Magyar Nap, 1937. november (2. évfolyam, 253-276. szám)

1937-11-28 / 275. szám

é Magyar NAP Mese,mese, mess kenyerei! Irta: Vass László Szobrot avat ma a szlovenszkói magyarság Komáromban, az első Jókai-szobrot Cseh- Szlovákiában, így érthető, ha ebből az alka­lomból a magyar társadalom minden rétege ünnepet ül. Barbár, könyvégetés korunkban az ilyen ünnep felülemelkedve a szokványos ceremóniákon,­­ a legnemesebb kulturmani­­fesztációvá válik. Önérzetes és ugyanakkor áhitatos tüntetés ez a könyv fölszabadító és építő szelleme mellett. De öntudatos r mani­­fesztációt jelent az egyetemes magyar kul­túra védelmében is. Kétszeres az örömünk és büszkék vagyunk rá, hogy ezt az ünnepi tüntetést éppen egy olyan szellemi nagyság robbantja ki bennünk, aki a legtöbb magyar könyvet, a betűnek egész légióit ajándékozta műveivel nemzetének. És egyike volt Jókai azoknak a márciusi ifjaknak is, akik a ki­vívott sajtószabadság első gyümölcseivel, a Talpra magyar­ral és a 12 ponttal a gyűlölt Metternich-rendszer ellen izgatták a magyar­ságot a népek ígéretes tavaszán. * . A emlékezés meghitt melegsége ma életre kelti az ércbeöntött szobrot és a mesék bű­vös varázsán át újra hallani véljük igéző hangját. Műveivel már lassan a negyedik emberöltőt hódítja meg. Ebben az évben is, csak itt Szlo­­venszkón a könyvkiadó leleményessége foly­tán több száz magyar család szerezte meg magának és a legifjabb nemzedéknek immár figyelmeztető örökségként Jókai összes mű­veit. Hatása és páratlan népszerűsége nem csökkent, a nép körében, a szegény falusi viskók fedele alatt csak most kezd világos­ságot gyújtani sziporkázó fantáziájával. Jókai immár egy kiszakíthatatlan darabja magyar életü­nknek, és fia rálátni rogént vihar eltün­tetné a magyarságot a föld színéről, az Arany ember csigaorrú gabonaszállító hajója, a felejthetetlen Szent Borbála, mint úszó drágakő ragyogtatná örök időkig nemcsak a magyar élet, de úgyszólván az egész világ fantasztikus mesetájait és mese­hőseit is. * Európa szerencsétlen árva nemzetének, en­nek a kicsi magyar népnek micsoda óriási, határtalan birodalmat hódított meg az eleddig ismeretlen világból a meseszövés, a fantázia eszközeivel! És más népek felé is Petőfin kí­vül csak ő tudott oly dicsőséges sikerekkel eljutni. Nincs az a műveit nyelv, amely meg ne ízlelte volna a mi Jókaink csodálatos gaz­dagságát. Nemhiába nevezte Petőfi őt lelke megmaradt felének, még haláluk után is ket­ten együtt járják kicsi nemzetünk legered­­ményesebb szellemi követeként az idegen népek országait, hogy barátokat, ismerősöket szerezzenek és elismertetést. Külföldi írók közül talán legszebben Zola nyilatkozott róla, az ő kedves „Zsokéjáról (Jókai), ő megtudta érteni, miért szereti a magyarság különösen Jókait: — Kossuth a magyarság hérosza, Pe­tőfi a Pindárja, Jókai a Homérja. Egy fiatal nemzet — mondotta Zola, — amely félszáza­­dos történetének egy lapjára három ily nevet tud felírni, mellében nagy termékenység csí­ráit rejti, amelyek biztosítják a jövőjét... Csoda-e, ha ilyen dicsérő elismerés után a francia könyvkiadók meghívták Jókait, hogy telepedjen le Párizsban, amint azt az orosz Turgenyev tette. Ő mégse ment, a világosság városának minden csábításával szemben ott­hon maradt, a magyar alföldön, amelynek ég­boltozatára ő pingálta a legszínesebb déli­bábokat.