Magyar Nap, 1937. szeptember (2. évfolyam, 202-226. szám)

1937-09-12 / 212. szám

Vasárnap, 1937 szeptember 12. Magyar ||||p Magyarország — francia szemmel írta: Vass László A magyar szellemi élet időnként Nyuga­tot tükröztet, legfényesebben akkor, midőn kiváló fiai, mint Szenczi Molnár, Apáczai Cseri, Széchenyi, Eötvös és Ady megra­kodva a napnyugati világ mesés kincseivel visszatértek a honi föld szegényes tájaira. Minden kor, minden nemzedék magyarsága újra és újra fölfedezte a Rajna—Szajna— Themze-parti világot, néha már jobban is­merve, mint saját szülőföldjüket. Külföldjáró kisnépek végzete. Sokan közülük vérüket ontották. A fény, a ragyogás néha túlerős volt gyönge szemüknek és ha a ragyogás a gyűlölet csóváiból eredt, könyörtelenül sü­­tötte tüzes taplóját Nyugat mániákus zarán­dokaira. Szegény Justh Zsigmond tüdejét a párizsi szalonok rágták szét, Kuncz Aladár vérét a Fekete kolostor ostoba zsa­rátnokai perzselték meg végzetesen. Minde­nünket odaadtuk a nagy szerelemben — és mindez a magyar életen alig látszott meg! — bástyái, lobogói voltunk Kelet küszöbén Nyugat kultúrájának. Mifelénk senkise jött, ha jöttek, mint valami különös, titokzatos in­diai vagy kongói dzsungelbe jöttek exoti­­kumért, nyugatba ojtott színes keleti virágért. Csikós, gulyás, betyár, fokos, ci­gánymuzsika, gyöngyösbokréta, barackpálin­ka: ezekből alkotta meg a nyugati közvéle­mény egy európai barbár­ nép fogalmát. Egy-két baráti hangon kívül, mint Victor Hugó lelkesítő szava a 48-as forradalom ide­jén, — közömbösek vagy nagyon sokszor ellenségesek voltak nyugat műveit nemzetei az egész magyarsággal szemben, — mintha a belső nyomástól sujtott magyar nép is bűnös volna urai hibáiért... Most egy francia tudós, Aurélien San­­v­a­g­e ú­t világot gyújtott a titokzatosnak tetsző „szigetvilágon“. Miután tíz esztendőt töltött Budapesten, az Eötvös Collégium francia nyelv- és irodalomtörténeti katedrá­ján, és ezidő alatt tökéletesen megtanult magyarul, egy vaskos könyvben megírta tízéves élményét. A könyv­­ nemrég je­lent meg az előkelő párizsi Alca­n-kiadónál — divatos címet visel: Découverte de la Hongrie, — Magyarország fölfedezése. Szerzője egy alig ismert Ady-verssel vilá­gítja meg francia honfitársainak a járatlan utat: Egyformán raktuk a szépet Barátnak és ellenségnek, Mert muszáj. Egyformán s mindig csalódtunk. • De hát ez már a mi dolgunk S jól van ez. S szebb dolog így meg nem halni S kinoztatván is akarni. Magyarul. A szerző könyvében több Ady-verset is idéz, francia fordításban, csupán ezt hagyja meg sokatmondó szfinxként — magyarul — a 246 oldalnyi francia szöveg élén. (Titok nekünk is...) A biztos halál és a szenvedés dilemmáját látja Sauvangeot megnyilatkozni mindvégig a magyarság életében. Kemény és mostoha, megható a magyar sors, — ál­lapítja meg a francia tudós, — mert a ma­gyarság inkább a szenvedést választotta, mikor mindenét feláldozta, csakhogy tör­ténelmi hivatását teljesítse. Ezt a dilemmát Sauvangeot a magyar élet kettősségéből szár­maztatja, amit jelképez a Duna és a Tisza folyók földrajzi helyzete is. A Duna — Nyu­gat felől a német folyókat hozza sebes sod­rással, a