Magyar Napló, 1997 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1997-10-01 / 10. szám
MAGYAR NAPLÓ EURÓPAI FIGYELŐ 1997. hiányzó gombokat, amitől olyanok az ingeim, mint billentyűjüket vesztett klarinétok. Csak ha nem vagy itt, akkor sajog enyhén az anyám, a nővérem, a nagyapám, az apám távolléte, akik közül a szolgálók tudós balettet táncoltak tányérokkal és levesestálakkal. És rám tör a bizonyosság, hogy ha megállnak pár pillanatra és a mennyezet felé fülelnék, akkor a matrac nyikorgása és suttogó nyögéseid között meghallanám egy villanyvonat halk füttyét, amint szakadatlanul és egyhangúan falja a sínek tekergős bonyolultságát. Amikor az első autók elhúznak lefelé a Sáo Domingos utcán, még virradat előtt, és sikerül megkülönböztetnem szegényes bohóckabátom körvonalait a fogason más zakók és ingek és táskák és nadrágok között, amikor a Lapa háztetőin televízióantenna-vetés szökken szárba és a Tejo úszódarui lassacskán elnyerik a színpadi jelenetek hamis mélységét, amikor a paplan halotti leplébe bugyolált testedből végre kirajzolódik egy magányos láb, a haj ősz gyökerei, az arcon elkenődött festék, amit a hat óra tompa hideg fénye tesz világosabbá, akkor eszembe jut, ki tudja miféle alvajáró gondolattársítások révén, az a délután, amikor Nuno üvöltve hívott az előszobából, elvitt Volkswagenjével a Restele-ba, és filter nélküli cigarettát szívott a kocsitető alatt, amely egyszerre húspogácsa és szalma illatát árasztotta. A mi családunk lakását, szerelmem, azonnal meg lehetett különböztetni másokéitól, annyival nagyobb volt benne az egy szőnyeghektárra eső tükrök, porcelánok és kristályok száma a kazettamérföldkövek sírbolt-némaságában. Még a nővérem is, aki az idő tájt huszonnyolc vagy huszonkilenc éves volt, botladozott a szamovárok és kanapék között, és az ég színét azonosította az aneroid barométerek légmozgásában, amelyek úgy csüngtek a falon, mint a mahagónifa gyümölcsei. A tükrök a múzeumok élettelen szimmetriájába halmozott heveréket mutatták homályosan, a levegőt ódonnak és ritkának éreztem, mint amilyen a barlangok elhasználódott légköre, mintha az oxigént elnyelte volna az enciklopédiák és szótárak klorofillje. És miután bevettem egy orvosságot és elképzeltelek, ahogy a nagyapámmal társalogsz, nevetve elnyúlok megint az oldaladon, és most, hogy megvirradt már, a Pragas utca padlásszobája Portimáo-t idézi, ahol apály idején ott az az elképzelhetetlenül sok mocsok a fehér égbolt alatt, amelyet lassan belep a galambtoll. Bocsáss meg. Bocsásd meg nekem a pianínókat és a papi kollégiumokat, amelyek meggátolnak abban, hogy értsem a bátorságodat, a függetlenségedet, a büszkeségedet, adósságaidat a fűszeresnél, a kifizetetlen számlákat, a kaparásokat, kopott nadrágodon a borpecséteket, a folyton gondterhelt jövőt. Amikor ketten maradunk odahaza, gyertyákat gyújtasz és bekapcsolod az elemes rádiót, megérintesz, az ingemnél fogva magadhoz húzol, és ajkad végigsiklik a kulcscsontomon, a fülemen, a homlokomon, a növények békéje kúszik föl a lábamból az ágyékomig, szétárad a gyomromban, befészkeli magát a mellkasomba, és szerteúszik bennem, mint ahogy az előszoba huzatától felkapott tollpihék lebegnek anélkül hogy megérintenék a farostlemezek vidámságát. A végtagjaim ellazulnak, a péniszem megduzzad, a fejem megszabadul a szorongásoktól és a rossz előérzetektől, s a katekista kérdezz-felelek boldogsága gurul előttem az erényes elégtétel autósztrádáján. És köszönöm neked, hogy nem érzem a szokott ingert, hogy az asztal alá bújjak, ujjammal az orromat piszkáljam, és forogjak a saját tengelyem körül, akár egy búgócsiga, mint azon a délutánon, amikor Nuno elvitt a Restelo-ba, azután magamra hagyott, ugyanúgy, ahogy a hullámok hagynak ott a parton egy pléh konzervdobozt, magamra hagyott a nővéremmel, aki az előszobában állt és a karóráját nézte azzal a haragos kifejezéssel az arcán, amellyel a tanár fogadja a későn jövő nebulókat. A tizenhét év korkülönbség vitathatatlanul biztosította neki azt a jogot, hogy egy kihallgatótiszt nyers modorában faggatózzék: — Mostál fület, Francisco? Te legalább sohasem kérdezed, hogy megmostam-e a fülemet, hogy mostam-e fogat, hogy mostam-e hajat, hogy vágom-e a körmömet, hogy jól viselkedtem-e, osztozunk a vízzel szemben érzett közös irtózaton, aminek a jóvoltából a fürdő lomtárrá alakult át, ahol mindenféle kacat halmozódott fel, ócska babák, albumok, ecsetek, ruhák, lábasok, képeslapok, egy pár katonai bakancs az előző szeretődtől, aki valami sportlapnál fotós, főiskolás korában pedig súlyt emelt. Soha nem találtam egy darabka szappant sem a mosdón, egy tubus sampont a fürdőszobapolcon, súrolószert a konyhában, olykor az az érzésem, hogy ugyanazt a szart esszük, mint a kukázó csavargók. A nővérem sorra megvizsgálta a fülemet, a kezemet és az