* Mikor a Lélek egyik fele, a tüzesebbik, Petőfi eltűnt a szabadságharc tragikus forgó­szelében, a másikat a tardonai bükkös renge­teg őrizte meg Haynau pribékjeitől. Tardona után következett el Jókai igazi hivatása: vi­gaszt, derűt lopni a Bach-korszak rémségeitől megnyomorított magyarság szívébe. A meg­dermedt nemzetből kilobbant tüzet az elnyo­matás sötét éjszakájában a humor csillámai­val ö élesztette újra fel. A legmélyebb tár­nákat nyitotta meg, a magyar nép adoma­­termő humorát, és amint Petőfi a népdalban, ő a népmese sziporkázó színpompájában leste el a néplétek teremtő hatalmának titkát. Ő magát mindig csak szerényen a „magyar nép együgyű mesélgetőjének“ nevezte. Még a tu­dáskodás magaslatain is, természetesen han­gon, a népmesék szavaival beszélt. Ő a mi igazi örök Aranyemberünk, aki a köznapok zűrös gondjaiból néha-néha megszökve elin­dul és vezet bűbájos varázsigéivel a Senki szigetére, a szépségnek, békességnek és bol­dogságnak erre a gyönyörű oázisára. * Ne magyarázzunk bele semmit a komáromi szoborba, ne aggassunk rá különböző jelzőcs­­kéket, ne keressünk a tetteink elismerésére most Jókai szobrában jóváhagyó bizonyíté­kokat, ne parcellázzuk fel ezt az ércbeöntött szobrot. Legyen ő egész, legyen csak Jókai Mór, a nagy mesélő, aki mindenki számára tud egy vigasztalót mondani. A tardonai bük­kös rengetegből most megint visszatért kö­zénk, hogy nehéz, keserű óráinkban vidám meséivel optimizmust, életkedvet és az el­vesztett önbizalmunkat visszaszerezze. Mert a mese nem arra való, hogy benne­ felejtkez­­zük, hanem az abból kisugárzó öröm, lelemé­nyesség és emberszeretet áldott záporában megfürödve, felüdü­lve nagyobb erővel és több életkedvvel fogjunk hozzá a hétköznapok munkáihoz. Nagyapámra emlékezem, aki mi­után mesélőkedvével már beleringatott egy idegen világ ragyogó illúzióba, jóságos ked­vességében a következő ősi magyar mese­záró mondattal hivott vissza a való életbe: — Mese, mese — mess kenyered­ — És ilyenkor már szerte is nagyanya a nagy karéj kenyeret éhes unokájának, így szól Jókai is most felénk, a magyarság nagy mesélője, mi­után bejáratta velünk a Senki szigetét: — Mese, mese — mess kenyeret!... Ő ugyan nem írja le így szó szerint, nem is céloz sehol arra, hogy amit elmondott vagy leírt, az mind mese volna, tehát jó lesz felébredni. De ma­gában a Jókai-mű egészében van meg ez a titokzatos erő, amely éppen a mese szárnyain száll belénk, mint apostolokra boldog révü­letben ama szent láng, hogy világosságot gyújtson ki bennünk, emberszeretetünkben megerősítsen és ellenálló hitet adjon nehéz küzdelmünkben... Móricz Zsigmond J­ók­ai Mórról A ma élő legnagyobb magyar regény­író tesz vallomást a nagy meséjéről, Jókairól, aki mint minden magyar író fejlődésében, az övében is jelentős sze­repet játszott. Úgy érzem sokrétegű bennem jókai. Él egész tisztán minden egyes korszakom Jókaija. Mikor történelmi regényhez nyúltam, elővettem az Erdély aranykorát, de harminc­negyven oldal után letettem. Nem tudom ol­vasni, nem elég, hogy teljesen légből kapott, hogy történelmi gyökerei csak olyanok, mint a pipafüst vékony csíkja, amely odafent bod­rokká s felhőkké terebélyesedik, de azért csak dohányfüst marad s nem valóságos felbőd­­zés... Visszamentem azért az ifjúkori hatásokhoz. Ma már nem tudom ki s mi Jókai, de bennem ott él a múltban a rám gyakorolt mély benyo­másban. S bizonyos, hogy Báthory Gábor szertelenségeiben ott él Jókai. A hegyek vál­lán dalolva menő legények fényében ott van Jókai. Nem tagadom ,nem tehetek róla, ahol fény csillan a papíron ott van Jókai. * Petőfi talán, ifjúkorom másika, volt ehhez hasonló hatással rám. Amit Jókai nagy robba­­násban fölve­tített, Petőfi kispolgári józansága rendezte el lelkemben. Arany sokkal későbbi hatás, ő Keménnyel él együtt bennem, a késői, érett korszakban: ezek már a felsőbb matézis professzorai, a mechanika, a statika, a struk­túra edzői. De az első és mindennél fontosabb leckét bizony Jókai adta. Az anyagot az élet adta: senki más, a ma­gam élete, de ha visszanézek s keresek magam­ban idegen egyéniségek