Majovszky Pál - Oltványi-Ártinger Imre szerk.: Magyar Művészet 11. évfolyam 1935
IN MEMORIAM - Elek Artúr: Fónagy Béla
schichte der europäischen Malerei I. kötet 406. 1.), ami nagy sor, ha meggondoljuk, mily önhitt gúnnyal hallgatják agyon a németek művészeti kultúránkat. Ezek a »történeti tények«. Mostani válaszom érdekében a Szépművészeti Múzeumtól kérdeztem meg, járt-e nálunk Foculon, mielőtt könyvét megírta? A múzeum ezt igazolta, csakhogy ezzel még csattanósabb visszautasítást jelent Foculon szava, mikor Rózsaffynak: »Remarquons le bien, ce n'est pas une peinture de plein-air«-jére, — visszaemlékezve a Majális fénybeborult ragyogására — így felel Rózsaffynak: »Il ne semble pas qu'il ait connu Manet. Il y a la non pas influence, mais accord, et c'est remarquable.« Tehát nem Manet hatása alatt jutott el Szinyei az impresszionista plein-air festéshez, mondja Focillon és hozzáteszi: C'est remarquable! Igen, ez a lényeges, ezt kell kihangsúlyozni, ez rejlik a szavában, mivel látta a Szépművészeti Múzeumban a Majálist. Azt tudom, hogy Réau többször járt itt és sokat volt Rózsaffyval, kivel ilyképp »együttműködvén, egy jottányival se mond sem többet, sem kevesebbet, mint ő«, olvassuk e nyilatkozatban. Pedig Réau azt írja: »Le tableau« (a Majális) »a été paint a l'atelier, mais il donne davantage une impression de plein-air.« Kinek szól ez? Én súgtam a fülébe, hogy a Majálist hol festették? Én állítottam, hogy nem plein-air? Úgy tudom, hogy ezt Rózsaffy állította, mondta, mondja, írta, írja. Hogyan, tehát Réau egy jottányival se mond mást, mint ő? Csak éppen az ellenkezőjét mondja. És egyenesen neki mondja. Ahol Réau contribution-ról beszél, amit Rózsaffy kiemel, az is tulajdonképp egy Rózsaffy-cáfolat, állítván Szinyeiről, hogy az impresszionista plein-air festés kialakulásához zseniálisan hozzájárult. Márpedig Rózsaffy éppen ezt tagadja. Hozzájárulás, — ez előfutárt jelent, ahogy azt Bergson is magyarázza. A helyes megállapítás tehát csak az lehet, hogy Szinyei a plein-air festésnek és nem — mint Rózsaffy mondja — a modern művészetnek az előfutára és csak igen udvariasan fejeztem ki magamat, mikor erről az ő megállapításáról azt írtam, »hogy nem szabatos beszéd«. Nyilatkozatában azt írja Rózsaffy, »hogy a »Majális« műteremben készült-e, ezt a fontos körülményt nem Szinyeinek levele, mégkevésbbé Lázár Béla leplezte le. Hiszen e tény megállapítása végett a hozzáértőnek elég a képre rápillantani.« Rózsaffy a Luxemburg múzeumban egyszer már rápillantott Monetnak »Nők a kertben« c. képére és megállapította a kép »nevezetes plein-air« voltát. Ezzel szemben a Gazette des Beaux-Arts (1927. 78. 1.) megállapítja Régemet, hogy a képet 1866 nyarán a szabadban kezdte ugyan Monet, de télen a műteremben Honfleurben fejezte be. Rózsaffy »rápillantása« itt tehát csődöt mondott. Újra állítom, hogyha Szinyei nem leplezi le a titkot, soha senkinek se jutott volna eszébe, hogy a Majálist télen is, műteremben is festették. Annyira adja a plein-air illúzióját. Márpedig éppen Rózsaffy szerint, — ahogy azt Ferenczy-essayében olvasom — az eleven illúzió felkeltése a fődolog. Ide, ehhez a Ferenczy-essayhez utasít egyébként Rózsaffy, hogyha meg akarom tanulni, mi a plein-air? Lapozgassuk tehát ezt az írásművet és azt találjuk benne: »La lumiére peut parartre verdâtre ou mauve á coté des gammes plus chaude.« Mert szerinte ez a plein-air lényege. Ezzel szerinte »kimerítően jellemezte« a plein-airt. A szétszórt világítás formafelbontó erejéről egy szóval sem emlékezik meg! Szó sincs a reflexekből kialakuló formákról stb. stb. Monet-ék húszesztendős tanulmányait csak nem képzeli, hogy a verdátre vagy mauve-fényre le lehet egyszerűsíteni! Ezek után csak egyet nem volna szabad tennie dr. Rózsaffynak, az ideérkező idegen szakembereknek a magyar művészetet »beinformálnia«. Nem volna okosabb, ha az ilyen információt rábízná magukra a műalkotásokra, azok azt jobban elvégeznék, amint azt a Majális példája is bizonyítja, úgy Réau, mint Focillon esetében. Dr. Lázár Béla IN MEMÓRIÁM FÓNAGY BÉLA (1875—1935). Hosszú testi sínlődés és nagy lelki szenvedés után július hó 24-én meghalt Fónagy Béla, művészeti író. Pasteiner Gyulának volt tanítványa a budapesti tudományegyetemen és pályájának mindjárt az elején érte az a csapás, amely következményeiben tragikusnak bizonyult, mert élete sorsát eldöntötte. Tanára nem fogadta el Botticelliről írt doktori értekezését. Fónagy érzékeny lelkét végzetesen megsebezte ez az eset. Soha többé nem tudta erejét újabb próbára összeszedni. Lemondott arról, hogy diplomát szerezzen és öntudatlanul lemondott ezzel arról is, hogy tudományos életünkben elhelyezkedjék. Vigasztalást a tanulásban keresett, öröklött vagyonkája maradt elhalt szülei után. Éveket töltött Olaszországban, főként Firenzében és Rómában. Mohón gyűjtötte az ismereteket, mindent fölkutatott, mindent megnézett, figyelemmel követte a szakirodalmat és emlékezetének tartályát megtöltötte formai emlékekkel. Az olasz művészet alkotásainak autopszia útján való ismeretében kevesen vetekedhettek vele. Később ugyanilyen tájékozottságra tett szert a többi nemzet művészetében is. Mert az érdeklődése határtalan volt: a művészetnek minden korszaka, a legtávolibb múlt és a