Magyar Napló, 1989 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1989-10-27 / 3. szám

* Alámerü­lt örökre. Semmi kétség. Sosem volt rútabb halál soha engesztelhetetlenebb gyűlölet cserben hagyták a gyávák s a hízelkedők elárulták. Zászlók erdejéből lépett elő és ordított és toporzékolt vészesen kivégeztette, akiknek szemük volt Elvégeztette, akiknek szájuk volt ki akarta folyatni egy egész nép vérét Kneesz Lajos A diktátor s végülis eltiportan hes­zt a hóban, a vizeletben, vagy a tüzes romok alatt. Bűnhődött-e, ha megölte magát bűnös-e aki megölte a hajszás nappalok s a rémisztő éjszakák nélkül szegényebb lett-e a világ? Nem! Nem! Most hasad ketté a fekete ég. Most fakasztja csíráját az új gabona. Megyünk, valami láthatatlan áramlás szívünket befutja, akadozva száll meg az ének, de már mienk a pesti utca. Nincs más teendő, ez maradt, csak ez maradt már menedékül, valami szálló ragyogás kél, valami szent lobogás készül. Zászlóink föl, ujjongva csapnak, kiborulnak a széles útra, selyem­színei kidagadnak: ismét mienk a pesti utca! Ismét mienk a bátor ének, parancsolaton tiszta szívvel, s a fegyverek szemünkbe néznek: kire lövetsz, belügyminiszter? Piros a vér a pesti utcán, munkások, ifjak vérh­ez, piros a vér a pesti utcán, belügyminiszter, kit lövetsz? Tamási Lajos Piros a vér a pesti utcán Kire lövettek összebújva ti, megbukott miniszterek? Sem az ÁVH, sem a tankok titeket meg nem mentenek. S a nép nevében, aki fegyvert vertél szívünkre, merre fu­ffi, véres volt a kezed már régen Gerő Ernő, csak ölni tudsz? ... Piros a vér a pesti utcán. Eső esik és elveri, mossa a vért, de megmaradnak a pesti utca köveim Piros a vér a pesti utcán, munkások — ifjak vére folyt, — a háromszín-lobogók mellé tegyetek ki gyászlobogót A háromszín-lobogók mellé tegyetek három eskü­vélt: sírásból egynek tiszta könnyet, s a zsarnokság gyűlöletét, s fogadalmat: te kicsi ország, el ne felejtse, aki él, hogy úgy született a szabadság, hogy pesti utcán hullt a vér. Kánya Lajos A magyarokhoz FiiitM, meghajtom fejemet előtted! Mert lettél e forró napokban honommá, hogy bőségből vérre menő vizsgát tettél. Áldjon meg téged a magyarok istene! Nem szántad magadat halomra lövetni, magasra emelted háromszínű zászlónk. D­e megcsúfolt címert szívedre öltötted, zengvén a szép Himnuszt, az évekig némát. Verje meg az isten, veretlen ne hagyja, lobogó hitünket ki lábbal tiporta ■ az idegen fegyvert ölesünkre hozta! Fiatalok, vulkán felcsapó lángjai, amit­­ tettetek legendába illő! Láttam szép fejetek fegyverre hajolva tankok rátok szegzett tűzokádó torkát, ültetek füstölgő falakon, csapzottan, farkasszemet nézve hősen a halállal. Március fiai, októberi ködben, éjszaka útjain lobogó szép fáklyák! Verje meg az isten, veretlen ne hagyja, lobogó hitünket ki lábbal tiporta s az idegen fegyvert ülésünkre hozta! Áldott légy, magyar nép, ki a zsarnok ellen megkínzott szívedet az utcára vitted, ropogó gerinccel egyenesedtél fel, az emberség délceg szavait kiáltva, véreddel írtad le a szabadság nevét­­— áldott legyen fényes forradalmad, nemzet!