Magyar Nap, 1937. november (2. évfolyam, 253-276. szám)
1937-11-28 / 275. szám
é Magyar NAP Mese,mese, mess kenyerei! Irta: Vass László Szobrot avat ma a szlovenszkói magyarság Komáromban, az első Jókai-szobrot Cseh- Szlovákiában, így érthető, ha ebből az alkalomból a magyar társadalom minden rétege ünnepet ül. Barbár, könyvégetés korunkban az ilyen ünnep felülemelkedve a szokványos ceremóniákon, a legnemesebb kulturmanifesztációvá válik. Önérzetes és ugyanakkor áhitatos tüntetés ez a könyv fölszabadító és építő szelleme mellett. De öntudatos r manifesztációt jelent az egyetemes magyar kultúra védelmében is. Kétszeres az örömünk és büszkék vagyunk rá, hogy ezt az ünnepi tüntetést éppen egy olyan szellemi nagyság robbantja ki bennünk, aki a legtöbb magyar könyvet, a betűnek egész légióit ajándékozta műveivel nemzetének. És egyike volt Jókai azoknak a márciusi ifjaknak is, akik a kivívott sajtószabadság első gyümölcseivel, a Talpra magyarral és a 12 ponttal a gyűlölt Metternich-rendszer ellen izgatták a magyarságot a népek ígéretes tavaszán. * . A emlékezés meghitt melegsége ma életre kelti az ércbeöntött szobrot és a mesék bűvös varázsán át újra hallani véljük igéző hangját. Műveivel már lassan a negyedik emberöltőt hódítja meg. Ebben az évben is, csak itt Szlovenszkón a könyvkiadó leleményessége folytán több száz magyar család szerezte meg magának és a legifjabb nemzedéknek immár figyelmeztető örökségként Jókai összes műveit. Hatása és páratlan népszerűsége nem csökkent, a nép körében, a szegény falusi viskók fedele alatt csak most kezd világosságot gyújtani sziporkázó fantáziájával. Jókai immár egy kiszakíthatatlan darabja magyar életünknek, és fia rálátni rogént vihar eltüntetné a magyarságot a föld színéről, az Arany ember csigaorrú gabonaszállító hajója, a felejthetetlen Szent Borbála, mint úszó drágakő ragyogtatná örök időkig nemcsak a magyar élet, de úgyszólván az egész világ fantasztikus mesetájait és mesehőseit is. * Európa szerencsétlen árva nemzetének, ennek a kicsi magyar népnek micsoda óriási, határtalan birodalmat hódított meg az eleddig ismeretlen világból a meseszövés, a fantázia eszközeivel! És más népek felé is Petőfin kívül csak ő tudott oly dicsőséges sikerekkel eljutni. Nincs az a műveit nyelv, amely meg ne ízlelte volna a mi Jókaink csodálatos gazdagságát. Nemhiába nevezte Petőfi őt lelke megmaradt felének, még haláluk után is ketten együtt járják kicsi nemzetünk legeredményesebb szellemi követeként az idegen népek országait, hogy barátokat, ismerősöket szerezzenek és elismertetést. Külföldi írók közül talán legszebben Zola nyilatkozott róla, az ő kedves „Zsokéjáról (Jókai), ő megtudta érteni, miért szereti a magyarság különösen Jókait: — Kossuth a magyarság hérosza, Petőfi a Pindárja, Jókai a Homérja. Egy fiatal nemzet — mondotta Zola, — amely félszázados történetének egy lapjára három ily nevet tud felírni, mellében nagy termékenység csíráit rejti, amelyek biztosítják a jövőjét... Csoda-e, ha ilyen dicsérő elismerés után a francia könyvkiadók meghívták Jókait, hogy telepedjen le Párizsban, amint azt az orosz Turgenyev tette. Ő mégse ment, a világosság városának minden csábításával szemben otthon maradt, a magyar alföldön, amelynek égboltozatára ő pingálta a legszínesebb délibábokat.