Magyar Napló, 1989 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1989-10-27 / 3. szám
* Alámerült örökre. Semmi kétség. Sosem volt rútabb halál soha engesztelhetetlenebb gyűlölet cserben hagyták a gyávák s a hízelkedők elárulták. Zászlók erdejéből lépett elő és ordított és toporzékolt vészesen kivégeztette, akiknek szemük volt Elvégeztette, akiknek szájuk volt ki akarta folyatni egy egész nép vérét Kneesz Lajos A diktátor s végülis eltiportan heszt a hóban, a vizeletben, vagy a tüzes romok alatt. Bűnhődött-e, ha megölte magát bűnös-e aki megölte a hajszás nappalok s a rémisztő éjszakák nélkül szegényebb lett-e a világ? Nem! Nem! Most hasad ketté a fekete ég. Most fakasztja csíráját az új gabona. Megyünk, valami láthatatlan áramlás szívünket befutja, akadozva száll meg az ének, de már mienk a pesti utca. Nincs más teendő, ez maradt, csak ez maradt már menedékül, valami szálló ragyogás kél, valami szent lobogás készül. Zászlóink föl, ujjongva csapnak, kiborulnak a széles útra, selyemszínei kidagadnak: ismét mienk a pesti utca! Ismét mienk a bátor ének, parancsolaton tiszta szívvel, s a fegyverek szemünkbe néznek: kire lövetsz, belügyminiszter? Piros a vér a pesti utcán, munkások, ifjak vérhez, piros a vér a pesti utcán, belügyminiszter, kit lövetsz? Tamási Lajos Piros a vér a pesti utcán Kire lövettek összebújva ti, megbukott miniszterek? Sem az ÁVH, sem a tankok titeket meg nem mentenek. S a nép nevében, aki fegyvert vertél szívünkre, merre fuffi, véres volt a kezed már régen Gerő Ernő, csak ölni tudsz? ... Piros a vér a pesti utcán. Eső esik és elveri, mossa a vért, de megmaradnak a pesti utca köveim Piros a vér a pesti utcán, munkások — ifjak vére folyt, — a háromszín-lobogók mellé tegyetek ki gyászlobogót A háromszín-lobogók mellé tegyetek három esküvélt: sírásból egynek tiszta könnyet, s a zsarnokság gyűlöletét, s fogadalmat: te kicsi ország, el ne felejtse, aki él, hogy úgy született a szabadság, hogy pesti utcán hullt a vér. Kánya Lajos A magyarokhoz FiiitM, meghajtom fejemet előtted! Mert lettél e forró napokban honommá, hogy bőségből vérre menő vizsgát tettél. Áldjon meg téged a magyarok istene! Nem szántad magadat halomra lövetni, magasra emelted háromszínű zászlónk. De megcsúfolt címert szívedre öltötted, zengvén a szép Himnuszt, az évekig némát. Verje meg az isten, veretlen ne hagyja, lobogó hitünket ki lábbal tiporta ■ az idegen fegyvert ölesünkre hozta! Fiatalok, vulkán felcsapó lángjai, amit tettetek legendába illő! Láttam szép fejetek fegyverre hajolva tankok rátok szegzett tűzokádó torkát, ültetek füstölgő falakon, csapzottan, farkasszemet nézve hősen a halállal. Március fiai, októberi ködben, éjszaka útjain lobogó szép fáklyák! Verje meg az isten, veretlen ne hagyja, lobogó hitünket ki lábbal tiporta s az idegen fegyvert ülésünkre hozta! Áldott légy, magyar nép, ki a zsarnok ellen megkínzott szívedet az utcára vitted, ropogó gerinccel egyenesedtél fel, az emberség délceg szavait kiáltva, véreddel írtad le a szabadság nevét— áldott legyen fényes forradalmad, nemzet!