­őseidhez méltó tetteid sugárzón vetődnek a világ elborult egére. Verje meg az isten, veretlen ne hagyja, lobogó hitünket ki lábbal tiporta s az idegen fegyvert ülésünkre hastot Halottak glóriás menete, ti küzdők, s ti ártatlan, békés, himnuszra nyílt ajkú zászlólengetők! Jajj, hogy mindig a zásalét s zászlótartót lőtte a janicsár fegyver! Testvéreink, hősi halottak, zokogva tépjük le szívünkről a vigasz kötését: vétkes, ki feledni képes életetek lengedező lángját, végső lobbanásét! Verje meg az isten, veretlen ne hagyja, lobogó hitünket ki lábbal tiporta s az idegen fegyvert ülésünkre Ь«Й»! Fodor József VIHARBAN Két napja vetődöm, mint szélben a tört falevél S vihar bábja, s mint ki oly gyönge, hogy már alig él. Kint csörögnek a puskák, s mélyhangú ágyúk morganak, s a piros földre piros vért szórnak a zord hadak. Véres az ősz, de az ember vad színe még véresebb. Seb földön, fán, testen, és harca­ tört szíven csupa seb. Egy nagy fájásban élek, s körül száz rém és dühök, Fenn az égben dübörg a lég, s lenn dübörg a rög. Kinn az erdőn hullás, csend és­­jég s benn a halál. Két vég közt verdes a lélek, szegény, a szív megáll. Az életünket vad-vad gyom verte, e vad bűnsereg. S mint zord ítélet, vak bíró, most szólnak « fegyverek­b ember, ki jót vársz még,­­ nagyot »bare?, s mást, szépet itt, Okulj e vérből s engeszteld, gyógyítsd e ma sebeit. Ő, jobb vezér s cél, s mit a remélt, bitt jobb holnap ad! — Békült legyen végre s boldog e vérző nép és szabad. (1*8*4 ÉMIm-1 Ir«dalm? tfjei­g Bárány Tamás LEVÉL ÖCSÉINKHEZ MONDHATATLAN NEHÉZ kéz­­beveszi ismét a tollat az immár hátunk mögött tudott napok ön­emésztő órái, szívszorító gyötrel­mei után, amikor a magyarság vér­ben s tűzben vetett számot azzal: jön-e hát jobb kor, vagy jó a nagyszerű halál — mi pedig, akik ebből a népből arra vetettünk, hogy tollal szolgáljunk neki, számot ve­tettünk vele, örökre elnémulunk, mert némaságra kárhoztat bennün­ket életfogytiglan a gyalázat, ha nem lelhetünk többé magyarul s emelt fejjel magyarok e hazában. Kínlódva keresi az ember a szót, s legszívesebben várna még, esz­­mélkednék, rendezné rángó gondo­latait, különösen ha a lassú érle­lésre, megfontolt ítélkezésre intő re­gényírás a mestersége. Csakhogy ezek a keservesen gyönyörű napok éppen arra tanítottak, hogy van idő, amikor bűnnél is nagyobb hi­ba a halogatás, ha egyszer felelni kell a kérdésekre, amiket mellünk­nek szegez az idő. Szerelmes öcséink, ti annyit szi­dott, léhának, cinikusnak szapult mai fiatalok, ti adtatok örökre­­szóló példát arra, hogy nem sza­bad tétovázni, ha itt a pillanat, hogy felelni kell, ha vallat a Sors és az idő. Örök hála néktek ezért a taní­tásért. S a másikért, amit szintúgy év­századokra írtatok a nemzet tuda­tába: hogy erkölcs nélkül nem lehet élni, erkölcsi meghasonlottságban nem emberi élet az élet. Mert hi­szen mindazt, ami e tragikus napok­ban történt, mindazt, amit ti tette­tek, a legnemesebb emberi indulat sugallta: az erkölcsi felháborodás. Soha szebb, tisztább, megindítóbb forradalmat! Micsoda­­véres bosszút állt benne­tek s általatok az a képmutató ci­nizmus, amely iskoláitokban a leg­szebb, mert legemberibb társadal­mi eszmék már-már mitikus tisz­teletére nevelt délelőttönként —, délután és este pedig ámuló, káp­­rázó szemetek elé lökte az ember­telen, fertelmes valóságot. Délelőtt: az emberi egyenlőségről, a kizsákmányolás nélküli társada­lomról lelkendeztek