Magyar Nap, 1937. szeptember (2. évfolyam, 202-226. szám)
1937-09-12 / 212. szám
Vasárnap, 1937 szeptember 12. Magyar ||||p Magyarország — francia szemmel írta: Vass László A magyar szellemi élet időnként Nyugatot tükröztet, legfényesebben akkor, midőn kiváló fiai, mint Szenczi Molnár, Apáczai Cseri, Széchenyi, Eötvös és Ady megrakodva a napnyugati világ mesés kincseivel visszatértek a honi föld szegényes tájaira. Minden kor, minden nemzedék magyarsága újra és újra fölfedezte a Rajna—Szajna— Themze-parti világot, néha már jobban ismerve, mint saját szülőföldjüket. Külföldjáró kisnépek végzete. Sokan közülük vérüket ontották. A fény, a ragyogás néha túlerős volt gyönge szemüknek és ha a ragyogás a gyűlölet csóváiból eredt, könyörtelenül sütötte tüzes taplóját Nyugat mániákus zarándokaira. Szegény Justh Zsigmond tüdejét a párizsi szalonok rágták szét, Kuncz Aladár vérét a Fekete kolostor ostoba zsarátnokai perzselték meg végzetesen. Mindenünket odaadtuk a nagy szerelemben — és mindez a magyar életen alig látszott meg! — bástyái, lobogói voltunk Kelet küszöbén Nyugat kultúrájának. Mifelénk senkise jött, ha jöttek, mint valami különös, titokzatos indiai vagy kongói dzsungelbe jöttek exotikumért, nyugatba ojtott színes keleti virágért. Csikós, gulyás, betyár, fokos, cigánymuzsika, gyöngyösbokréta, barackpálinka: ezekből alkotta meg a nyugati közvélemény egy európai barbár nép fogalmát. Egy-két baráti hangon kívül, mint Victor Hugó lelkesítő szava a 48-as forradalom idején, — közömbösek vagy nagyon sokszor ellenségesek voltak nyugat műveit nemzetei az egész magyarsággal szemben, — mintha a belső nyomástól sujtott magyar nép is bűnös volna urai hibáiért... Most egy francia tudós, Aurélien Sanvage út világot gyújtott a titokzatosnak tetsző „szigetvilágon“. Miután tíz esztendőt töltött Budapesten, az Eötvös Collégium francia nyelv- és irodalomtörténeti katedráján, és ezidő alatt tökéletesen megtanult magyarul, egy vaskos könyvben megírta tízéves élményét. A könyv nemrég jelent meg az előkelő párizsi Alcan-kiadónál — divatos címet visel: Découverte de la Hongrie, — Magyarország fölfedezése. Szerzője egy alig ismert Ady-verssel világítja meg francia honfitársainak a járatlan utat: Egyformán raktuk a szépet Barátnak és ellenségnek, Mert muszáj. Egyformán s mindig csalódtunk. • De hát ez már a mi dolgunk S jól van ez. S szebb dolog így meg nem halni S kinoztatván is akarni. Magyarul. A szerző könyvében több Ady-verset is idéz, francia fordításban, csupán ezt hagyja meg sokatmondó szfinxként — magyarul — a 246 oldalnyi francia szöveg élén. (Titok nekünk is...) A biztos halál és a szenvedés dilemmáját látja Sauvangeot megnyilatkozni mindvégig a magyarság életében. Kemény és mostoha, megható a magyar sors, — állapítja meg a francia tudós, — mert a magyarság inkább a szenvedést választotta, mikor mindenét feláldozta, csakhogy történelmi hivatását teljesítse. Ezt a dilemmát Sauvangeot a magyar élet kettősségéből származtatja, amit jelképez a Duna és a Tisza folyók földrajzi helyzete is. A Duna — Nyugat felől a német folyókat hozza sebes sodrással, a Tisza álmosan hömpölyög Kelet felől, széles lassú folyása az Őshaza vizedre, az Ob, Irtisz és a Volga folyókra emlékezteti a magyarokat. A Duna Európát jelenti, a Tisza Ázsiát. Ez a két folyó animálja a magyar földet, összefolyásuk mély szimbóluma Magyarországnak, ahol Európa találkozik Ázsiával. Mit látott meg a francia tudós a magyar életből? Sok tévedés van vizsgálódásában, talán az a hibája, hogy rabul ejtették a szimbólumok, amiket inkább a magyar mítosz termelt ki. Nagy erénye, hogy mindvégig tárgyilagos kíván maradni, nincs benne semmi elenszenv a magyarság iránt. Inkább a városi életet figyelte meg, ott is a polgári középosztályét, és amint maga is bevallja, megállapításai csak nagyon ritkán vonatkoznak a munkás- és parasztnépre. A magyar falu