őseidhez méltó tetteid sugárzón vetődnek a világ elborult egére. Verje meg az isten, veretlen ne hagyja, lobogó hitünket ki lábbal tiporta s az idegen fegyvert ülésünkre hastot Halottak glóriás menete, ti küzdők, s ti ártatlan, békés, himnuszra nyílt ajkú zászlólengetők! Jajj, hogy mindig a zásalét s zászlótartót lőtte a janicsár fegyver! Testvéreink, hősi halottak, zokogva tépjük le szívünkről a vigasz kötését: vétkes, ki feledni képes életetek lengedező lángját, végső lobbanásét! Verje meg az isten, veretlen ne hagyja, lobogó hitünket ki lábbal tiporta s az idegen fegyvert ülésünkre Ь«Й»! Fodor József VIHARBAN Két napja vetődöm, mint szélben a tört falevél S vihar bábja, s mint ki oly gyönge, hogy már alig él. Kint csörögnek a puskák, s mélyhangú ágyúk morganak, s a piros földre piros vért szórnak a zord hadak. Véres az ősz, de az ember vad színe még véresebb. Seb földön, fán, testen, és harca tört szíven csupa seb. Egy nagy fájásban élek, s körül száz rém és dühök, Fenn az égben dübörg a lég, s lenn dübörg a rög. Kinn az erdőn hullás, csend ésjég s benn a halál. Két vég közt verdes a lélek, szegény, a szív megáll. Az életünket vad-vad gyom verte, e vad bűnsereg. S mint zord ítélet, vak bíró, most szólnak « fegyverekb ember, ki jót vársz még, nagyot »bare?, s mást, szépet itt, Okulj e vérből s engeszteld, gyógyítsd e ma sebeit. Ő, jobb vezér s cél, s mit a remélt, bitt jobb holnap ad! — Békült legyen végre s boldog e vérző nép és szabad. (1*8*4 ÉMIm-1 Ir«dalm? tfjeig Bárány Tamás LEVÉL ÖCSÉINKHEZ MONDHATATLAN NEHÉZ kézbeveszi ismét a tollat az immár hátunk mögött tudott napok önemésztő órái, szívszorító gyötrelmei után, amikor a magyarság vérben s tűzben vetett számot azzal: jön-e hát jobb kor, vagy jó a nagyszerű halál — mi pedig, akik ebből a népből arra vetettünk, hogy tollal szolgáljunk neki, számot vetettünk vele, örökre elnémulunk, mert némaságra kárhoztat bennünket életfogytiglan a gyalázat, ha nem lelhetünk többé magyarul s emelt fejjel magyarok e hazában. Kínlódva keresi az ember a szót, s legszívesebben várna még, eszmélkednék, rendezné rángó gondolatait, különösen ha a lassú érlelésre, megfontolt ítélkezésre intő regényírás a mestersége. Csakhogy ezek a keservesen gyönyörű napok éppen arra tanítottak, hogy van idő, amikor bűnnél is nagyobb hiba a halogatás, ha egyszer felelni kell a kérdésekre, amiket mellünknek szegez az idő. Szerelmes öcséink, ti annyit szidott, léhának, cinikusnak szapult mai fiatalok, ti adtatok örökreszóló példát arra, hogy nem szabad tétovázni, ha itt a pillanat, hogy felelni kell, ha vallat a Sors és az idő. Örök hála néktek ezért a tanításért. S a másikért, amit szintúgy évszázadokra írtatok a nemzet tudatába: hogy erkölcs nélkül nem lehet élni, erkölcsi meghasonlottságban nem emberi élet az élet. Mert hiszen mindazt, ami e tragikus napokban történt, mindazt, amit ti tettetek, a legnemesebb emberi indulat sugallta: az erkölcsi felháborodás. Soha szebb, tisztább, megindítóbb forradalmat! Micsodavéres bosszút állt bennetek s általatok az a képmutató cinizmus, amely iskoláitokban a legszebb, mert legemberibb társadalmi eszmék már-már mitikus tiszteletére nevelt délelőttönként —, délután és este pedig ámuló, káprázó szemetek elé lökte az embertelen, fertelmes valóságot. Délelőtt: az emberi egyenlőségről, a kizsákmányolás nélküli társadalomról