piruló, foszlott könyökű tanáraitok —, délután: a lefüggönyözve suhanó fantasztikus luxusautók s a villanyoson fürtök­ben tóga emberek adtak irt­ rnk­lettv példát erről az egyenlőségről. Délelőtt: az elvtársi segítség s az emberi szolidaritás szép példáiról hallottatok az iskolában — délután s­este ott fröcskölt körülöttetek egy szűkös napi kenyérért és ötven­­­forintos emelésekért tipródó társa­dalom ezernyi aljassá hajszolódott intrikája, könyöklése és öklelése. Délelőtt: a többtermelés áldásait szajkóztátok az iskolában — este anyátok sóhajától volt sűrű az ott­hon levegője, hogy hogyan te ossza be a pénzt, hogy mindenre jusson- Ezt végkép nem értettétek, hiszen csakugyan többet és többet termelt minden nappal ez az ország — csak éppen nektek nem jutott soha több belőle. S AKKOR lassan ráébredtetek, hogy hazud­nak nektek. Nem mindjárt jöttetek rá, az éb­redés lassú volt, mert az ember már úgy van megcsinálva, hogy ne­hezen adja fel álmait, ha egyszer megálmodta őket. Először csak a szemetek dörzsöltétek, s nem hit­tetek a szemeteknek. Magyaráztá­tok, magatoknak, hogy nincs olyan sok luxusautó és sokkal több vil­lamos van, mint amennyit­ láttok. Azt hittétek csak Fekete és Fehér szomszédotok züllött törtetővé, a karrier megszállottjává — a többi ember jó, tiszta, igaz jellemű. Azt hittétek, csupán szegény anyátok nem tud jól beosztani, hiszen az új­ságok is írták, hogy emelkedik a nép jóléte. De aztán eljött az az idő is, amikor már nem lehetett nem hin­netek a szemeteknek. Akikor már tisztán láttátok: egy osztály fel­emelkedésének szép küzdelmét mint gyalázza a másik osztály em­bert bealj ásító vesszőfutásával egy szűkagyú, bűnös kamarilla közép­kori önkénye. Akkor már megtanultatok lelke­sedni a gyarmati és félgyarmati né­pek szabadságmozgalmaiért —, csak éppen tulajdon népetek s hazátok szabadságáról s égető gondjairól nem volt szabad beszélni. S közben »szabadság­ i­gal köszöntetek. Álmo­tokból felverve is fújtátok már, hogy legfőbb érték az ember —*, de lép­­ten-nyomon láthattátok, mint bán­nak ama zsarnoki kamarilla­vak fullajtársai itt az emberrel: munká­ban őszült öreggel, életnek induló fiatallal. :.. Akikor eltoáiggyedt ajkatok* megindítottátok a vállatokat,­­ in­dultatok, hogy az iskolában hallot­tak helyett más ideálokat keresse­tek. Menekülni kezdtetek. Magatok elől, a koponyátok falán dörömbölő gondok, az egymásba maró gondo­latok elől — másként ezt nem le­hetett elviselni. És jött a csőnad­rág sokatoknál, jött a szving, rum, gumitalpú cipő, futó szerelmek, minden mindegy — csak a tépelő­­dést ne újra, csak az agyat szét­­pattantó meghasonlásba kergető gondolatokat ne! Ép felálltak az álszent szemfor­gatók, akik az álom és valóság e szörnyű, ördögi kaleidoszkópját megforgatták előttetek, felálltaik, s szemük pillája se rebbent, ahogy azt merték mondani tótok: oinlltllHOlV vagytok!: - ¿ Mit csináltak a tejjjpt* tekikel, jóságos ég! DE TI MOST válaszat 11­.- Irjl lelhetek me­gmér­gezőinek. S язджн da választ! Negyvennyolc mátolajé* nál tettétek fényesebbé hosszú szá­zadokra ezt az októbert. Megrp­ptete tatok: bármilyen idő érlelt, civifla**­­ré értetek, minden nemzedékek legderekabbjává magasod­tatok; igen, jelképpé nőttetek apáitok * majdani fiaitok szemében. Mi, becsébb, mert gyávább bá­tyáitok csak sírni tudunk a mag* rendűsésben,, ha dísPSD tettetek?