Magyar Napló, 1990. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-05 / 1. szám
Az Isten szerelmére • LENGYEL PÉTER (A ROMÁNORSZÁGI VÁLTOZÁSOKRA) Hittem mindig, hogy nem tudják majd lerombolni a falvakat, Kolozsvárt, a saját fővárosukat. A puszta földre pedig vissza fognak költözni az emberek, ugyanoda, világos, új házat csinálnak. Szombaton írom. A nap, amikor még nem dőlt el. Szoríthatunk mi itt akárhogy, ők fogják eldönteni, a vérükkel, Bukarestben és Temesváron, Nagyszebenben, Brassóban és Aradon. A sajátunk az ő forradalmuk és az ő halálaik, nem csak azért, mert magyarok is hullanak. Civil ruhás fiatal lány mellett Molotovkoktél-sor a járdán. Rossz iparocska palackja benzinnel, kilógó rongydarab. Lazán kell bedugaszolni, tudjuk harminchárom éve. Ismerős. (ISMERŐS) A rádió hamut hint, hazudott éjjel, hazudott nappal. Gyerek hoz kenyeret görnyedt futással a frontra. Hat forintért vettem a kenyeret a Bartók Béla úton. Dolgoztak a pékek, már november volt. Egész vekniket adnak be a tankokba a katonáknak, dolgoznak a pékek. A rádióból zene és géppisztolyugatás. Temesvár: nem tudni, ki lő kire erkélyről, háztetőről. Voltak ilyen napjaink. Hova ásták el a megkínzottakat? Bontják majd ők is az aszfaltot, keresnek alagutat, tömlöcöt, kínzókamrát? Nekik lesz idejük a végére járni, előttük mentünk. Máig nem tudom, hány halottunk volt. Ők már majd megszámolhatják. Tank mászik a bulevardulon, formátlan amőba, ellepték a polgárok, fent lyukas zászló — csak a három színe más. Nem a különbség számít. Jok ott akarunk élni és dolgozni, ahol születtünk.” Kell ezt Európában mondani? Ahányszor kisebbségiek nyelvét elveszik, tőlem veszik el az anyanyelvemet. Minden tekintetben az önrendelkezést vallom. Kézdivásárhely, Székelyudvarhely, Sepsiszentgyörgy szabad — csak így. Megjelent az első forradalmi lap, két nyelven, a marosvásárhelyi rádió megkezdte a magyar adást. Miközben súlyos harcok folynak. Nem érzem még a győzelem szédítő ízét. Tudom, hogy az ő forradalmuk már csak győzhet. S még csak ezután gondolok majd az elkövetkezőkre: vajon aszabad szomszéd türelme méltó lesz-e szabadságához? Lesz-e Bolyai-egyetem? Jogok a kisebbségeknek — a forradalmi ország első teendői között. Magyar gyógyszer- és élelemsegélyek. Magyar pap itthon, mindennek a fele románnak jusson. A magyar rádióból tudták meg az örömhírt. Sosem gondoltam volna, hogy a bukaresti televíziót fogom nézni naphosszat és éjhosszat — nem a magyar szóért. A hatalom az emberek kezében. A román hadsereg kíséri a magyar segély szállítmányait. Természetes szövetség, lakosság a lakossággal. Megváltozhat Európának ez a tája. Európa változhat. Ma boldogok, amikor ezt írom, mert szabadok. Ma gyilkolják őket, eddig másod- és elsőrendűeket — együtt. Nem lehet mással törődni. A társadalmi megrendelés: „mindegy most, hogy milyenek a mondatok". Asztalostól kérik, üssön össze hamar egy lócát, akármilyet, csak ülni lehessen rajta. Nincs ilyen, azt hiszem. Majd a mondat becsületét is elsodorják a nyomjelző lövedékek, kihantolt földmocskos testek a fehér lepedőn, megcsonkítva, szögesdróttal átkötözve, gyerektetem — és megcsal a szemem: azt akarja elhitetni velem, hogy végighasították, majd elnagyolt öltésekkel összefércelték újra. Egyéni életstratégia: a vérfürdő ellen is regényt írhatok a legjobb hatásfokon. Most félrerakom mégis. Nincs mód mintázni. Laza drótvázat felvonni, rádobálni