Tisza álmosan hömpölyög Kelet felől, széles lassú folyása az Őshaza vizedre, az Ob, Irtisz és a Volga folyókra emlékez­teti a magyarokat. A Duna Európát jelenti, a Tisza Ázsiát. Ez a két folyó animálja a magyar földet, összefolyásuk mély szimbó­luma Magyarországnak, ahol Európa találko­zik Ázsiával. Mit látott meg a francia tudós a magyar életből? Sok tévedés van vizsgálódásában, talán az a hibája, hogy rabul ejtették a szimbólumok, amiket inkább a magyar mí­tosz termelt ki. Nagy erénye, hogy mindvé­gig tárgyilagos kíván maradni, nincs benne semmi elenszenv a magyarság iránt. Inkább a városi életet figyelte meg, ott is a polgári középosztályét, és amint maga is bevallja, megállapításai csak nagyon ritkán vonatkoz­nak a munkás- és parasztnépre. A magyar falu életformája századok óta mozdulatlan, míg a városban Európát találja meg a nyu­gati ember. Annyit észrevesz a francia szerző is, hogy a paraszt és a polgár között végze­tes szakadék tátong, amely fenyegető ve­szély a modern Magyarország számára ... Kihagyva a falut, annál nagyobb mohó­sággal igyekszik mindent részletesen meg­látni a francia „felfedező“ a városban s fő­leg Budapesten. Mintha maga is szeretné eloszlatni otthoni honfitársainak exotikus, gyarmati felfogását a magyar életről, s megható rokonszenvvel vizsgálja a magyar szellemiség megnyilvánulási formáit: iro­dalmat, tudományt, zenét, színházat, sajtót, vallást. Feltűnőnek tartja a költészet első­rangú szerepét a magyar történelemben: „a magyar ember költőien gondolkodik.“ A muzsikát pedig a magyarok kollektív gon­dolkodásának egyetemes kifejezési eszköze­ként érzi. Mihelyt cigánymuzsikát hall, mind­járt mongol arcokat lát... A színház inkább „kitekintés“ a nyugati civilizáció felé. Egé­szen eredeti megállapításai vannak a társa­dalmi életről. Szerinte a magyar ember — szemben a franciával — túlságosan függ a környezetétől, kevéssé él bensőséges, egyé­ni életét, örömeit, bánatait inkább a társa­ságban tölti el. Ezért nem tartja véletlennek, hogy a magyarságnak nincsenek nagy filozó­fusai. Élvezetes, ragyogó ötletességgel vizs­gálja, minő éles különbség van a magyar és a francia szerelmi élet között... Súlyos ítéletet mond a magyar földpoliti­káról. „Ha igaz az, hogy az állam alapja a magántulajdon, akkor meg kell jegyeznünk, — mondja a francia tudós, — hogy a magán­­tulajdon Magyarországon szörnyű helyzet­ben van és megingatja az állam alapjait“. — Tisztázza a külföldi sajtó téves híreit: Ma­gyarország politikai rendszere nem fasiszta, hanem oligarchikus, amelyet egy kisebbség tart a kezében már 1867 óta. Az arisztokrá­cia és a polgári középosztály jövendő sorsa­­ mindazonáltal kritikus, helyükben a pluto­­krácia nyomul előre. Magyarnak lenni ma nehéz sorsot jelent és európai problémát — állapítja meg végül is a francia tudós, aki mintha Nyugat bűntu­datát érezné magában, hogy nem ismerték e kis nép erényeit és nem viszonozták a nyu­gati kultúrához való vonzódását. Példaként említi meg, milyen türelmesen, emberséggel bántak magyarországon a háború kitörése idején internált franciákkal,­­ ugyanakkor „összeszorult szívvel olvastam — szégyen­nel a homlokomon! — a