lelkendeztek piruló, foszlott könyökű tanáraitok —, délután: a lefüggönyözve suhanó fantasztikus luxusautók s a villanyoson fürtökben tóga emberek adtak irt rnklettv példát erről az egyenlőségről. Délelőtt: az elvtársi segítség s az emberi szolidaritás szép példáiról hallottatok az iskolában — délután seste ott fröcskölt körülöttetek egy szűkös napi kenyérért és ötvenforintos emelésekért tipródó társadalom ezernyi aljassá hajszolódott intrikája, könyöklése és öklelése. Délelőtt: a többtermelés áldásait szajkóztátok az iskolában — este anyátok sóhajától volt sűrű az otthon levegője, hogy hogyan te ossza be a pénzt, hogy mindenre jusson- Ezt végkép nem értettétek, hiszen csakugyan többet és többet termelt minden nappal ez az ország — csak éppen nektek nem jutott soha több belőle. S AKKOR lassan ráébredtetek, hogy hazudnak nektek. Nem mindjárt jöttetek rá, az ébredés lassú volt, mert az ember már úgy van megcsinálva, hogy nehezen adja fel álmait, ha egyszer megálmodta őket. Először csak a szemetek dörzsöltétek, s nem hittetek a szemeteknek. Magyaráztátok, magatoknak, hogy nincs olyan sok luxusautó és sokkal több villamos van, mint amennyit láttok. Azt hittétek csak Fekete és Fehér szomszédotok züllött törtetővé, a karrier megszállottjává — a többi ember jó, tiszta, igaz jellemű. Azt hittétek, csupán szegény anyátok nem tud jól beosztani, hiszen az újságok is írták, hogy emelkedik a nép jóléte. De aztán eljött az az idő is, amikor már nem lehetett nem hinnetek a szemeteknek. Akikor már tisztán láttátok: egy osztály felemelkedésének szép küzdelmét mint gyalázza a másik osztály embert bealj ásító vesszőfutásával egy szűkagyú, bűnös kamarilla középkori önkénye. Akkor már megtanultatok lelkesedni a gyarmati és félgyarmati népek szabadságmozgalmaiért —, csak éppen tulajdon népetek s hazátok szabadságáról s égető gondjairól nem volt szabad beszélni. S közben »szabadság igal köszöntetek. Álmotokból felverve is fújtátok már, hogy legfőbb érték az ember —*, de lépten-nyomon láthattátok, mint bánnak ama zsarnoki kamarillavak fullajtársai itt az emberrel: munkában őszült öreggel, életnek induló fiatallal. :.. Akikor eltoáiggyedt ajkatok* megindítottátok a vállatokat, indultatok, hogy az iskolában hallottak helyett más ideálokat keressetek. Menekülni kezdtetek. Magatok elől, a koponyátok falán dörömbölő gondok, az egymásba maró gondolatok elől — másként ezt nem lehetett elviselni. És jött a csőnadrág sokatoknál, jött a szving, rum, gumitalpú cipő, futó szerelmek, minden mindegy — csak a tépelődést ne újra, csak az agyat szétpattantó meghasonlásba kergető gondolatokat ne! Ép felálltak az álszent szemforgatók, akik az álom és valóság e szörnyű, ördögi kaleidoszkópját megforgatták előttetek, felálltaik, s szemük pillája se rebbent, ahogy azt merték mondani tótok: oinlltllHOlV vagytok!: - ¿ Mit csináltak a tejjjpt* tekikel, jóságos ég! DE TI MOST válaszat 11.- Irjl lelhetek megmérgezőinek. S язджн da választ! Negyvennyolc mátolajé* nál tettétek fényesebbé hosszú századokra ezt az októbert. Megrpptete tatok: bármilyen idő érlelt, civifla**ré értetek, minden nemzedékek legderekabbjává magasodtatok; igen, jelképpé nőttetek apáitok * majdani fiaitok szemében. Mi, becsébb, mert gyávább bátyáitok csak sírni tudunk a mag* rendűsésben,, ha dísPSD tettetek?