Magyar Napló, 1999 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1999-11-01 / 11. szám
MAGYAR NAPLÓ VILÁGIRODALMI FIGYELŐ Ugyanaz a dzsessz-sztenderd szólt egész éjszaka. Csevegésünk közben hirtelen komolyra fordította a szót: — Hát akkor... mi van a boldogsággal? A vidám beszélgetés egy csapásra megszakadt, döbbenten néztem rá: — Nocsak, ma éjjel itt a pályaudvar előtt keresztkérdésekkel akarsz nyaggatni? — kérdeztem. — Miért? Miért mondod ezt? — Talán egy átlagos ember állandóan azt a szót használja, hogy boldogság? — kérdeztem. A pohár alján megmaradt teaszínű, fagyos folyadék lassan olvadozott. Merőn néztem. Úgy éreztem, hogy különös alkalom volt ez az éjszaka. Tudtuk, hogy túl sokat ittunk, de azért mégsem hagytuk abba. A bárban a félhomályban lépések zaja és a távoli zongoraszó hangja vegyült egymásba. Rjúicsiró megszólalt: — Azt hiszem, hogy te és a húgod a többi emberhez képest gyakrabban használtátok ezt a szót. Amikor eljöttél hozzánk, ti ketten, mint két kismadár, csak a boldogságról csiripeltetek. — Hát igen, ezt csak egy író tudja így mondani — jegyeztem meg. — Először is, a mostani családotok olyan, mintha egy amerikai filmből léptetek volna elő. Ott van a fiatal anyád, a kiskorú öcséd, az unokahúgod vagy kicsoda? És még ki lakik ott? — Anyám barátnője. — Na, látod! A boldogság gondolatára több lehetőség is adódik. Már két óra is elmúlt, amikor bezártuk az üzletet. Hátul rendet csináltam, aztán kimentünk. Az eső elállt, feljöttek a csillagok. A tavasz zsenge illata járta át a levegőt, hideg éjszaka volt. A kabátomon keresztülfújt a gyömbérillatú éjszakai szél. — Elfáradtál? — kérdezte Rjúicsiró. — Taxival mész haza? — Más lehetőség nem nagyon van. — Akkor engem is elviszel? — Jól van. Beugrom hozzátok egy könyvért. Tegnap óta keresem, de nincs meg. Bizonyára Mariko példánya elkeveredett, azt gondoltam, idejövök hozzád, hátha itt megvan. Philip K. Dick könyve, a „Hulló könnyek, mondta a rendőr”. Mivel a házban tök sötét volt, Rjúicsiróval halkan fellopakodtunk a lépcsőn, és egyenest a szobámba mentünk. Abban a pillanatban előkaptam Mariko könyvét. — Hallgatunk valamilyen zenét? — Jól van. Ott tartom a CD-ket és a kazettákat. Válassz ki valamit, amit szeretsz! Rjúicsiró a hátam mögött matatott. Én pedig a könyvet nézegettem. Valamikor olvastam, a tartalmára emlékezetem. Csak egyáltalán nem volt kedvemre való beszélni róla. Egy rendőr gyönyörűséges húgáról szólt, aki drogmérgezést kap egy egészen különös gyógyszertől, és a gyönyör révületében hal meg. Az eset miatt hatalmas botrány tör ki, erről szól a könyv. A főszereplő teljesen olyan volt, mint Mariko. Hirtelen a hátam mögül a hangfalból sercegés hallatszott. Zeneszó, majd ismeretlen emberi hangok, pohárcsengés. — Hát ez mi? — kérdeztem, anélkül hogy abbahagytam volna a könyv lapozását. Rjúicsiró tárgyilagos hangon felolvasta a kazetta dobozára írott szöveget: — 1988. április, Omnibusz együttes — koncertfelvétel. Én is el akartam menni, mivel szerettem ezt az együttest. Rjúicsiró folytatta, engem azonban annyira felkavart és felizgatott ez a felvétel, hogy csak a hangot hallottam, de nem voltam képes felfogni a szavak értelmét. A szalag gyorsan forgott, a hangok követték egymást. Egészen különös, Rjúicsiró miért pont ezt a felvételt találta meg? Mintha valami azt súgta volna, hogy meg kell hallgatnia. Rjúicsiró a szíve mélyén titokban örült is ennek, ugyanakkor üvölteni tudott volna a fájdalomról, hiszen én is úgy éreztem, mintha villám hasított volna a szívembe. Azután egy darabig zaj hallatszott, majd hirtelen Mariko hangja: — Nővérkém, megy a felvétel? Jó lesz? 1999.