Magyar Napló, 2004 (16. évfolyam, 1-12. szám)
2004-06-01 / 6. szám
JÚNIUS KÖNYVSZEMLE Kordokumentumoknak nevezi ezeket a verseket nyúlfarknyi előszavában Győri László, a kötet összeállítója, s igaza lehet, még akkor is, ha olyan - jobban ismert - darabokkal is találkozhatunk, amelyeket a klasszikussá lett költemények közt tart számon az emlékezet. Valljuk meg: e több mint kétszáz verses vallomás vagy a néhány, plakátra vetett gúnyirat - ezeket én el is hagytam volna talán - nagyobb hányada esetében esztétikai indíttatásról s művészi értékről nemigen beszélhetünk, ám a gyűjtemény mégis torokszorítóan tanulságos. A szerzők jó részének csupán a neve maradt reánk, olyan szöveg is akad, amelyiknek „szülőanyja" kideríthetetlen marad talán mindörökre, az ismertebb nevű alkotóknak sem az itt közölt - s évtizedekig elrejtett - munkája volt életük legjobbja okvetlenül, az egész kötet - köszönhetően a remekül választott címnek is - mégis olyasvalamit mond el, amit a forradalomról és a szabadságharcról szólván a leggondosabb szaktörténészi munkák sem mondhatnak el soha. Nem a teljességre való törekvésével persze szó se róla, az összeállítást példamutatóan alapos kutatói munka előzte meg, hanem emocionális, pszichikai és emberi hitelével inkább. Tamási Lajos antológiadarabbá lett versét (Piros a vér a pesti utcán) - nagy kár, hogy egy szervilis tákolmányban (A csepeli gyorsvasúton) két éven belül megtagadta mintegy (.....én sok vitában, / botlásban vergődtem nemegyszer,...") - a Parlament előtt október 25-én délelőtt megesett mészárlás ihlette, amint az tudható, a forradalom ama „történetrészlete" tehát, amely az egésznek is az (egyik) kulcsa lehet. Nemcsak azért, mert a Budapesten eldördült sortüzek közül ez volt a leginkább brutális, s a legtöbb áldozatot is ez hozta, hanem azért, mert a meg nem alkuvásra való hajlam, a megízlelt szabadság mámora nyomán kelt szeretet, a naiv remény s az ártatlanság véres áldozatának példája sűrűsödött össze akkor, s ez az esemény „lendítette tovább" a forradalmat is. Emlékezhetünk: október 24-én az utcák és terek orosz tankokkal voltak tele, a vezetésben - a 23-án este ügyefogyottan szóló Nagy Imre miniszterelnökké való kinevezésén túl - nem történt semmi, a rádió folyvást „ellenforradalomról" s annak pillanatokon belüli leveréséről beszélt, s ami lélekemelő reménység volt a minap, most veszni látszott mindenestől. Ezért ment utcára a nép, s ezért tartottak ezrek - a látszólag „átállt" (illetve „átállni" remélt) orosz tankok tetején is! - a Parlament elé. Szovjet katonák s magyar civilek ölelkeztek össze ott (ezért volt nehéz - s nehéz ma is? - elhinni, hogy a vérengzés igen nagy részét a megszállók fegyverei okozták), aztán jött a borzalom, ami az elkeseredettséget s a szentségesnek érzett - természetesen az ávéhások ellen is fordult - indulatot, a halált is megvető bátorságot s a „most vagy soha" százados hitét a végsőkig fokozta. A fegyveresek a Corvin-közben s másutt október 24-ének hajnalától küzdöttek már, de a szabadságharc legendáriumát - nemkülönben a forradalom további életét - ez a „véres csütörtök" alapozta meg. Azt tehát, amit ez a második, bővített kiadásban megjelent kötet is őrizni kíván. A könyv majd minden olyan eddig föllelt verset közöl, ami 1956. október 23-a és - Balogh László Március idusán című nyolcsorosa szerint - 1957. március 15-e között született (s a többsége - a forradalom budapesti és vidéki sajtójában vagy röplapon - meg is jelent akkor, de olyan is akad, amelynek kézirata nemrég került elő). Néhány kivétel van csupán: Lakatos István két 1949-ben született verse (A fiatalokhoz!; Forradalom), amit az Igazság című forradalmi lap közölt újra, aztán Farkas Lászlónak a szegedi MEFHESZ-gyűlésre írt darabja (Nagy út előtt) s a forradalom „Nemzeti dalának" is nevezett - 1950-es keltezésű - Egy mondat a zsarnokságról például. (Ez utóbbi itt is csonka - Illyés a Vajdahunyad várában a Petőfi Párt alakulásának napján emlékezetből írta le a verset, s vagy tizenhét sort kifelejtett belőle, azóta is a legtöbb kiadvány így közli - az Irodalmi Újságban november 2-án megjelent szöveggel szerepel.) Győri László - a Szabó Lőrinc-féle „előhangot” követően - az anyagot nyolc fejezetbe sorozta (A szájak szóra nyílnak; Indul a pesti tüntetés; Ifjúság, te vagy a csillagunk; A szabadság édene; Ég a város; Siratóének; Ne bántsd a magyart!; Kié a győzelem?), s így a versek az egész történet kronológiai és pszichológiai logikáját is példázzák, a megízlelt szabadságtól a tüntetés mámorán s a hősiesség pillanatain át a siratásig. A kötet - akárcsak az ábrázolt „téma” - érzelmi és morális értékszerkezetét ez az ív adja meg valójában, ahol a formai és gondolati kezdetlegességek is a fősodor tanulságának és tanúságának a lényegét hordozzák valamiképp, s nem az egyenkénti (verses) gyarlóságoknak lesznek a lenyomatai elsősorban. Azért mondom ezt, mert az ismert patinás költemények (Márai Sándor: Mennyből az angyal; Füst Milán: Szózat a sírból; Zelk Zoltán: Feltámadás), meg vagy másfél-kéttucat jó emlékű darab (Sinka István, Nagy László, Buda Ferenc, Bella István, Vas István, Tollas Tibor s mások versei) kivételével mintha csupa-csupa, a dilettantizmus határát súroló - s többször el is ért - klapanciával találkozna itt a vallomásokat egyenként szemléző olvasó, ami aztán a kedvét is szeghetné akár. Ez a könyv azonban csak formájára nézvést verses antológia, én a magyar nemzet sorstörténete egy kegyelmi pillanatának egyszerre (eredeti értelemben vetten) naiv és egyszerre - a mélyen átélt „naiv odaadás" miatt - katartikus lenyomatát látom az egészben inkább. Olyan „őszinte" versekbe szökött-mentett históriát, ahol a feltörő vallomás elementaritása a formálás - némely „szerzőnél" létezni látszó - fegyelmét is elsöpörheti-elsöpri rögvest, s a „kilökődött" darab csupán az emóció megrendítő erejéről tanúskodik művészi „áttétel" nélkül, telten harsány vagy zaklatott hangon is akár. Az esztétika felől giccs is lehet az ilyen „költemény", de a valóság s a pillanat igazsága felől emberi-történelmi vagy „szociálpszichológiai” dokumentum inkább, amely az akkori hetek-hónapok közérzületéről beszél csupán, de arról mégis hitelesen. Tudott, hogy az élményt megrázó formában elhozó pillanatok - akár a történelemben, akár a magánéletben - sokakból csináltak már „költőt", átmeneti időre legalábbis (a Trianon körüli idő lehet a legjobb példa erre), ahol a kimondás, a „lejegyzés" kényszerét semminemű esztétikai meggondolás sem korlátozhatja. „Mert nyers, mint az igazság, Mert naiv, mint az Isten” Piros a vér a pesti utcán. Az 1956-os forradalom versei és gúnyiratai Szerk.: Győri László, Magyar Napló, Budapest, 2003.