelődés és a tudomány fejlődése nélkül. Az eötvösi nemzedék a hetvenes—nyolcvanas években jó alapokat rakott le. Ekkor vetették meg a magyar tudományos élet alapjait, alakították ki intézményeit, és európai nívóra emelkedett a felsőoktatás. Különösen Trefort Ágost minisztersége alatt (1872—1888) alapítottak számos tudományos és oktatási intézményt, a Természettudományi Kartól kezdve az Egyetemi Könyvtáron át az orvostudományi intézetekig. Főleg az orvosi kar színvonala volt magas, de a magyar tudomány számos területen elérte a világszínvonalat; bizonyította ezt számos találmány.Elég csak olyan neveket említeni, mint Eötvös Loránd, Puskás Tivadar, Kandó Kálmán, Bánki Donát, Csonka János. A magyar kapitalizmus, a nemzeti liberalizmus megteremtette nemzetközi rangú tudományos bázisát — legalábbis a természettudományok területén —, ez pedig azt bizonyította, hogy a századvég magyar kulturális életében a földesúri-feudális konzervatív szellem uralkodása már nem volt egyértelmű. Bár a magyar középnemesi osztály züllésével a polgári liberalizmus és a nemesi polgárosodás találkozásából fakadó progresszió elveszett, a liberalizmus avítt provincializmussá, tudománytalan nemzetieskedéssé, haladásellenes nemzeti „közvéleménnyé” csapott át, mégis a polgári önállósulási törekvések megerősödésekor volt mire építeni. Mert ha Széchenyi még Kasszandraként jósolta, hogy elvész a nemzet, „mivelhogy tudomány nélkül való”, és a századforduló idején a „nemzeti géniusz” frázisába bújt nemesi konzervativizmus meg akarta akadályozni a magyar tudományos élet európai szintre emelkedését, a fejlődést nem tudta megállítani. Kautz Gyula említett elnöki székfoglalójában még népkarakterológiai okokban is kereste a magyar tudomány lemaradásának okait, kijelentvén: „egész élet- és világfölfogásunk nem olyan, amely a tudomány magasra tartása s a tudományművelésre nézve különösen kedvezőnek volna mondható... Mélyreható, absztrakt, elméleti szellemmunka, elvont problémák fölötti fejtörés, béketűrés s nagy fáradságot igénylő kutatás a magyarnak általában nincs ínyére. .. magyar ember kevés születik azon belső hajlamokkal, amelyekből a tudomány szomja fakad” mégis a századelőn kezdett megérni a sok felsőoktatási és tudományos beruházás, szervezés, és különösen a természettudományokban a nemzetközi látókörű és felkészültségű tudósok raja tűnt fel. Ekkor került ki az egyetemekről az a rendkívül tehetséges nemzedék, amely majd a húszas években emigrációba kényszerülve, a matematika, a fizika és a szociológia területén felmérhetetlenül fontos szerepet játszott az amerikai és európai tudományos életben. Mert zseni születése lehet történelmitársadalmi véletlen, de zseniális emberek sorának a felbukkanása már társadalmi szükségszerűségre utal, emögött már zseniket szülő televénynek kell lennie. Természetesen a kortársak inkább a visszahúzó, kultúraellenes erők hatalmát látták, és lázadtak ellene. Mert a nagy tudományos fellendülés, a fejlődő felsőoktatás, a természettudományok előretörése ellenére a szellemi közélet, az a közeg, amelyben egy gondolkodó szellemnek élnie és alkotnia kellett, magán hordta még a feudális kultúra számos elemét, a Monarchia bürokratizmusát és az egyházak szellemi béklyóját. A kor úgyszólván minden valamirevaló