«!, elesett s élő hőseitekre gondolunk, S meghajtjuk előttetek fejünket, mert megtettetek, amit soha senki eddig: felizzítottátok a legmagyarabb forradalmat. Lángjaiban most four igazán nemzetté a mi népünk. Lélekzajlás Úgy borult rára ezekben a napokban a lakás, mint egy üvegbura, amelyen áttetszik s áthallatszik a külvilág, a forradalom. A család szeretésből, aggodalomból, vad tiltakozásból fújt hártyaürege erősebb volt a szégyennél s bátorságomnál. Azt hiszem, nem egyedül szégyenkeztem, s vergődtem gyengén a család és az idegrendszer hálójában, hanem néhány nemzedék: a harminc- és negyvenévesek. És nikotinmérgezéses napok után úgy feküdtem le,reggel úgy ébredtem a beteg álomból, hogy én vagyok ott az utcán, vagy a földalatti tornyában, egy ember, a legvédtelenebb állat, mert kitárt minden veszedelemnek a hasam és a hátam, és nem véd meg más, csak a föld. Valószínű, hogy azok, akik harcoltak, nem ezt érezték: a képzeletben a dolgok torz és óriási árnyékot vetnek, így indult zajlásnak a lélek, rádióhírek, bevásárlások, kába olvasás közben. Nem írnék erről sem, ha csak a magam zajlásának érezném. Az ember húsz—húszonkétéves korában lerakja gondolatainak és jellemének fundamentumát s falait. Attól fogva a lélek nagyjából építi s faként vakolja magamagát, ha belső, vagy külső tragédiák romba nem döntik. Elmúlnak a fájóan égető, vad filozófiák, az éjszakákat átdadogó és átvitatkozó magakeresének kivévén a választottakat és a m meghasonlottakat. Bennünk azonban, az értelmiség egy nemzedékében, ez a természetes megszilárdulás a férfikor, inkább befagyás volt, ü megdermesztették az főműti évek, A telküik és a gondolataink legmélyéig, hogy úgy látszott, élet ott nem maradhatott. Tudom, elvont fejtegetésnek tűnik ez a vas és kenyér napjaiban, de talán nem lesz az a toll és szerszám éveiben- így fagyott meg a magyarságtudatunkra. Megtanultuk, hogy földrészekben gondolkodjunk és elfeledtünk nemzetben gondolkodni- Nem, nem röppentünk ki a magyarságból, mert bilincsnél is szigorúbb őrzőink voltak — sokunknak az anyanyelv, az irodalmunk, az édes tájak- a többitől megfosztott tizenöt év, a háború és a névtelen levelek esztendeig a rákövetkező kilenc, amikor csak azt érezhettük, Petőfi szavával, hogy »szolgalelkű és kutyaalázatosságú ország« vagyunk. Sokan és sokszor meg fogják írni, mit verekedett ki ennek az országnak az az ifjúság, amelyet cinikusnak hittünk és egy pillanatban a sorsunk kiteljesítése lett; írni és érezni fogják, hogy történelmet és tán világtörténelmet csinált, hogy mivé emelte hírünket és becsületünket a világban. De ezenfelül visszaadta a sportünnepségek etiketthimnuszát az országnak, a Szózatot a szíveknek, s feltámasztotta az iskolai március tizenötödikék nemzetiszín kokárdáit. Nekünk pedig visszaadta hitünket a magyarságban. Azt a fájó, gyönyörű érzést, amibe a test is beleborzom- Lehet, hogy nacionalizmus az, amit érzünk, de én inkább azt hiszem, okos hazafiság- Mert megtanultuk tán azt is, hogy semmi nemzet fölé ne emeljük magunkat, hanem éljük, tán először, ami a saját társadalmunk méhében kialakul. Szása íme ЧГ