magyar Kuncz Ala­dár megdöbbentő odisszeáját, ennek a fran­­kofil intellektuelnek, akit bretagne-i nyara­lásán ért el a háború kitörése és akit négy végtelennek látszó évet szenvedett szörnyű mártírsággal a francia börtönökben. Meghalt fiatalon a sok szenvedéstől, hátrahagyva memoárjait két kötetben, amely ma valósá­gos lidércálom a francia ember számára. És mégis, — micsoda felsőbbrendű heroiz­­mus! — Kuncz Aladár meghalt anélkül, hogy gyűlölte volna Franciaországot. Mindvégig hitt a francia igazságszolgáltatásban és a francia civilizáció felsőbbrendűségében ...“— Aurélien Sauvageot 1923-ban a párizsi Ecole Normale ragyogó évei után komor ér­zéssel utazott a magyar fővárosba, az isme­retlen Kelet küszöbére. Tíz éves ottartóz­­kodása után egy baráti ország kulturnépétől vett megható búcsút ezzel a kölönös könyv­vel. Abban az intézetben élt — az Eötvös Collegiumban —, amely a válságos eszten­dőkben erős kultur­szigete volt a magyar szellemi életnek az idő barbár áradásai kö­zepette. Akik, — hajdani tanítványai a vi­dám, örökké sziporkázó Monsieur Sauva­­geot-nak, — ott éltük legszebb éveinket, felejthetetlen estéinket a gellérthegyi Euró­­pa-szigeten —, egy életre szóló hittel az emberi jóság és szépség felsőbbrendűségében szóródtunk szét a szélrózsa minden irányá­ban, hogy új őrhelyeinken kőműves kele­­meni kedvvel építsük életünk egyetlen ér­telmét: a fénylő humánum épületét, amely­hez egy erős téglát. Íme a Mester adott...­laszolnak. Mikor Brogyányi Kálmán rávilá­gít a magyar szellemiség veszélyesen egy­oldalú germanizáltságára, nem a goethei né­met európaiság áramlatai előtt akarja be­csukni az ablakokat, hanem a wotani-teuto­­burgi erdők barbár áradata előtt, amely, ha elönti magyarságunk dunavölgyi tévéit, el­pusztul a gyilkos sodrásban egész nemzeti létünk, ezeréves európaiságunk. Ellensúlyo­zásként, a gall élet felé való kitekintés vi­szont nem jelenthet frankofilságot, amint ezt h­elyesen jegyzi meg Brogyányi is. Ismer­jük a francia gboár mohó bűneit, amik ellen éppen a francia nemzet legkiválóbb fiai küz­döttek és küzdenek ma is, mint Barbusse Romain Rolland. Az egyik szocialista francia író is tiltakozik az ellen, „mintha a saját or­szágunk szeretete a más országok gyűlöle­téből állana. Ami engem illet, én mindig arra törekedtem, hogy mélyen nemzetközi legyek, amellett, hogy mélyen francia ma­radok.“ Európának és az egész magyarságnak ép­pen a veszély óráiban, gyakran jelentett erőgyarapodást a francia szellem csodálatos erőfeszítése az igazi humánumért. Úgy érez­zük, most újra e válságos órákban pezsdítő áramlatok indulnak el a katedrálisépítők és kommünárdok megújult földjéről szerte­szét egész Európába. A szlovenszkói magyar homoksivatagokra is... A francia kormány tagjai elhagyják a miniszterelnöki palotát. Balról: 1. Vincent Auriol igazságügyminiszter, Campinchi tengerészeti miniszter, Chautemps miniszterelnök, Blum, Bonnet pénzügyminiszter, Sarraut és­­Monnet földművelésügyi miniszter Neumann Samu női, férfi és gyermekruha áruház Mukasevo a 40 év óta fennálló, jó Shimevű ruh­aá­ruház a raktáron levő árut átköltözés miatt szeptember hó 15-ig nagy árengedménnyel árusítja. Átköltözik a Bazár-sorba, a Purma-cukrászda és Saphir-divatárucég mellé, ahol továbbra is a nagyközönség rendelkezésére áll. „VIGYÁZÓ SZEMETEK PÁRIZSRA VESSÉTEK . . Párizs — magyar szemmel Brogyányi K.: „Párizs az őrhely, ahonnan az érkező történelem jelt ad.