* Mikor a Lélek egyik fele, a tüzesebbik, Petőfi eltűnt a szabadságharc tragikus forgószelében, a másikat a tardonai bükkös rengeteg őrizte meg Haynau pribékjeitől. Tardona után következett el Jókai igazi hivatása: vigaszt, derűt lopni a Bach-korszak rémségeitől megnyomorított magyarság szívébe. A megdermedt nemzetből kilobbant tüzet az elnyomatás sötét éjszakájában a humor csillámaival ö élesztette újra fel. A legmélyebb tárnákat nyitotta meg, a magyar nép adomatermő humorát, és amint Petőfi a népdalban, ő a népmese sziporkázó színpompájában leste el a néplétek teremtő hatalmának titkát. Ő magát mindig csak szerényen a „magyar nép együgyű mesélgetőjének“ nevezte. Még a tudáskodás magaslatain is, természetesen hangon, a népmesék szavaival beszélt. Ő a mi igazi örök Aranyemberünk, aki a köznapok zűrös gondjaiból néha-néha megszökve elindul és vezet bűbájos varázsigéivel a Senki szigetére, a szépségnek, békességnek és boldogságnak erre a gyönyörű oázisára. * Ne magyarázzunk bele semmit a komáromi szoborba, ne aggassunk rá különböző jelzőcskéket, ne keressünk a tetteink elismerésére most Jókai szobrában jóváhagyó bizonyítékokat, ne parcellázzuk fel ezt az ércbeöntött szobrot. Legyen ő egész, legyen csak Jókai Mór, a nagy mesélő, aki mindenki számára tud egy vigasztalót mondani. A tardonai bükkös rengetegből most megint visszatért közénk, hogy nehéz, keserű óráinkban vidám meséivel optimizmust, életkedvet és az elvesztett önbizalmunkat visszaszerezze. Mert a mese nem arra való, hogy benne felejtkezzük, hanem az abból kisugárzó öröm, leleményesség és emberszeretet áldott záporában megfürödve, felüdülve nagyobb erővel és több életkedvvel fogjunk hozzá a hétköznapok munkáihoz. Nagyapámra emlékezem, aki miután mesélőkedvével már beleringatott egy idegen világ ragyogó illúzióba, jóságos kedvességében a következő ősi magyar mesezáró mondattal hivott vissza a való életbe: — Mese, mese — mess kenyered — És ilyenkor már szerte is nagyanya a nagy karéj kenyeret éhes unokájának, így szól Jókai is most felénk, a magyarság nagy mesélője, miután bejáratta velünk a Senki szigetét: — Mese, mese — mess kenyeret!... Ő ugyan nem írja le így szó szerint, nem is céloz sehol arra, hogy amit elmondott vagy leírt, az mind mese volna, tehát jó lesz felébredni. De magában a Jókai-mű egészében van meg ez a titokzatos erő, amely éppen a mese szárnyain száll belénk, mint apostolokra boldog révületben ama szent láng, hogy világosságot gyújtson ki bennünk, emberszeretetünkben megerősítsen és ellenálló hitet adjon nehéz küzdelmünkben... Móricz Zsigmond Jókai Mórról A ma élő legnagyobb magyar regényíró tesz vallomást a nagy meséjéről, Jókairól, aki mint minden magyar író fejlődésében, az övében is jelentős szerepet játszott. Úgy érzem sokrétegű bennem jókai. Él egész tisztán minden egyes korszakom Jókaija. Mikor történelmi regényhez nyúltam, elővettem az Erdély aranykorát, de harmincnegyven oldal után letettem. Nem tudom olvasni, nem elég, hogy teljesen légből kapott, hogy történelmi gyökerei csak olyanok, mint a pipafüst vékony csíkja, amely odafent bodrokká s felhőkké terebélyesedik, de azért csak dohányfüst marad s nem valóságos felbődzés... Visszamentem azért az ifjúkori hatásokhoz. Ma már nem tudom ki s mi Jókai, de bennem ott él a múltban a rám gyakorolt mély benyomásban. S bizonyos, hogy Báthory Gábor szertelenségeiben ott él Jókai. A hegyek vállán dalolva menő legények fényében ott van Jókai. Nem tagadom ,nem tehetek róla, ahol fény csillan a papíron ott van Jókai. * Petőfi talán, ifjúkorom másika, volt ehhez hasonló hatással rám. Amit Jókai nagy robbanásban fölvetített, Petőfi kispolgári józansága rendezte el lelkemben. Arany sokkal későbbi hatás, ő Keménnyel él együtt bennem, a késői, érett korszakban: ezek már a felsőbb matézis professzorai, a mechanika, a statika, a struktúra edzői. De az első és mindennél fontosabb leckét bizony Jókai adta. Az anyagot az élet adta: senki más, a magam élete, de ha visszanézek s keresek magamban idegen