durván az agyagot, levenni, simítani, miközben emberekre géppuskáznak helikopterről, kórházban gyilkolják a betegeket. Zűrzavaros halmazat: álmok valóra válása, remény, keserűség. Verhetjük a falat ököllel a magyar-román-sváb halottainkért. Akiket éppen most mészárolnak. Rettegés: mit tesz még végvonaglásában a falnak nyomott vadállat? Halottak. Tízezrek? Ezrek? Miért. A nemzetinek hazudott torzeszme logikus kifejlete: a saját nemzet irtása, vakon, oktalan. XX. századi csúcstechnika. Szórom a szót, ütöm a gépet. Nincs erő és idő a munka nagyobbik felére: kihúzni. Valamiféle sorrendbe rakom, ami van. Középkori pillanat: a kútmérgezőnek áll a világ. A honfi fűbe harap. Semmi sem hihetetlen. Meggyilkolták Tóth Sándor magyar sofőrt, segélyt vitt. Az ő hősi halottjuk. Jelentkezzenek az 55 teherautóval elindult emberek. (RAGOZÁS. A MIÉNK) A történelmünk zajlik a határon túl. Káprázat: a magyar kormány képviseli a magyar érdekeket. Ahogy akkor. A külügyminiszter beszél, és azt mondom: a miénk. Úgy hozta a helyzet, a csillagállás, talán mindjárt szertefoszlik. Most a magyar hadsereg vért ad, ételkonzerveket küldünk, mihelyt repülni lehet. Mi , ezt gondolom, először életemben arról a hadseregről, amelynek tartalékos hadnagya vagyok. Ki hitte volna, hogy még megéljük életemben? Az unokáim életében. A magyar kormány elsőként ismeri el az emberek hatalmát. (KÖZÖS) Kolozsvári román barátom úgy tud magyarul, hogy én is az anyanyelvének hittem. Felvételt kért a megbélyegzett létbe — nekem biztos nem volna hozzá erőm. Temesvár. Felkelő rekedten, magyarul: „Én román vagyok.” Romániai embert gondol, azt hiszem. „Itt kell lennem, az egész nemzetért csináljuk.” Aztán: „Román, magyar, nem számít.” Sanyinak hívják. Itthon, a lakosság tódul vért adni. „Román civilek jöttek, géppisztollyal." „Kinek a pártján?” „A mi pártunkon”, ter-rmészetes hangon a fiatal, budapesti magyar. (KOLUMBUSZ TOJÁSA) Harminchárom éve, az első Kolozsvár-járásom után találtam megoldási javaslatot két világháború rossz békéjére, nyomorúságunkra. A határ változtatása: háború. Nem akarjuk, így pedig nem maradhat. Hát majd nem változni fog, hanem eltűnik. Mesterséges vonalak, idegen anyag. Kiveti a földrész szervezete, varratot a műtét után. Akkor meg kit lehet majd arra kényszeríteni, erről vagy amarról, hogy ne a saját kultúrájához tartozzon? Egyszerű, mint a pofon. Addig meg már kivárjuk. Guggolva. Az elveszett ember megkerült. Csoda érzés, mondja, magyarnak lenni Romániában ezekben a napokban, mert csak Magyarországban bíznak. Még ilyen nem volt. Mi az ő bátorságukat csodáljuk. Ma több varrat szívódott fel, mint egy fél század háborúi alatt. Az ő vérük: magyar ügy. Európai ügy. Emberiügy, így a sajátunk, háromszorosan. Úgy gondoltam Temesvár után: Tőkés Lászlóval kezdődött, s ezért megint félhetünk , amíg a rémvilág áll. Ám amikor győz a forradalom, akkor majd nekünk írja fel a szomszéd. Az élő láncban tíz ember közül kilenc román volt és német és szerb. A közös gyötrelmünk évtizedei, közös halottaink tízezrei. Először ma hatástalan a sovén gyűlölet bódító kora („különb vagyok amannál, és semmit sem kell tennem érte — úgy születtem"). Minden hazugság volt, tudják — s akkor ez is. Emberibb a világ. Ez az a perc. Ma megvan. Találják meg ők. Most az egyszer nem lehetetlen. Őrizzük meg mi, az Isten szerelmére, mint a két szemünk világát. Éljünk