Magyar Napló, 1991 (3. évfolyam, 1-18. szám)
1991-05-03 / 1. szám
4 MAGYAR NAPLÓ SÁNDOR IVÁN Hol lehetne folytatni? Hol kellene újrakezdeni? Esztendők idézési divatjai után kezdenek az írásokból kiveszni az örök szövegekre való hivatkozások. A textus elsorvadása? Van ebben valami megborzongató: a nagy támpontoktól való elszakadás; van ebben valami serkentő: a beíratlan lapokkal való szembenézés. Egy kultúra váltópillanata akkor következik be, mikor képviselőinek maguknak kell az új tényekhez új fogalmakat teremteni. Ha majd élettel telnek meg az új megnevezések, maguktól megtalálják az organikus összekapcsolódást az évezredesen hiteles fogalmakkal. Ez minden civilizációs változás kísérője. Magamon is észreveszem, óvatosan idézek. A fogalmak, gondolatok, szavak a gondos célratartás után is megváltozott terepre csapódnak be. Az idő mindent átrendez: a mondat még összekapcsol jelenséget és megnevezést, de a jelentés mégsem pontos már. Ilyen egyszerű jelzések adnak hírt a létkultúrák megrendüléséről. Most mégis szövegekhez nyúlok. Igaz, éppen azzal a szándékkal, hogy elszakadjak a szavak színváltozásától. Azokhoz a lineamentumokhoz szeretnék leérni, ahonnan a fogalmak is kisarjadnak. Nem megnevezéseket keresek, többet: viszonyítási pontokat, ahonnan el lehet indulni a beméretlen irányába. De előbb még valamit, éppen a viszonyítási pontokról. Ha azt mondjuk, hogy ma a világcivilizációs fordulat tetőzik, ha azt látjuk, hogy az egész elveszésének vagyunk tanúi és részvevői (a folyamat kezdetét Bergyajev, Kafka és Ady élték-örökítették meg másképp és másképp), akkor ebben benne foglaltatik az is, hogy együtt tűntek el a külső és belső metafizikai és individuális viszonyítási pontok. Abban a bölcseletben, tudományban és művészetben, amelyik századunk kilencvenes évtizedeiből nő ki, (több alapvető kérdés között) bizonyára szerepel az is, hogy: 1. azt, amit a szellem évezredekig megszólítandó csendként „tapintott ki", kezdi betölteni a mindenhová eljutó (és semmit meg nem oldó) tudás, információ, kép, hír, rakéta; a metafizikai tágasság szűkül, a (csillag)kupola egyre közelebb, minden megismerhető, miközben a megismerés az ember sorsát illetően hiábavaló, minden után nyúlhatunk és semmibe sem kapaszkodhatunk; 2. a magántörténetek (sorsok) telítettsége túllépett az emberi önfeldolgozhatóság határán; a tudat, előtudat és mélytudat választóhártyái átszakadtak, az elemi bizalom nemcsak a másik, de magunk iránt is elveszett, az önbizalomhiányért az agresszivitás kárpótol, a mélytudatból feltörő gyűlölködés, a tudat mindennapi megnyilvánulásainak tartozéka. Ma ilyen helyzetben kell az írástudónak az éppen csak bevillanó, máris továbbsodort jelenségek kavargásában a sokak számára hiteles új fogalmak megalkotásához és a megnevezéshez eljutni. De ezt a magányos aktust egymásrautaltságunk tudatának elveszettségével, egymást kereső bizalom nélkül nem végezhetjük el. Ezért borzongatott meg, forrósított át, hogy nemrégiben, a magam számára váratlanul, Illyés és Radnóti nevét együtt húztam elő a múlt homályából. Amiért együtt húzhattam elő nevüket, az nemcsak a kettőjük egymás iránti kapcsolata, a kölcsönös érdeklődésen túli bizalom; nemcsak a negyvenes évek elején a Duna Corso kávéház asztalánál hétfőnként közös beszélgetéseik (Vas Istvánt kérdeztem meg erről telefonon, tőle tudom, hogy ott találkoztak a Magyar Csillag törzsasztalánál). Romolhatatlanul, mint az archaikumok, megtalálható még a lap 1944. március 15-i, a hírlapárusoknál utolsóként megjelent száma. Akkor került utcára, amikor a hidakon már a német megszállók, az utakon SS-járőrök. Egymást követően Illyés vitazárója és Radnóti életében nyomtatásban megjelent utolsó verse. Miről ír Illyés, miről ír Radnóti együtt? Illyés az előző őszön indított ankétot foglalja össze. Az ankét arról szól, milyennek látják Európa felől a korabeli írások, állásfoglalások a magyarságot. Maga is részt vett az eszmecserében, arról írt, hogy aki szembenéz azzal, hogy mint vélekedik rólunk Európa, az kegyetlen igazságok bevallására kényszerül. A szerkesztőségi közleményekből kiderül, hogy már a kérdés feltevése is sok volt. A tiltakozók azt mondják, hogy Illyésék lényegében rágalmaznak. Ekkor veszi vissza a szót, és mutat rá, hogy az értelmiség jelentős része is görcsösen ragaszkodik egy nemlétező nemzetképhez. Belsőleg kell megigazulnunk, mondja. ,,A szabadság belülről épül kifelé, mint almára a héj, csigára a háza... a magyarság legnagyobb veszedelmének (mert minden jó törekvés legvégzetesebb akadályának) egy hamis helyzetismeret és abból következő még hamisabb önismeretet tartok." Alatta Radnóti Kolumbusza. Az utolsó szakaszt idézem: Tévedne Rodrigó? Lehet... S szűk lesz a torka. De hát a fűcsomók nem földközelt mutatnak? és láttam én magam, madárral szállt nyugatnak, tegnap még egy galamb. S ,,földi föld!" - üvölt a hang. És péntek volt, két óra és sötét a hajnal. ,,Laudétur" - mormolták s álltak levett kalappal. A vitazáró és a vers ugyanazzal az ihlettel, ugyanazzal a mentalitás-