után, mégis csak Jókai volt a legmélyebb varázsló, aki írói hatás ál­tal megérintett. És most már azt is érzem, mért s miben volt hát oly nagy Jókai? Azt mondja Gyulai, nem volt meseszövő fantáziája, csak a koloritra volt fantáziája s én magam is végeredményben ide jutottam, mint legbecsesebb hatás­ eredményre ... De ez a kolorit, ez valahogy több s nagyobb s mélyebb, mint amit e szóval jelezni lehet. Jókai egy pogány volt, egy pogány istenfia, aki zengő és nagy lélekkel sugárzott szét... Valami csodálatos, valami felemelő életérzés volt ez: optimizmus az élettel szemben, igen­lése mindeznnek, ami jó és előadó ebben a si­ralomvölgyben ... Az ő számára nem volt bűn s nem volt rossz s nem volt baj s nem volt fekete szín-" Mert nem a mese az író és nem a kolorit és nem az alakok, a figurák, az életkép és a hu­mor és a tragikum és a pozitív írói cselekede­tek, hanem a kiáradó, kiömlő lélek. Bármikor és bárhol találkozni az íróval, az bármilyen históriával áll is eléd: az a varázs a fontos, amely egész lényéből kiárad. A nap körül bolygók keringenek és az atom elektromokat lövel ki, hogy bolygók legyenek: fontos az energia, mely a létezés rendszerét életben tartja, az író munkákat vet ki magából, de a lélek a fontos, mely e munkákban megnyilat­kozik. Jókai egy egész boldog világ, tele millió alakkal, színnel ragyogással, naiv és ellenáll­hatatlan varázzsal. Az ő kozmikus tágasságában a teljességé­ben él a magyar globus, khaotikus ködben még, de oly életre lelkedzetten, amit semmi­hez sem lehet hasonlítani. Jókai a magyar levegő. S kivált író számára, aki az elmúlt század­­i bak­ cseperedett fel a magyar glóbuson. Jókai Mór: M­agyarország 1848 előtt (Részlet Jókai Mór „Életemből” című művének első kötetéből) A magyar nemzetet félmilliónyi nemes em­ber képezte. Az választott megyei tisztviselő­ket és az országgyűlés alsó házába követeket megyénkint kettőt. Ezeknek a megyei rendek utasításokat adtak s ha követeik ez utasítások ellenére szóltak és szavaztak, visszahívták őket. A polgári osztály is képviselve volt az or­szággyűlésen. A királyi városok egy-két kö­vetet küldtek. S valamennyi királyi város kö­veteinek a szavazata „egy“ szavazatot adott ki. Ez volt a polgárság részvevése a törvény­­hozás műveletében. Hát a többi? A tizenöt millió lakosa az or­szágnak? A földmivelő, a munkaviselő nép? A jobbágyság? Annak semmi szava nem volt. A „misera plebs contribuens“,­­a „globae adstractus“ jogokkal nem­ bírt csak kötelessé­gekkel. Ő viselte az adó terhét, sokféle címen, ő adta az újoncokat a rendes hadsereghez, s azok szolgáltak ,tiz esztendeig, szabadságolás nélkül: a nemesség csak a haza határán be­törő ellenség ellen tartozott harcolni. A job­bágy szolgált a földesúrinak ingyen, szántott, vetett, aratott, robotolt, sorspontozott; fizette­­ temése után a dézamát, kéménye után a füst­pénzt; csinálta az országutat, birája volt az „úriszék“, törvénye az „urbárium“. A bot volt a rangkülönbség jelképe a nemes és a jobbágy között. Tizenöt millió lakosnak nem volt hazája Magyarország. S talán a nemesi rend élvezte a szabadsá­got? Igen, ha a szabadság a tétlenségben, a taga­dásban volna megvalósítva. Nem tenni semmit, nem engedelmeskedni senkinek, nem fizetni sehová, nem haladni semmi irányban, erre volt elég nemesi szabad­ság; de alkotni, kezdeményezni, előre haladni, a jövendő javára beruházni, ehez minden út el volt zárva. Magyarország volt az európai országok kö­zött a leghátramaradottabb. Hitel nélkül, mű­velődés nélkül, létezési cél nélkül. Jövendő prédája bármely idegen hódítónak, jelen pré­dája a szövetségesének. Az országgyűlésen voltak kitűnő államfér­fiak, kik az életbevágó reformok szükségét belátták, s