Magyar Napló, 1997 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1997-10-01 / 10. szám

MAGYAR NAPLÓ EURÓPAI FIGYELŐ 1997. hiányzó gombokat, amitől olyanok az ingeim, mint billentyűjüket vesztett klarinétok. Csak ha nem vagy itt, akkor sajog enyhén az anyám, a nővérem, a nagyapám, az apám távolléte, akik közül a szolgálók tudós balettet táncoltak tányé­rokkal és levesestálakkal. És rám tör a bizo­nyosság, hogy ha megállnak pár pillanatra és a mennyezet felé fülelnék, akkor a matrac nyi­korgása és suttogó nyögéseid között meghalla­nám egy villanyvonat halk füttyét, amint szaka­datlanul és egyhangúan falja a sínek tekergős bonyolultságát. Amikor az első autók elhúznak lefelé a Sáo Domingos utcán, még virradat előtt, és sikerül megkülönböztetnem szegényes bohóckabá­tom körvonalait a fogason más zakók és ingek és táskák és nadrágok között, amikor a Lapa háztetőin televízióantenna-vetés szökken szár­ba és a Tejo úszódarui lassacskán elnyerik a színpadi jelenetek hamis mélységét, amikor a paplan halotti leplébe bugyolált testedből vég­re kirajzolódik egy magányos láb, a haj ősz gyö­kerei, az arcon elkenődött festék, amit a hat óra tompa hideg fénye tesz világosabbá, akkor eszembe jut, ki tudja miféle alvajáró gondolat­­társítások révén, az a délután, amikor Nuno üvöltve hívott az előszobából, elvitt Volkswa­genjével a Restele-ba, és filter nélküli cigarettát szívott a kocsitető alatt, amely egyszerre húspo­gácsa és szalma illatát árasztotta. A mi családunk lakását, szerelmem, azonnal meg lehetett különböztetni másokéitól, annyi­val nagyobb volt benne az egy szőnyeghektárra eső tükrök, porcelánok és kristályok száma a kazettamérföldkövek sírbolt-némaságában. Még a nővérem is, aki az idő tájt huszonnyolc vagy huszonkilenc éves volt, botladozott a sza­movárok és kanapék között, és az ég színét azo­nosította az aneroid barométerek légmozgásá­ban, amelyek úgy csüngtek a falon, mint a ma­hagónifa gyümölcsei. A tükrök a múzeumok élettelen szimmetriájába halmozott heveréket mutatták homályosan, a levegőt ódonnak és rit­kának éreztem, mint amilyen a barlangok el­használódott légköre, mintha az oxigént elnyel­te volna az enciklopédiák és szótárak klorofill­je. És miután bevettem egy orvosságot és elkép­zeltelek, ahogy a nagyapámmal társalogsz, ne­vetve elnyúlok megint az oldaladon, és most, hogy megvirradt már, a Pragas utca padlásszo­bája Portimáo-t idézi, ahol apály idején ott az az elképzelhetetlenül sok mocsok a fehér ég­bolt alatt, amelyet lassan belep a galambtoll. Bocsáss meg. Bocsásd meg nekem a pianínó­­kat és a papi kollégiumokat, amelyek meggátol­nak abban, hogy értsem a bátorságodat, a füg­getlenségedet, a büszkeségedet, adósságaidat a fűszeresnél, a kifizetetlen számlákat, a kapará­sokat, kopott nadrágodon a borpecséteket, a folyton gondterhelt jövőt. Amikor ketten mara­dunk odahaza, gyertyákat gyújtasz és bekap­csolod az elemes rádiót, megérintesz, az in­gemnél fogva magadhoz húzol, és ajkad végig­­siklik a kulcscsontomon, a fülemen, a homlo­komon, a növények békéje kúszik föl a lábam­ból az ágyékomig, szétárad a gyomromban, be­fészkeli magát a mellkasomba, és szerteúszik bennem, mint ahogy az előszoba huzatától fel­kapott tollpihék lebegnek anélkül hogy meg­érintenék a farostlemezek vidámságát. A vég­tagjaim ellazulnak, a péniszem megduzzad, a fejem megszabadul a szorongásoktól és a rossz előérzetektől, s a katekista kérdezz-felelek boldogsága gurul előttem az erényes elégtétel autósztrádáján. És köszönöm neked, hogy nem érzem a szokott ingert, hogy az asztal alá búj­jak, ujjammal az orromat piszkáljam, és fo­rogjak a saját tengelyem körül, akár egy búgó­csiga, mint azon a délutánon, amikor Nuno elvitt a Restelo-ba, azután magamra hagyott, ugyanúgy, ahogy a hullámok hagynak ott a par­ton egy pléh konzervdobozt, magamra hagyott a nővéremmel, aki az előszobában állt és a karóráját nézte azzal a haragos kifejezéssel az arcán, amellyel a tanár fogadja a későn jövő nebulókat. A tizenhét év korkülönbség vitathatatlanul biztosította neki azt a jogot, hogy egy kihall­gatótiszt nyers modorában faggatózzék: — Mostál fület, Francisco? Te legalább sohasem kérdezed, hogy meg­mostam-e a fülemet, hogy mostam-e fogat, hogy mostam-e hajat, hogy vágom-e a körmö­met, hogy jól viselkedtem-e, osztozunk a vízzel szemben érzett közös irtózaton, aminek a jóvol­tából a fürdő lomtárrá alakult át, ahol minden­féle kacat halmozódott fel, ócska babák, albu­mok, ecsetek, ruhák, lábasok, képeslapok, egy pár katonai bakancs az előző szeretődtől, aki va­lami sportlapnál fotós, főiskolás korában pedig súlyt emelt. Soha nem találtam egy darabka szappant sem a mosdón, egy tubus sampont a fürdőszobapolcon, súrolószert a konyhában, olykor az az érzésem, hogy ugyanazt a szart esszük, mint a kukázó csavargók. A nővérem sorra megvizsgálta a fülemet, a kezemet és az

Next