egyéniségek után, mégis csak Jókai volt a legmélyebb varázsló, aki írói hatás által megérintett. És most már azt is érzem, mért s miben volt hát oly nagy Jókai? Azt mondja Gyulai, nem volt meseszövő fantáziája, csak a koloritra volt fantáziája s én magam is végeredményben ide jutottam, mint legbecsesebb hatás eredményre ... De ez a kolorit, ez valahogy több s nagyobb s mélyebb, mint amit e szóval jelezni lehet. Jókai egy pogány volt, egy pogány istenfia, aki zengő és nagy lélekkel sugárzott szét... Valami csodálatos, valami felemelő életérzés volt ez: optimizmus az élettel szemben, igenlése mindeznnek, ami jó és előadó ebben a siralomvölgyben ... Az ő számára nem volt bűn s nem volt rossz s nem volt baj s nem volt fekete szín-" Mert nem a mese az író és nem a kolorit és nem az alakok, a figurák, az életkép és a humor és a tragikum és a pozitív írói cselekedetek, hanem a kiáradó, kiömlő lélek. Bármikor és bárhol találkozni az íróval, az bármilyen históriával áll is eléd: az a varázs a fontos, amely egész lényéből kiárad. A nap körül bolygók keringenek és az atom elektromokat lövel ki, hogy bolygók legyenek: fontos az energia, mely a létezés rendszerét életben tartja, az író munkákat vet ki magából, de a lélek a fontos, mely e munkákban megnyilatkozik. Jókai egy egész boldog világ, tele millió alakkal, színnel ragyogással, naiv és ellenállhatatlan varázzsal. Az ő kozmikus tágasságában a teljességében él a magyar globus, khaotikus ködben még, de oly életre lelkedzetten, amit semmihez sem lehet hasonlítani. Jókai a magyar levegő. S kivált író számára, aki az elmúlt századi bak cseperedett fel a magyar glóbuson. Jókai Mór: Magyarország 1848 előtt (Részlet Jókai Mór „Életemből” című művének első kötetéből) A magyar nemzetet félmilliónyi nemes ember képezte. Az választott megyei tisztviselőket és az országgyűlés alsó házába követeket megyénkint kettőt. Ezeknek a megyei rendek utasításokat adtak s ha követeik ez utasítások ellenére szóltak és szavaztak, visszahívták őket. A polgári osztály is képviselve volt az országgyűlésen. A királyi városok egy-két követet küldtek. S valamennyi királyi város követeinek a szavazata „egy“ szavazatot adott ki. Ez volt a polgárság részvevése a törvényhozás műveletében. Hát a többi? A tizenöt millió lakosa az országnak? A földmivelő, a munkaviselő nép? A jobbágyság? Annak semmi szava nem volt. A „misera plebs contribuens“,a „globae adstractus“ jogokkal nem bírt csak kötelességekkel. Ő viselte az adó terhét, sokféle címen, ő adta az újoncokat a rendes hadsereghez, s azok szolgáltak ,tiz esztendeig, szabadságolás nélkül: a nemesség csak a haza határán betörő ellenség ellen tartozott harcolni. A jobbágy szolgált a földesúrinak ingyen, szántott, vetett, aratott, robotolt, sorspontozott; fizette temése után a dézamát, kéménye után a füstpénzt; csinálta az országutat, birája volt az „úriszék“, törvénye az „urbárium“. A bot volt a rangkülönbség jelképe a nemes és a jobbágy között. Tizenöt millió lakosnak nem volt hazája Magyarország. S talán a nemesi rend élvezte a szabadságot? Igen, ha a szabadság a tétlenségben, a tagadásban volna megvalósítva. Nem tenni semmit, nem engedelmeskedni senkinek, nem fizetni sehová, nem haladni semmi irányban, erre volt elég nemesi szabadság; de alkotni, kezdeményezni, előre haladni, a jövendő javára beruházni, ehez minden út el volt zárva. Magyarország volt az európai országok között a leghátramaradottabb. Hitel nélkül, művelődés nélkül, létezési cél nélkül. Jövendő prédája bármely idegen hódítónak, jelen prédája a szövetségesének. Az országgyűlésen voltak kitűnő államférfiak, kik az életbevágó reformok