életformája századok óta mozdulatlan, míg a városban Európát találja meg a nyugati ember. Annyit észrevesz a francia szerző is, hogy a paraszt és a polgár között végzetes szakadék tátong, amely fenyegető veszély a modern Magyarország számára ... Kihagyva a falut, annál nagyobb mohósággal igyekszik mindent részletesen meglátni a francia „felfedező“ a városban s főleg Budapesten. Mintha maga is szeretné eloszlatni otthoni honfitársainak exotikus, gyarmati felfogását a magyar életről, s megható rokonszenvvel vizsgálja a magyar szellemiség megnyilvánulási formáit: irodalmat, tudományt, zenét, színházat, sajtót, vallást. Feltűnőnek tartja a költészet elsőrangú szerepét a magyar történelemben: „a magyar ember költőien gondolkodik.“ A muzsikát pedig a magyarok kollektív gondolkodásának egyetemes kifejezési eszközeként érzi. Mihelyt cigánymuzsikát hall, mindjárt mongol arcokat lát... A színház inkább „kitekintés“ a nyugati civilizáció felé. Egészen eredeti megállapításai vannak a társadalmi életről. Szerinte a magyar ember — szemben a franciával — túlságosan függ a környezetétől, kevéssé él bensőséges, egyéni életét, örömeit, bánatait inkább a társaságban tölti el. Ezért nem tartja véletlennek, hogy a magyarságnak nincsenek nagy filozófusai. Élvezetes, ragyogó ötletességgel vizsgálja, minő éles különbség van a magyar és a francia szerelmi élet között... Súlyos ítéletet mond a magyar földpolitikáról. „Ha igaz az, hogy az állam alapja a magántulajdon, akkor meg kell jegyeznünk, — mondja a francia tudós, — hogy a magántulajdon Magyarországon szörnyű helyzetben van és megingatja az állam alapjait“. — Tisztázza a külföldi sajtó téves híreit: Magyarország politikai rendszere nem fasiszta, hanem oligarchikus, amelyet egy kisebbség tart a kezében már 1867 óta. Az arisztokrácia és a polgári középosztály jövendő sorsa mindazonáltal kritikus, helyükben a plutokrácia nyomul előre. Magyarnak lenni ma nehéz sorsot jelent és európai problémát — állapítja meg végül is a francia tudós, aki mintha Nyugat bűntudatát érezné magában, hogy nem ismerték e kis nép erényeit és nem viszonozták a nyugati kultúrához való vonzódását. Példaként említi meg, milyen türelmesen, emberséggel bántak magyarországon a háború kitörése idején internált franciákkal, ugyanakkor „összeszorult szívvel olvastam — szégyennel a homlokomon! — a magyar Kuncz Aladár megdöbbentő odisszeáját, ennek a frankofil intellektuelnek, akit bretagne-i nyaralásán ért el a háború kitörése és akit négy végtelennek látszó évet szenvedett szörnyű mártírsággal a francia börtönökben. Meghalt fiatalon a sok szenvedéstől, hátrahagyva memoárjait két kötetben, amely ma valóságos lidércálom a francia ember számára. És mégis, — micsoda felsőbbrendű heroizmus! — Kuncz Aladár meghalt anélkül, hogy gyűlölte volna Franciaországot. Mindvégig hitt a francia igazságszolgáltatásban és a francia civilizáció felsőbbrendűségében ...“— Aurélien Sauvageot 1923-ban a párizsi Ecole Normale ragyogó évei után komor érzéssel utazott a magyar fővárosba, az ismeretlen Kelet küszöbére. Tíz éves ottartózkodása után egy baráti ország kulturnépétől vett megható búcsút ezzel a kölönös könyvvel. Abban az intézetben élt — az Eötvös Collegiumban —, amely a válságos esztendőkben erős kulturszigete volt a magyar szellemi életnek az idő barbár áradásai közepette. Akik, — hajdani tanítványai a vidám, örökké sziporkázó Monsieur Sauvageot-nak, — ott éltük legszebb éveinket, felejthetetlen estéinket a gellérthegyi Európa-szigeten —, egy életre szóló hittel az emberi jóság és szépség felsőbbrendűségében szóródtunk szét a szélrózsa minden irányában, hogy új őrhelyeinken kőműves kelemeni kedvvel építsük életünk egyetlen értelmét: a fénylő humánum épületét, amelyhez egy erős téglát. Íme a Mester adott...laszolnak. Mikor Brogyányi Kálmán rávilágít a magyar szellemiség veszélyesen egyoldalú germanizáltságára, nem