Németh Lajos (szerk.): Magyar művészet 1890-1919 1. (Budapest, 1981)
Második rész - Az építészet és a képzőművészet helye a századfordulón
Csekonits Endre „palota bérháza" a Veres Pálné utca 28. alatt, ahol az alsó két szint a tulajdonos palotaként megoldott lakása, és felette három szinten, külön lépcsőházzal bérlakások épültek. A Bálint és Jámbor tervezte Lederer-palota (1905—1907) a Bajza és Aradi utca sarkán, Bajza utcai főbejárattal kétszintesre épült — az Aradi utca felől bérház egészítette ki, amely harmadik és negyedik szintjén átnyúlt a palota fölé, mintegy befoglalta azt. A Nemzeti Múzeum körül épült palotanegyed arculatát Ybl Miklós határozta meg, de épült ott palota Meinig Artúr (Wenckheim-palota ma Szabó Ervin Könyvtár, 1887—1890; Hunyadi Imre palotája, Trefort utca 3., 1892), továbbá Fellner és Helmer (Károlyi Istvánné palotája, Múzeum u. 17. ma: Országos Műszaki Könyvtár) tervei szerint is. A teátrális, mondhatni hatásvadászó barokkos épület a kor nagy attrakciója volt. Justh Zsigmond is megemlékezett róla naplójában 1889-ben: „Károlyi Pistáné bemutatja új palotáját nekünk. A legszebb Pesten, s határozottan egyike a legnagyobbszerűeknek a világon. A palota közepén óriási boiserie hall — átrium, mint ahogy ők nevezik —, földszinttől a padlásig felső világítás. Onnan lépcső, mely galériába vezetv e galériába nyílnak körül a termek, szalonok, gyönyörű táncterem, stukk, Lotz által festett plafon, berakott parkettek.” A kiegyezést követő negyedszázad építészeti szemléletváltozását jól illusztrálja, ha a Károlyi Istvánné-féle palota gazdag, túlzsúfolt „átriumát” összevetjük a Károlyi Alajos-palota átriumának Ybl Miklós tervezte harmonikus, mértéket ismerő reneszánsz architektúrájával (1863—1865). A vidéki kastélyok építése, átépítése és korszerűsítése általában már a korszak előtti évtizedekben kezdődött, de kivételes esetekben áthúzódott a századfordulóig. Az e területen foglalkoztatott építészek nagyjából azonosak a palotatervezőkkel. Hauszmann Alajos és Meinig Artúr építették a legtöbb főúri kastélyt a századvégen. A kastélyok leginkább neoreneszánsz és neobarokk stílusban épültek, de az építtető határozott kívánságára megjelent a neogótika is. Feljegyezték, hogy a középkori várkastélyokra utaló tiszadobi kastélyhoz id. Andrássy Gyula tervnek is beillő részletes programot adott Meinig Artúrnak. A nagyvárosok kialakulásának viszonylagos megkésettsége következtében a bérház mint épülettípus Magyarországon későn, csak a klasszicizmus idején jelent meg. Pest lakosságának gyors növekedése az igények pontos megfogalmazására és azoknak a lehetőséghez mért kielégítésére késztették az építészeket. Pesten már a reformkorban kialakult a bérházaknak az az alaptípusa, amely lényegi változások nélkül az 1930-as évekig élt tovább. A telek minél jobb kihasználása érdekében, annak két, három, megfelelő szélesség esetén mind a négy oldalát beépítették eleinte 2—3, majd 4—5, sőt hatszintes épületekkel. A 19. század elején még esetleg növényzetnek is helyet adó világos udvarokat a századvégre fokozatosan szűk, sötét kürtők váltották fel. Az udvarok területének fokozott csökkenéséhez , a terület fokozott kihasználásához hozzájárult a Hild-irodában kidolgozott és onnan járványszerűen elterjedt módszer, amely úgynevezett keresztépületekkel több részre osztotta a telket, egy fő- és több mellékudvar köré csoportosítva a lakásokat. Az ily módon létrejött beépítés egy épületen belül is nagyon különböző értékű lakásokat produkált. Az utcaiak világosabbak, jobban szeparálhatók, a körfolyosóra nyílók sötétek és a szomszédok szemének kiszolgáltatottak voltak. A beépítésből adódó különbségeket az építészek igyekeztek hasznosítani; az utcai lakásokat nagyméretűre, jól felszereltre tervezték, az udvari lakásokat viszont kis méretű szoba-konyhára. Ez a megosztás volt a legkifizetődőbb, mert a nagy lakásért magas bért lehetett kérni, az olcsó udvari lakások viszont akkor jövedelmeztek, ha minél több volt belőlük. Ez a rendszer jellemezte a Sugárút, a Nagykörút és a mögöttük épült zsúfolt városrészek bérházait is, a különbség az volt, hogy minél jobban távolodtunk a főútvonaltól, annál határozottabban süllyedt az épületek színvonala. Csökkentek a méretek, romlott a felhasznált építőanyag, az épületek kivitele. A századforduló évtizedeinek bérlakásállománya minden időkét meghaladóan differenciált volt. Az alsó szint, a szoba-konyhás lakás színvonala alig romolhatott, hiszen addig is minden szempontból csak a minimumot nyújtotta. Az udvarok méretének csökkenésével és az épületek magasságának emelkedésével a laksűrűség növekedett és a lakások friss levegő- és napfényellátása csökkent. A századfordulóra sikerült eljutni a mélypontig. Ezzel párhuzamosan kialakult az úgynevezett luxusbérház (bérpalota) és benne a luxuslakás típusa. Ez a rövidéletű épülettípus csak a nagyvárosi fejlődés fellendülő korszakára, a századfordulóra jellemző. A speciális luxusigények kielégítésére a bérházforma valójában aligha alkalmas. A bérpalota létét inkább 75 648-649