“ — Méliusz J.: „Párizs, a magyar demokratikus tradíciók egyik jelentős szigete“ — A­­MAGYAR NAP* KÖRINTERJÚJA — (V.L.) — Egy barátunk, aki nemrég tért vissza nyugati tanulmányútjáról, így búcsú­zott el párizsi ismerősétől a Gare de lis­ten: „Én most megyek újra a víz alá, haza Szlovenszkóra...“ A háború előtti magyar írók is hasonló gondolattal térhettek haza­felé, tágas európai lélegzetvétel után, hogy aztán kibírják valameddig a víz alatt, ahol ha nem vigyáznak a pontos időre, az ebi­halak sorsa fenyegeti... Időnként frissebb, szabadabb levegőhöz jutva, talán még ki le­het bírni, át lehet vészelni a legnehezebb provinciális életformát is. A Franciaországból hazatérő magyarok tá­gult tüdővel, kitárt horizontokkal és határ­talan munkakedvvel érkeznek vissza. Sza­vaikban, gondolkozásunkban egy nyugtalan, forrongó világ eszméi zsibonganak szokat­lan vitalitással, érezni, hogy megcsapta, föl­kavarta őket egy idejében magára eszmélt nép megújhodó szellemisége. A francia tár­sadalom belső életében történő regeneráló­dás új intellektuális és morális erőkett hoz létre, aminek hatása előbb-utóbb átcsap a francia határokon túlra is. A francia népfront — a jelek szerint — több lett, mint választási koalíció. A külön­böző vonalon futó haladó erők egységes fel­vonulása a demokrácia egészen új formáját, az európai hestátum frissült arculatát készül kialakítani. Nobel-díjas tudósokat és írókat sorakoztatott maga mellé ez a hatalmas népi megmozdulás, mely ezáltal — tömegmozga­lomon túl — m­agasrendű világnézeti egységgé lett. Joliot-Curie és Perrin, Rivet és Lan­­gevin, Wallon és Brenant a Sorbonne világ­hírű professzorai egyaránt elismerik, hogy a tudományos kutatásnak csak úgy van ér­telme, ha annak eredményeihez a néptöme­gek is hozzájuthatnak. Malraux, a kitűnő író a népfront támogatásával „a nyugati em­­­ber mai akaratát kívánja fenntartani és nö­velni“. Paul Vailant-Courturier egész írói tevékenységét „az emberi méltóság meg­mentésének“ szolgálatába állítja. A francia társadalomnak erről a hatalmas regenerálódásáról beszélgettünk a minap né­hány Párizst­ járó magyar értelmiségi em­berrel. Megkértük őket, válaszoljanak kér­déseinkre a „Magyar Nap“ hasábjain: — Mit jelent, mit adott nekik a mai Franciaor­szág? Mint magyar intellektuel, milyen je­lentőséget tulajdonít a megújhodásra tö­rekvő francia szellemiségnek, milyen szere­pet szán ennek a megújhodásnak Európa és különösképpen a magyarság életében. És te­­hetséges-e szellemformáló, stíkisalakító sze­repe a párizsi világkiállításnak? Kérdéseinkre most egy szlovens zkót és egy Poz5›woB^ti4«Bot«cd3s*M Brogyányi Kálmán, Pozsony: — Párizs az értelmiségi ember számára még ma is az, ami volt a „Nyugat-generáció előtt. Azok a turista tömegek, amelyek évről-évre egyre nagyobb számmal lepik el a francia fővárost, azt bizonyítják, hogy Párizs vonzó ereje ma