vele. Szeretettel. Türelemmel. Úgy adjuk és kapjuk meg a minden nemzetet megillető türelmet mi magunk. Budapest, 1989. december 24. A3 2 (JELEK) Volt itt egy ország a szomszédunkban, ott, ha valaki az ötödik ükapjának is a szülőföldjén megszólalt az anyanyelvemen, életem hordozó anyagán, napi munkám eszközén, attól másodrendű állampolgárrá vált. Volt ilyen ország. Bízzunk. Temesvár neve a TASZSZ-nál, magyarul. A kölni, a hannoveri tévében magyarul. Erdélyi tanács, 50-50 százalék a magyar és román tag. A helységneveink újra. „Mi, magyaFELAJÁNLOM minden munkámat gyors, egyszerű szövegkiadásra, a magyar betűtől megfosztott romániai olvasóknak. A honoráriumról lemondok. FELHÍVOM írótársaimat, akik a céllal egyetértenek, csatlakozzanak. KÉREM az írószövetséget, a kultuszminisztériumot, bármely arra képes intézményt, hogy keressen kiadót, nyomdát, papírt, szervező szakembert, és a könyvek gyors és folyamatos elkészítését és eljuttatását fogja össze. JAVASLOM a könyvterjesztő vállalatoknak, hogy raktárfeleslegük szellemi értéket jelentő részét ugyane célra ajánlják föl. Most lehet. Áthidaló megoldásként, amíg a dolgok a maguk természetes állapotában kialakulnak. Ne az itthoni könyvpiacunk betegségei terjedjenek át. Az írott magyar kultúra kincs odaát, sürgős, mint a kenyér, a lehetőséggel élnünk kell. Saját érdekünkben. Lengyel Péter Kérjük, hogy aki a felhíváshoz csatlakozni kíván, az jelezze szándékát a Magyar Naplónál. (A szerkesztőség) A testvéri román nép • ESTERHÁZY PÉTER Nekem három testvérem van, név szerint György, Mihály és Márton. A testvér — az nem a világ teteje. Hát már csak az, hogy szinte mindenkinél közelebb áll hozzánk, mondhatni ott él a nyakunkon, a szánkba lát. Aztán még elcseni a nyakkendőnket vagy mi az övét, de az ugyanaz, majd beleharapódik a konyhaasztalon hagyott zsíros kenyérbe, és nem hajlandó focizni jönni, pedig tudván tudja, hogy páratlanul vagyunk. Szerdán csempész nőt a házba, noha megállapodtunk, a páros napok, kedd, csütörtök, szombat az övéi. Ki volna más, mint a testvér, ki apánknál beárul, neki áll ez módjában és érdekében. És ő az is, aki a mi biberachos hallgatással burkolt árulásainkról mindent tud. A testvér az, akivel osztozni kell. Mindenen, a levegőn is. A testvér még csak nem is okvetlenül az, akit a világon a legjobban szeret az ember, anyánk, apánk, egy-két nő és férfi olykor jobb eséllyel indul itt. Még nehezebb a helyzet, ha mostoha van, gonosz. A gonosz mostoha ugyanis gonoszul kijátszsza a testvéreket egymás ellen, mérget csepegtet a szívükbe, így azok alkalomadtán nemcsak dühösek lesznek egymásra (nyakkendő-, zsíroskenyér-, nőügy), hanem gyűlölni kezdik egymást, és gyanakodni kezdenek ... Kis hasonlatom, ne sántikálj itt tovább. Ha ma, karácsony másnapján a román forradalomra gondolok, akkor főként egy új testvériség alapjaiban bízom, a magyar—román együtt- és egymás mellett élés új, soha nem látott, nagy és nehéz esélyében. HIRTELEN A REMÉNY KOPOTT ÉS FANTASZTIKUS ORSZÁGAI LETTÜNK. Ne legyen ilyen • KUKORELLY ENDRE Nem értették meg. Ezek nem értik meg. Két pad közé beszorították őket. Két összetolt iskolapad mögött ülnek, télikabátban, a falhoz szorítva, ez egy tárgyalás. A férfi föltűrte az inge ujját. Tegye szabaddá a karját, megmérjük a vérnyomását, van-e panasza. Apró, ingerült kézmozdulat, nem látják, már fölhajtotta a karján az ingét, de azoknak a szavaknak el kell hangozniuk. Tudniuk