azok mellett fényes­­szónoklatokat tartottak; de ha nézeteik többségre vergődtek is, a konservatív felső tábla visszautasította határozataikat a felelős kemény, pen­sort. Vasárnap, 1907 november 28. Megbízható védelmet nyújt a kézmosás LYSOFORM-mal és a gargalizálás Fodormenta-Lysoform-mal Mindkettő világhírű fertőtlenítőszer. A gondos anya mosdóján sohse hiányozzon a bevált eredeti zöld ü­veg. Wj/fajtom* Iskolás gyermeke egészségét ragályos betegségek veszélyeztetik mely azokat végrehajtsa: helytartótanács, ud­vari kancellária, dikastériumok intézték az ország ügyeit, adminisztrátorok ürkodtak a vármegyében, s valamennyi fölött kormány­zott a mindent intéző Metternich. Tisztelet, becsület mindazoknak a bölcs ál­lamférfiaknak, akik rendes utakon, szokott eszközökkel igyekeztek a törvényhozás vissz­­hangtompító termében a jobbágyság szolgai állapotán javítani; de eszményi céljaiknak­ nemcsak a kormány ellenszenve képezte aka­dályát, mint inkább az érdekelt birtokos sza­vazók önzése; ez volt az a rossz út, melynek feneketlen kátyúiban a reformok szekere fenn­akadt. Egykori jegyzeteimben egy adatot találok, mely némi világot vet az akkori állapotokra. Csekélységről volt szó. Az inditványozta­­tott, hogy a jobbágyoknak engedtessék meg az erdei vadgyümölcs szabad szedése. Hit­tpi az az erdei vadgyümölcs? Szamóca, gomba, som, mogyoró, vadalma. Paraszt nők, gyer­mekek szüretje. Ugyan ki irigyelné tőlük? De az indítvány mégis a leghevesebb ellenállásra talált s végül kiderült, hogy a vezérszónok­nak, ki a philippicát tartotta, nagy kiterje­désű erdei után a jobbágyai ötven­ezer forint évi bérletet fizetnek az erdei vadgyümölcs szedéséért! Köszöntjük Erdély követeit! Nemes vendégjárás idejét éljük. Alig men­tek el a budapesti írók, most újra barátokat fogadunk illő, megbecsülő tisztelettel. Ma az erdélyi írók egyik csoportja lép Szlovenszkó területére, hogy végig ezen a magyar nyelv­­területen előadásaival s személyes találkozók­kal megismerje életünket, népünket, és vívó­dásainkat. Szükség van ilyen utakra, hogy ezzel is dokumentáljuk az egyetemes magyar szellemi közösséghez való tartozásunkat. Er­dély követeinek nyomában legendák szállnak, munkáikra, kisebbségi életük megszervezett­­ségére, mint legutóbb a Vásárhelyi­ Találko­zóra is,­­ mindig a szegényebb rokon érzésé­vel gondolunk. Igaz ugyan, a legendák mö­gött sokszor súlyos valóságok vannak. Hogy mégis mi az oka az erdélyi legendáknak, ta­lán az, hogy a legnehezebb sorsban élő kisebb­ség valóban a csodákkal határos, hősi maga­tartással és okos előrelátással harcol megmara­dásáért. Mi most ennek a küzködő másfélmil­liós magyar tömegnek hozzánk küldött köve­teit üdvözöljük itt. Idősebbjeit, mint M­­o­l­­ter Károlyt, Szentimrei Jenőt és Li­­g­e­ti Ernőt már az államfordulást követő években is ott láttuk az erdélyi magyar élet gátjain. És fiatalabbak, akik közül most Ta­mási Áront és Kacsó Sándort üdvözölhetjük magunk körében a népi rétegek megismerésé­vel és a közös munka megszervezésével a népi demokráciába építik Erdélyi jövendőjét. „A magyar történelemben igen gyakran megtör­tént, — mondotta Tamási Áron a Vásárhelyi Találkozó megnyitó beszédében, — hogy köl­tők és írók álltak a dobogóra s onnét követel­tek közösségük számára a honpolgári jogokat és embertestvéreik számára, magyar és idegen elnyomatástól egyaránt, az emberi szabadsá­got. Hirdessék, követeljék most ezt Er­dély követei dunavölgyi őrjáró útjukon is, hogy vallomásuktól megerősödve szebben és eredményesebben szóljon a középeurópai Vox Humana. (V. L.) STI­SSITI TESTVÉREK Rádió, kramofon, kerékpár, motor­­kerékpár, varrógép, gyerekkocsik, tuszterek stb. NITRA, Masina 10. — Teletos 3A-4S

Next