a goethei német európaiság áramlatai előtt akarja becsukni az ablakokat, hanem a wotani-teutoburgi erdők barbár áradata előtt, amely, ha elönti magyarságunk dunavölgyi tévéit, elpusztul a gyilkos sodrásban egész nemzeti létünk, ezeréves európaiságunk. Ellensúlyozásként, a gall élet felé való kitekintés viszont nem jelenthet frankofilságot, amint ezt helyesen jegyzi meg Brogyányi is. Ismerjük a francia gboár mohó bűneit, amik ellen éppen a francia nemzet legkiválóbb fiai küzdöttek és küzdenek ma is, mint Barbusse Romain Rolland. Az egyik szocialista francia író is tiltakozik az ellen, „mintha a saját országunk szeretete a más országok gyűlöletéből állana. Ami engem illet, én mindig arra törekedtem, hogy mélyen nemzetközi legyek, amellett, hogy mélyen francia maradok.“ Európának és az egész magyarságnak éppen a veszély óráiban, gyakran jelentett erőgyarapodást a francia szellem csodálatos erőfeszítése az igazi humánumért. Úgy érezzük, most újra e válságos órákban pezsdítő áramlatok indulnak el a katedrálisépítők és kommünárdok megújult földjéről szerteszét egész Európába. A szlovenszkói magyar homoksivatagokra is... A francia kormány tagjai elhagyják a miniszterelnöki palotát. Balról: 1. Vincent Auriol igazságügyminiszter, Campinchi tengerészeti miniszter, Chautemps miniszterelnök, Blum, Bonnet pénzügyminiszter, Sarraut ésMonnet földművelésügyi miniszter Neumann Samu női, férfi és gyermekruha áruház Mukasevo a 40 év óta fennálló, jó Shimevű ruhaáruház a raktáron levő árut átköltözés miatt szeptember hó 15-ig nagy árengedménnyel árusítja. Átköltözik a Bazár-sorba, a Purma-cukrászda és Saphir-divatárucég mellé, ahol továbbra is a nagyközönség rendelkezésére áll. „VIGYÁZÓ SZEMETEK PÁRIZSRA VESSÉTEK . . Párizs — magyar szemmel Brogyányi K.: „Párizs az őrhely, ahonnan az érkező történelem jelt ad.“ — Méliusz J.: „Párizs, a magyar demokratikus tradíciók egyik jelentős szigete“ — AMAGYAR NAP* KÖRINTERJÚJA — (V.L.) — Egy barátunk, aki nemrég tért vissza nyugati tanulmányútjáról, így búcsúzott el párizsi ismerősétől a Gare de listen: „Én most megyek újra a víz alá, haza Szlovenszkóra...“ A háború előtti magyar írók is hasonló gondolattal térhettek hazafelé, tágas európai lélegzetvétel után, hogy aztán kibírják valameddig a víz alatt, ahol ha nem vigyáznak a pontos időre, az ebihalak sorsa fenyegeti... Időnként frissebb, szabadabb levegőhöz jutva, talán még ki lehet bírni, át lehet vészelni a legnehezebb provinciális életformát is. A Franciaországból hazatérő magyarok tágult tüdővel, kitárt horizontokkal és határtalan munkakedvvel érkeznek vissza. Szavaikban, gondolkozásunkban egy nyugtalan, forrongó világ eszméi zsibonganak szokatlan vitalitással, érezni, hogy megcsapta, fölkavarta őket egy idejében magára eszmélt nép megújhodó szellemisége. A francia társadalom belső életében történő regenerálódás új intellektuális és morális erőkett hoz létre, aminek hatása előbb-utóbb átcsap a francia határokon túlra is. A francia népfront — a jelek szerint — több lett, mint választási koalíció. A különböző vonalon futó haladó erők egységes felvonulása a demokrácia egészen új formáját, az európai hestátum frissült arculatát készül kialakítani. Nobel-díjas tudósokat és írókat sorakoztatott maga mellé ez a hatalmas népi megmozdulás, mely ezáltal — tömegmozgalomon túl — magasrendű világnézeti egységgé lett. Joliot-Curie és Perrin, Rivet és Langevin, Wallon és Brenant a Sorbonne világhírű professzorai egyaránt elismerik, hogy a tudományos kutatásnak csak úgy van értelme, ha annak eredményeihez a néptömegek is hozzájuthatnak. Malraux, a kitűnő író a népfront támogatásával „a nyugati ember mai akaratát kívánja fenntartani és növelni“. Paul Vailant-Courturier egész írói tevékenységét „az emberi méltóság megmentésének“ szolgálatába állítja. A francia társadalomnak erről a hatalmas regenerálódásáról beszélgettünk a