szükségét belátták, s azok mellett fényesszónoklatokat tartottak; de ha nézeteik többségre vergődtek is, a konservatív felső tábla visszautasította határozataikat a felelős kemény, pensort. Vasárnap, 1907 november 28. Megbízható védelmet nyújt a kézmosás LYSOFORM-mal és a gargalizálás Fodormenta-Lysoform-mal Mindkettő világhírű fertőtlenítőszer. A gondos anya mosdóján sohse hiányozzon a bevált eredeti zöld üveg. Wj/fajtom* Iskolás gyermeke egészségét ragályos betegségek veszélyeztetik mely azokat végrehajtsa: helytartótanács, udvari kancellária, dikastériumok intézték az ország ügyeit, adminisztrátorok ürkodtak a vármegyében, s valamennyi fölött kormányzott a mindent intéző Metternich. Tisztelet, becsület mindazoknak a bölcs államférfiaknak, akik rendes utakon, szokott eszközökkel igyekeztek a törvényhozás visszhangtompító termében a jobbágyság szolgai állapotán javítani; de eszményi céljaiknak nemcsak a kormány ellenszenve képezte akadályát, mint inkább az érdekelt birtokos szavazók önzése; ez volt az a rossz út, melynek feneketlen kátyúiban a reformok szekere fennakadt. Egykori jegyzeteimben egy adatot találok, mely némi világot vet az akkori állapotokra. Csekélységről volt szó. Az inditványoztatott, hogy a jobbágyoknak engedtessék meg az erdei vadgyümölcs szabad szedése. Hittpi az az erdei vadgyümölcs? Szamóca, gomba, som, mogyoró, vadalma. Paraszt nők, gyermekek szüretje. Ugyan ki irigyelné tőlük? De az indítvány mégis a leghevesebb ellenállásra talált s végül kiderült, hogy a vezérszónoknak, ki a philippicát tartotta, nagy kiterjedésű erdei után a jobbágyai ötvenezer forint évi bérletet fizetnek az erdei vadgyümölcs szedéséért! Köszöntjük Erdély követeit! Nemes vendégjárás idejét éljük. Alig mentek el a budapesti írók, most újra barátokat fogadunk illő, megbecsülő tisztelettel. Ma az erdélyi írók egyik csoportja lép Szlovenszkó területére, hogy végig ezen a magyar nyelvterületen előadásaival s személyes találkozókkal megismerje életünket, népünket, és vívódásainkat. Szükség van ilyen utakra, hogy ezzel is dokumentáljuk az egyetemes magyar szellemi közösséghez való tartozásunkat. Erdély követeinek nyomában legendák szállnak, munkáikra, kisebbségi életük megszervezettségére, mint legutóbb a Vásárhelyi Találkozóra is, mindig a szegényebb rokon érzésével gondolunk. Igaz ugyan, a legendák mögött sokszor súlyos valóságok vannak. Hogy mégis mi az oka az erdélyi legendáknak, talán az, hogy a legnehezebb sorsban élő kisebbség valóban a csodákkal határos, hősi magatartással és okos előrelátással harcol megmaradásáért. Mi most ennek a küzködő másfélmilliós magyar tömegnek hozzánk küldött követeit üdvözöljük itt. Idősebbjeit, mint Molter Károlyt, Szentimrei Jenőt és Ligeti Ernőt már az államfordulást követő években is ott láttuk az erdélyi magyar élet gátjain. És fiatalabbak, akik közül most Tamási Áront és Kacsó Sándort üdvözölhetjük magunk körében a népi rétegek megismerésével és a közös munka megszervezésével a népi demokráciába építik Erdélyi jövendőjét. „A magyar történelemben igen gyakran megtörtént, — mondotta Tamási Áron a Vásárhelyi Találkozó megnyitó beszédében, — hogy költők és írók álltak a dobogóra s onnét követeltek közösségük számára a honpolgári jogokat és embertestvéreik számára, magyar és idegen elnyomatástól egyaránt, az emberi szabadságot. Hirdessék, követeljék most ezt Erdély követei dunavölgyi őrjáró útjukon is, hogy vallomásuktól megerősödve szebben és eredményesebben szóljon a középeurópai Vox Humana. (V. L.) STISSITI TESTVÉREK Rádió, kramofon, kerékpár, motorkerékpár, varrógép, gyerekkocsik, tuszterek stb. NITRA, Masina 10. — Teletos 3A-4S