Magyar Múzeumok, 2005. 1. szám (Vol. 11.)

KIÁLLÍTÁSOK - Szacsvay Éva: Az ördöggel cimborálva...: duda kiállítás a Néprajzi Múzeumban

52 résén visszatérő kaláccsal és cukortortával a két világháború közötti fényképészet Boldogot rendszeresen látogató fotográfusainak is ked­velt tárgya maradt. Balogh Rudolf, Vadas Ernő, Haar Ferenc, Szöllősy Kálmán, Kankovszky Ervin, Kálmán Kata és mások, a magyaros fotográfia és a szociofotó nagyjai egyaránt szerepelnek a tárlaton. De még ez utóbbiak is többnyire a napsütéses, boldog, színpompás, hagyományőrző falu képét rögzítették a min­dennapok helyett, a Gyöngyösbokréta fellépése­ken szerepléshez szokott falusiak segítségével. A képek tanúsága szerint nemcsak a fényképé­szeti témák rögződtek, hanem a szerep is rög­zült a falusiak tudatában, identitásuk részévé, viselkedésük meghatározó elemévé vált. A viselet, számos kép főszereplője, nemegyszer szinte tükörképszerű beállításban látható, mint Kerny István pitvarajtóban álló, beszélgetést imitáló, ám egymás mellett elnéző asszonyain. A többek között a fény-árnyék hatásra építő magyaros stílusú fényképezés számára ideá­lis témát nyújtottak a vakítóan fehér öltözetek. A fehér ruhák bűvöletébe esett, gyakran édes­kés képek között üdítően hatnak Rarnhab Gyula emberi portréi, vagy Vajkai Aurél „Főzés lako­dalomra" című képének természetessége. A modernizációs jelenségek hagyományos formába csomagolva tűnnek fel a kiállítás képein. Ritka és tanulságos a jelen, az újszerű jelenségek feltűnése. Két képen látható a rádió az 1930-as években. Mindkettő a Magyar Rádió társvállalatának, a Magyar film Irodának reklámízű felvételein. Ismétlődő mozdulatok, ismétlődő beállítások, az öröklött viselkedés­­formák és a hagyomány pillanatai. A két világ­­hábom között a hagyományban rögzült múlt életben tartása jelentett jól kiaknázható tőkét Boldog számára. Szerves folytatása a „boldog falu” témának a következő teremben az „idegenforgalmi falu", ami azt mutatja be, hogy vált az előbbi kép a hivatalos országimázs részévé. Az 1935-ben nyílt idegenforgalmi házat népszerűsítő, töme­gesen forgalmazott fényképeket Haar Ferenc készítette. Ezek a nemzetpropaganda szá­mára készült, a falu nevének jelentésére rímelő hangulatot árasztó, a jelenségeket időnként a szélsőségességig túlhangsúlyozó képek szinte törés nélkül vezetnek át a következő, a második világháború utáni történelmi korszakba. A már bevált eszközt, a boldog falu képét az ötvenes évek politikai propagandája is örömmel hasz­nálta - a magával és a világgal harmóniában élő munkás­párjaként - a „rendszerimázs” épí­téséhez. Az eszköz és a ma emberére gyako­rolt hatás, hasonló. Jól ismert képek tolulnak fel a nézőben, és kínálják magukat összehason­lításra. Vadas Ernő 1940-ben készült, habos fehér ruhában, az idegenforgalmi vendégház­ban port törölgető parasztasszonya az 1950- es években készült, vasárnapi ruhában az ebédlőasztal mellett Lenint olvasó munkást juttatja a látogató eszébe, ahogyan a festett kemence körül ülő, pajkos mosollyal rádiót „néző", kikeményített ruhás parasztlányok a húsz évvel későbbi úttörőruhában rádiózó jókedvű kislányokat. Az 1950-es évek képeiből, a gyakran a korábbi korszakból visszaköszönő beállítások ellenére az elérni kívánt cél, a falu és város közötti különbségek eltűnése, a „bol­dog jövő" árad. Az utolsó terem, az utóbbi évtizedek Boldog községben készült képeit mutatja be. Kunkovács László, Gink Károly, Fényes Tamás és még sok más neves fotóművész felvételei a modernizálódó falu valóságos képét közvetítik. A falu nem múzeumként, hanem emberi életek valódi kereteként jelenik meg a képek többsé­gén. Kunkovács László Trabanttal utazó, gitá­ros zenészei, a festett kemence mellett álló kályha közelében ülő idős parasztember a huszadik század végének falusi életformáját jelenítik meg. A fényképész nem rendezője, hanem résztvevője a