kell, hogy meghalnak. Ezek az emberek, tudják, hogy kivégzik őket. Tudják, és nem értik meg. Ez mind csupa rágalom, és a rágalmazók idegen érdekeket szolgálnak. A falhoz támaszkodnak. A nő a táskájával babrál, nézi azt, aki beszél hozzá, aztán elfordítja a fejét, azt mondja, egészen halkan, hogy aljasok, aljas rágalom. Hogy elmebeteg-e. Nem is tud olvasni, akadémikus. Palotáik vannak. Azok a paloták az államé, ők csak használták. Jogosan használták. A férfi megfogja a kezét. Legyint, megérinti a karját, hagyd. Ők nem romboltak. Soha ilyen jól nem éltek a falvakban, mint most. Nem válaszol. Ti nem vagytok illetékesek. Ő az elnök. Ezek egyszerű állampolgárok csak. Egy nő meg egy férfi, akik tudják, hogy meg fognak halni. Két idős ember, milliók életét tették tönkre. Néhány perc múlva egy kőkerítéshez vonszolják őket, és közelről belelőnek a testükbe. Két ember, akik, bár nyilván senkit sem öltek meg, több tízezer ember haláláért felelősek. Felelősek több millió román, magyar és német rabszolgasorban tartásáért. Azért az elképesztő gyűlölettömegért, amit szítottak. Milliók és milliók kilátástalan helyzetéért. A szabadság teljes hiánya. Milyen kifáradt, agyonkoptatott mondat. Tönkrement életek. Az életet nem lehet rehabilitálni, valahogy jóváírni. Egy rohadt élet. Nem lehet jóvátenni. Semmit jóvá tenni. Akinek rettegnie kellett. Aki éhezett, fagyoskodott, akit elhurcoltak, akitől elhurcolták azt, akit szeretett. Nem kapott gyógyszert, nem kapott virágot, tapsolnia kellett, hazudni kellett, nem volt szabad beszélnie. Nem volt szabad beszélni. Ezt nem lehet jóváírni. Valahogy jóvá kellene írni. Ott ül két öregember. Valóban gyűlöletes arcok. Látni, hogy nem értik. Nem értik meg, mi ez a gyűlölködés. Csak azt tudják, hogy nemsokára kiviszik őket innen, és megölik őket, ezek a gyilkosok. Ott ül két öregember, akik tudják, hogy egy-két órán belül meghalnak. A férfi megnézi, hogy mennyi az idő. Az órájára pillant. Egyszerű mozdulat. Semmi sem fölöslegesebb. De minden egyformán fölösleges. Ott fekszik, nyitott szemmel. Ott fekszenek. Két ember, akik soha nem voltak másokra tekintettel. Akik úgy tudták, hogy ez mindig így marad, ez így jó, így kell lennie. Ők látják, hogy mit kell csinálni, aki ellentmond, az áruló, az árulóval végezni kell. Az ellenféllel le kell számolni. Ez nem tárgyalás, ezek nem bírák, ezek az ország elárulói. A férfi legyint. Ráteszi a kezét az asszony karjára. Gúnyosan nevet. Valakik rászólnak, hogy ne nevessen. Ilyen sátánian, és mintha még le is tegeznék. Valóban megszoktuk és megtanultuk utálni, gyűlölni ezeket az arcokat. Akik most vádolják őket, azokat nem látni. Amikor a kamera a vádlókat mutatja, amikor ők beszélnek, ezeket a filmrészleteket kivágták. Persze, közvetlen az életveszély. Csak hallható, hogy valakik ingerülten, kapkodva, kiabálva vádolják ezt a két embert. Akik olyan világot teremtettek, ahol közvetlen életveszély van. Proletárdiktatúra. Fasizmus. Vagy mi. Mindannyian tudjuk, hogy mi is. Milyen is egy totális államban élni. Két idős ember. Megvetően néznek. Ezek nem értik, hogy mit csináltak. Nem szabad élniük. Nem lehet senkit sem megölni. Kivégzés, megölés. Valakibe közelről belelőni. Én nem tudom, mit kell csinálni. Hogy mi a helyes, mi lett volna a helyes. Nincs helyes. Nem tudom. Ne legyen ilyen többet. Ne legyen ilyen. Ne legyen ilyen, Uram. MAGYAR NAPLÓ 1990. január 5.