minap néhány Párizst járó magyar értelmiségi emberrel. Megkértük őket, válaszoljanak kérdéseinkre a „Magyar Nap“ hasábjain: — Mit jelent, mit adott nekik a mai Franciaország? Mint magyar intellektuel, milyen jelentőséget tulajdonít a megújhodásra törekvő francia szellemiségnek, milyen szerepet szán ennek a megújhodásnak Európa és különösképpen a magyarság életében. És tehetséges-e szellemformáló, stíkisalakító szerepe a párizsi világkiállításnak? Kérdéseinkre most egy szlovens zkót és egy Poz5›woB^ti4«Bot«cd3s*M Brogyányi Kálmán, Pozsony: — Párizs az értelmiségi ember számára még ma is az, ami volt a „Nyugat-generáció előtt. Azok a turista tömegek, amelyek évről-évre egyre nagyobb számmal lepik el a francia fővárost, azt bizonyítják, hogy Párizs vonzó ereje ma sem csökkent. Ám az értelmiségi embert nem a fény és az élet külső impressziói után megy. A lelket és a belső értelmet keresi. Szellemi kirándulást tesz, megismerni a francia szellem lényegét, demokráciáját emberi értékeit, egyéniség-tiszteletüket és művészetüket. A francia történelem olyan termékeny, szabad légkört alakított ki Párizsban, mely szinte egyedül hivatott az európai szellemhaladás formálója lenni. — Ma szinte öntudatlanul, valamennyien erős germán hatásokat hordunk ízlésünkben, társadalmi berendezkedésünkben, sőt az életről való felfogásunkban is. Ezek a hatások látszólag felületesek. Valójában sokkal erősebben korlátoznak, mint sem tudnak. A „neue Sachlichkeit“ mozgalma lassan barbár aszkétizmussá növi ki magát életünkben. A berendezkedésünk, a házépítésünk, életünk ezer vonatkozásainak alakítása mind germán. Lelkünkbe van edve utcáink, parkjaink, nyilvános helyiségeink sok tilalomtárája, a „rend“ országából importálva, amely világosan, a büntetés terhe alatt megmondja, hogy hol mit nem szabad tennünk. Ezért megbotránkozunk, ha valaki a Bois-bama fűre keveredik és csodálkozunk a francia élet ezer apró őszinteségén, a rend vidám könnyedségén. Párizs fölszabadít a tilalomtáblák traumája alól. Gondolkodni enged, erjeszt, távlatot ad. — A szlovenszkói magyarnak megadatik ott az a lehetőség, hogy a magyarság problémáit ne elszigetelve, hanem Európához viszonyítva lássa. Ez a látásmód tudja csak megadni elvadult, vidádes szellemi életünkben az egyetlen lehetőséget ahoz, hogy szellemileg élni tudjunk tovább. Nem szabad a frankofilia túlzó hibáiba esnünk, de számot kell vetnünk azzal, hogy a magyar szellemi élet mértékét Európához viszonyítva nyugaton kell keresnünk és nem másutt. Egy határozott vanáati gatl orientáció — erősen hiszem — a magyarság szellemi megerősödését és szellemi függetlenségének a védelmét jelentené! — A világkiállítás eseményéből, bármennyire is grandiózusnak tartom, nem tudok olyan következtetést levonni, hogy hatásában széleskörű szellemformáló jelentősége lenne. A kiállítás felületi jelenség, a francia alkotó géniusz egyik manifeiszációja. De a felszín alatt, az egész világon nyíltan bevallott szellemi és művészeti krízis alatt, már forr, alakul az új szellemi forma, elementárisabb, mint a kiállás. Már a jelek is kivehetjük. Párizs az őrhely, ahonnan az érkező történelem jelt ad. Méliusz József, Erdély — Úgy érzem, mindnyájan, akik ebben a kivételes szerencsében részesülhettünk, hogy most Párizzsal először, vagy újra találkozhattunk, csak buzgó zarándokok voltunk, a legnemesebb magyar demokratikus tradíciók egyik legjelentősebb szigetét). Nem lehetett megiiletőtt örögség oAntette a Párizsban járni, am# MHces Rise- 5 Párisi Gyöngy 37 felmtrthatatlan SZEPLŐ is MÁJFOLT eceof arckrém, zsíros, miért is sönvörös, ráperahajtamos, száraz arcbőrüeknél Hváló hstdstf. a Párisi Gyöngy 3 SZEPLŐ és MÁJFOLT elleni zsirten arokném, pattanásos, mitteszoree, zsíros Arcbőrre nélkülözhetetlen. — Tégelye: 10 Kos. — Készid: Mg. Ph. HECHT ERNŐ. — Mindenütt kapható! Főraktár: Moderna Parfüméria Kosice, Szobor-utca 18. sz.