«!, elesett s élő hőseitekre gondolunk, S meghajtjuk előttetek fejünket, mert megtettetek, amit soha senki eddig: felizzítottátok a legmagyarabb for­radalmat. Lángjaiban most four iga­zán nemzetté a mi népünk. Lélekzajlás Úgy borult rára ezekben a napok­ban a lakás, mint egy üvegbura, amelyen áttetszik s áthallatszik a külvilág, a forradalom. A család sze­retésből, aggodalomból, vad tiltako­zásból fújt hártyaürege erősebb volt a szégyennél s bátorságomnál. Azt hiszem, nem egyedül szégyen­keztem, s vergődtem gyengén a csa­lád és az idegrendszer hálójában, hanem néhány nemzedék: a har­minc- és negyvenévesek. És nikotin­­mérgezéses napok után úgy feküd­tem le,­­reggel úgy ébredtem a beteg álomból, hogy én vagyok ott az ut­cán, vagy a földalatti tornyában, egy ember, a legvédtelenebb állat, mert kitárt minden veszedelemnek a ha­sam és a hátam, és nem véd meg más, csak a föld. Valószínű, hogy azok, akik harcoltak, nem ezt érez­ték: a képzeletben a dolgok torz és óriási árnyékot vetnek, így indult zajlásnak a lélek, rádióhírek, bevá­sárlások, kába olvasás közben. Nem írnék erről sem, ha csak a magam zajlásának érezném. Az ember húsz—húszon­kétéves korában lerakja gondolatainak és jellemének fundamentumát s falait. Attól fogva a lélek nagyjából építi s faként vakolja magamagát, ha belső, vagy külső tragédiák romba nem döntik. Elmúlnak a fájóan égető, vad filozófiák, az éjszakákat átda­­dogó és átvitatkozó magakeresének kivévén a választottakat és a m meghasonlottakat. Bennünk azon­ban, az értelmiség egy nemzedéké­ben, ez a természetes megszilárdu­lás a férfikor, inkább befagyás volt, ü megdermesztették az főműti évek, A telküik és a gondolataink legmé­lyéig, hogy úgy látszott, élet ott nem maradhatott. Tudom, elvont fejtege­tésnek tűnik ez a vas és kenyér napjaiban, de talán nem lesz az a toll és szerszám éveiben- így fagyott meg a magyarságtudatunk­ra. Meg­tanultuk, hogy földrészekben gon­dolkodjunk és elfeledtünk nemzet­ben gondolkodni- Nem, nem röppen­tünk ki a magyarságból, mert bi­lincsnél is szigorúbb őrzőink voltak — sokunknak az anyanyelv, az iro­dalm­unk, az édes tájak- a többitől megfosztott tizenöt év, a háború és a névtelen levelek esztendei­g a rá­következő kilenc, amikor csak azt érezhettük, Petőfi szavával, hogy »szolgalelkű és kutyaalázatosságú ország« vagyunk. Sokan és sokszor meg fogják írni, mit verekedett ki ennek az országnak az az ifjúság, amelyet cinikusnak hittünk és egy pillanatban a sorsunk kiteljesítése lett; írni és érezni fogják, hogy tör­ténelmet és tán világtörténelmet csinált, hogy mivé emelte hírünket és becsületünket a világban. De ezenfelül visszaadta a sport­ünnepsé­gek etiketthimnuszát az országnak, a Szózatot a szíveknek, s feltámasz­totta az iskolai március tizenötödi­kék nemzetiszín kokárdáit. Nekünk pedig visszaadta hitünket a magyar­ságban. Azt a fájó, gyönyörű érzést, amibe a test is beleborzom­- Lehet, hogy nacionalizmus az, amit ér­zünk, de én inkább azt hiszem, okos hazafiság- Mert megtanultuk tán azt is, hogy semmi nemzet fölé ne emeljük magunkat, hanem éljük, tán először, ami a saját társadal­munk méhében kialakul. Szása íme ЧГ

Next