sem csökkent. Ám az értelmiségi ember­t nem a fény és az élet külső impressziói után megy. A lelket és a belső értelmet keresi. Szellemi kirándulást tesz, megismerni a francia szellem lényegét, demokrá­ciáját emberi értékeit, egyéniség-tiszteletü­ket és művészetüket. A francia történelem olyan ter­mékeny, szabad légkört alakított ki Párizsban, mely szinte egyedül hivatott az európai szellem­­haladás formálója lenni. — Ma szinte öntudatlanul, valamennyien erős germán hatásokat hordunk ízlésünkben, társa­dalmi berendezkedésünkben, sőt az életről való felfogásunkban is. Ezek a hatások látszólag fe­lületesek. Valójában sokkal erősebben korlátoz­nak, mint sem tudnak. A „neue Sachlichkeit“ mozgalma lassan barbár aszkétizmussá növi ki magát életünkben. A berendezkedésünk, a ház­építésünk, életünk ezer vonatkozásainak alakítása mind germán. Lelkünkbe van ed­ve utcáink, park­jaink, nyilvános helyiségeink sok tilalomtárája, a „rend“ országából importálva, amely világosan, a büntetés terhe alatt megmondja, hogy hol mit nem szabad tennünk. Ezért megbotránkozunk, ha valaki a Bois-bam­a fűre keveredik és csodál­kozunk a francia élet ezer apró őszinteségén, a rend vidám könnyedségén. Párizs fölszabadít a tilalomtáblák traumája alól. Gondolkodni enged, erjeszt, távlatot ad. — A szlovenszkói magyarnak megadatik ott az a lehetőség, hogy a magyarság problémáit ne el­szigetelve, hanem Európához viszonyítva lássa. Ez a látásmód tudja csak megadni elvadult, vidádes szellemi életünkben az egyetlen lehetőséget ahoz, hogy szellemileg élni tudjunk tovább. Nem szabad a frankofilia túlzó hibáiba esnünk, de számot kell vetnünk azzal, hogy a magyar szellemi élet mértékét Európához viszonyítva nyugaton kell keresnünk és nem másutt. Egy határozott vanáati gatl orientáció — erősen hiszem — a magyarság szellemi megerősödését és szellemi függetlensé­gének a védelmét jelentené! — A világkiállítás eseményéből, bármennyire is grandiózusnak tartom, nem tudok olyan követ­keztetést levonni, hogy hatásában széleskörű szellemformáló jelentősége lenne. A kiállítás fe­lületi jelenség, a francia alkotó géniusz egyik manife­iszációja. De a felszín alatt, az egész vilá­gon nyíltan bevallott szellemi és művészeti krí­zis alatt, már forr, alakul az új szellemi forma, elementárisabb, mint a kiáll­­ás. Már a jelek is ki­vehetjük. Párizs az őrhely, ahonnan az érkező történelem jelt ad. Méliusz József, Erdély — Úgy érzem, mindnyájan, akik ebben a ki­vételes szerencsében részesülhettünk, hogy most Párizzsal először, vagy újra találkozhattunk, csak buzgó zarándokok voltunk, a legnemesebb magyar demokratikus tradíciók egyik legjelentő­sebb szigetét). Nem lehetett megiiletőtt örögség oA­ntette a­ Párizsban járni, am# MHces Rise- 5 Párisi Gyöngy 37 fe­lmtrthatatlan SZEPLŐ is MÁJFOLT eceof arckrém, zsíros, miért is sönvörös, ráperahajta­­mos, száraz arcbőrüeknél Hváló hstdstf. a Párisi Gyöngy 3 SZEPLŐ és MÁJFOLT elleni zsirte­n arokném, pattanásos, mitteszoree, zsíros Arcbőrre nélkü­lözhetetlen. — Tégelye: 10 Kos. — Készid: Mg. Ph. HECHT ERNŐ. — Mindenütt kapható! Főraktár: Moderna Parfüméria Kosice, Szobor-utca 18. sz.

Next