képen megjelenő valóság­nak, mint az 1963-as búcsú forgatagát ábrá­zoló felvételeken. A Néprajzi Múzeum kiállításán nem látunk bevonuló vagy sebesülten hazatérő kato­nákról, választási gyűlésekről, felvonulások­ról, beszolgáltatásról szóló képeket, jóllehet Boldog község is megélte mindezt, találko­zott a történelem sötét arcával is. És a kiállí­tás főszereplője mégis a történelem. Csak más nézetből. Boldog az a muzeológus, aki - tegyük hozzá, hatalmas munkával - ekkora anyagot képes összegyűjteni mondanivalója bemutatására. Boldog az a kiállításrendező, aki ilyen szí­nes és akár történeti, akár művészeti értékét tekintve ilyen gazdag anyaggal dolgozhat. Legvégül, de nem utolsósorban boldog az a látogató, aki ilyen gondosan rendezett, izgal­mas kiállítás részese lehet. Lásd még­­ See also: Képmelléklet III. The Milage of Boldog - Images The exhibition of the Museum of Filmography The exhibition shows the history of a Hungarian vil­lage without a remarkable history, using an extremely rich selection of photographs from different sources and carriers. The concept was to reveal the opportu­nities of interpretations and the historic and muse­­ological utilisation of photographs. The exhibition is not a primarily historic, ethnographic or artistic show but it tries to represent as many photographic aspects as possible, to discover their relationships and to see how the photographers and their models affected each other. Materials were grouped accord­ing to the different functions of photography, which also defines a chronological order. Az ördöggel cimboráivá... Duda kiállítás a Néprajzi Múzeumban Szacsvay Éva Több éves előkészület után, egy kutatói munka folyamatában, és egy szigorú muzeológiai fel­adatsor közben bontakozott ki a Néprajzi Múzeum duda kiállításának terve és kon­cepciója. A múzeum ugyanis 2001-2002-ben Népzene Tárának hangszergyűjteményében a korszerűtlenül tárolt, elhanyagolt állapotú dudákat (amely Közép-Európa legnagyobb ilyen gyűjteményének számít) a preventív kon­zerválás céljából újonnan kialakított raktárba kívánta áthelyezni, a feladathoz kapcsolva a tárgyak konzerválását és revízióját is. Ez egy korábbi, 15 évig tartó költözködést és „átme­neti” elhelyezést lezáró munkaszakasz volt. Ekkor lehetett újra számba venni a tárgya­kat, és megkezdeni tudományos feldolgozásu­kat. A revíziót, és az ahhoz kapcsolódó adatok rögzítését a nyilvántartás új módszerével végezték. Ez az adatbázis képezte a kiállítás és tárgykatalógus-munkálatok alapját. Szerénytelenül mondhatnánk, a Néprajzi Múzeum a kiállítás megnyitásakor azt is bemutatta, hogy milyen muzeológiai és tudo­mányos munkát szükséges az új kívánalmak­nak megfelelően (az új törvények és a korszerű muzeológia által megkövetelt rendben és szin­ten) elvégezni, hogy" a befektetett mindennapi munka eredményes, és az abból kinövő kiál­lítás pedig a közönség számára vonzó, lát­ványos múzeumi prezentáció lehessen.­ A kiállítás és a tárgykatalógus egyidejű megje­lenése azt mutatja, hogy a kutatói elkötele­zettség és a tárgyak iránti fogékonyság, a jó muzeológus „alkat” a zord lehetőségekből is kihozza a maximumot, látványban, tartalom­ban, szövegben és programokban egyaránt. Fontos, hogy a népzene, népszokás területén kutató munkatárs a kiállítás munkálatai alatt és azóta hat publikációt készített a témából. Szerencsés dolog, hogy egykor megtanult a hangszerrel bánni, „kortárs népzenészként” vizsgálhatta a problémakört, a hangszer pon­tos értőjeként, a hangképzés és effektusok alapos ismerőjeként, továbbá a terepmunka biztos hátterével felvértezve dolgozhatott (terepen a gyűjtő nemcsak kikérdez, hanem a hangszer használatával is „diskurál", értel­mez). A muzeológiai folyamat betetőzése az a két tárgy, amelyet a kiállítás kapcsán múze­umunknak ajándékoztak: egy rodopei duda, amely típusként is hiányzott, a gyűjteményből

Next