Magyar Napló, 2004 (16. évfolyam, 1-12. szám)
2004-09-01 / 9. szám
SZEPTEMBER_________________________________ KÖNYVSZEMLE A zuhanás áhítata Kalász Márton: Más esték, más rurália Orpheusz Kiadó, Bp., 2004. Kalász Márton legfrissebb könyvében, a Más esték, más ruráliában az egymásba folyó, éveket egymásba hullámoztató idő adja a kompozíciót. A ciklusok is e szerint vannak megnevezve: (1994-2003); (1991-1996); (1992-2002). Persze ez az időjáték, jóllehet a versek kohéziója alakította, mást is takar. A bevallott vagy alig bevallott időtlenséget. Mintha - megint csak és újra - ott vibrálna ebben a Bibliától egészen a Neckar-parti történéseket egybefogó időtlenségben az életrajz megannyi mozzanata. A valóságos, a Téli bárány című regényből már jól ismert gyermekkor, összes boldogságával, szenvedésével, és a felnőtt férfi - gyakran Hölderlin-maszkban megnyilvánuló, a csend filozofikumába Isten arcát beleálmodó fény iránti vonzalma, nemkülönben a boldogság felé való menetelés káprázata, keserve. Érdekes, és a töredékességet mint az esszencia egyetlen esélyét fölvillantva különös, hogy a költő, a nemegyszer szemérmesen magába forduló, a küzdelemben (vagyis az életre sarjadásban) nevezi meg - ezért a Rurália Tomas Tranströmertől származó mottója - az élet értelmét („küzdünk, hogy életre keljünk"). Ám abban a bizonyos, emlékezet őrizte udvarházban - mert az álomideák röpdöső lepkeszárnya több mint a valóság - nemcsak a látogató, vagyis a lírahős félelme, rémülete s az általuk belénk revesedett hiány képződött meg, hanem végtelen szőlők, a katedrálisok rózsaablakánál meghittebb pinceablakok, egy özönvíz előtti nyár és egy, a föld kihűlését követő bibliai (gyermekkori?) tél, a magára eszmélő születés melankóliája is. Bár van szociográfiai háttere a versnek, és a hegyen való baktatás a ma jól ismert keresztút stációit idézi, Kalász Márton költészetében sosem a szemmel befogható világ, a lineáris rend börtönébe nyugvó eseménysor, az emlékezet grádicsán fokról fokra lépkedő idő, a lírabeszéd köznapi értelemben vett kiszámíthatósága az érdekes, hanem az ént közrefogó kozmikus titokzatosság. Ahogyan az életrajz (vagy annak stilizált volta) - a magyarság-élményen a nyelvvel való birkózáson átütő németség-élmény - a mitológiával, különféle hiedelemvilágokkal (legelsőbben is a Bibliával), kultúrákkal, művelődéstörténetekkel, művészetekkel (leginkább a zenével és a képzőművészettel) telítődik, a vers úgy lesz versszerűbb, rétegzettségében összetettebb. Tapasztalat és látomás forrpontja ez. A költőben az „ember vagyok-e még" révületében fogalmazódott meg a parancs: „A szorongva túlfeszülő / bőr parazsát ma fejtsd ki, lélek” (Parafrénia). Az árulkodó sorokat köthetjük, a rossz kedélyállapoton túl, a történelem, a politika, az erkölcsöt mélybe taszító közélet eltévelyedéseihez-bakugrásaihoz. Stuttgart kilátójából - ahol a költő négy évig kultúrdiplomáciai feladatokat látott el - ugyancsak élesen kivehető volt a rendszerváltás körüli zűrzavar, a közjót maga alá gyűrő „magánjó" fekélyessége. Ám akinek fogalma sincs az önbiztató kiáltást kiváltó okokról, még annak is sokat mond az a leplezetlen őszinteség, ami ezt a furcsa verset jellemzi. A tettetett, netán valóságos parafrénia - a skizofréniánál enyhébb elmebaj - ellenére is kristálytiszta a lírikus fölismerése: „legyen minél bensőbb repertoárod”. Ebbe a fogalomkörbe sorolható (és születésének időpontja szerint ebbe a ciklusba tartozik is) a Napló, 91 című kis remek. Amely, bár jó pár társa van, a kötet egyik legjobb verse. Lírai dramolett, bár drámaisága világszínházat sejtet. Az én a megtámadott, kifosztott, keserűségében csaknem az emberiség kozmikus halálát is megélő személyiség - menekülésének olyan stációit, s egyúttal a meg nem adás, a be nem hódolás arkánumát, az ellenkezést vetíti elénk, amely gyönyörködtetve is megborzongtát. „Utolsó távok - ha ki: a folyóból, / ha le: a kötélvégről. Ha elő: fagyból, palatörésből. / Ha füst vagy láng mögül: e Hang alól. Beszorítva ma prés gyűrűbe, / éji földbe. Ha élőkhöz: a Holthoz. Engedetlenül." Íme a megtalált hang, a kijelölt terrénum, a sejtéseksejtetések örömláncolata. Mert az öröm, a megrendítő látomás ellenére is, abban leledzik, hogy a költőnek sikerült fölvillantania azt az eufórikus - a mindenséghimnuszt saját érzéseink kozmoszában meglelő - állapotot, amely - igaz, nagy áttételeken keresztül, a fekete verések korbácssuhintásával - egy ennél jóval fölszabadultabb, minden béklyót magáról levető hajdani költő rokon voltára utal. Az egyedül levés fájdalmas éjének és hidegének - a kibeszélhetetlen, mert beszélni már nem tudó költő lelkében rögzült homálynak - csak az éneklés során sikerült, ha csak órányira is, megszűnnie-föloszlania. Persze ennek is megvolt az előzménye. Kalász nem véletlenül idézte meg Sötét seb (1996) című kötetének egyik mottójában 1790 nyarát. „»Az öröm valamennyi énekét végig sorra daloltuk«, utolsónak Schillerét. A versre: Áldjuk a Jó Szellemet, tiszta, világos könny szökött Hölderlin szemébe, merő parázsban nyújtotta ki kupáját az ablakon, s Áldjuk a Jó Szellemet, üvöltötte a szabadba, hogy zengett tőle az egész Neckar-völgy." (A fiatalkori barát, Magenau följegyzése.) Kulka János karmester baráti emlékének van ajánlva a mostani kötet. Pálcájának emelésére - talán épp