Magyar Napló, 2005 (17. évfolyam, 1-12. szám)
2005-05-01 / 5. szám
MÁJUS határoztam, hogy nem csatlakozom semmilyen társasághoz, s magam sem szándékozom alapítani többé ilyesmit. Mostanában persze kacérkodom kissé a gondolattal, hiszen a közössségi érzés szárnyakat tud adni, de egyelőre nincs sem erőm, sem időm ilyesmire. A Magyar Naplónál amúgy is otthonra leltem. - Mindannyi versed látomásos alapállapotú. Motívumrendszered, metaforáid Ágh István, Csoóri Sándor, avagy a népi szürrealizmus útján szerveződnek, mások Szabó Lőrinccel rokonítanak. Ki vagy kik voltak mestereid, milyen viszony fűz hozzájuk? - A fölsorolt alkotók valóban mind hatással voltak rám. A valóság szürreális megközelítésének hajlama pedig már egészen korán, a Stádium műhelyében kifejlődött, hiszen Kárpáti Kamil költészetének is erősen sajátja. Valóban ez az az irány, amelyhez leginkább kötődöm. A hagyományok továbbvitele számomra sokkal fontosabb bármiféle szakmai, esztétikai lázadásnál. Az elődök által elvarratlanul hagyott szálakat szeretem továbbszőni. Ha a tőlük ellesett formákba az ember belegyúrja a maga életét, az is teremtés. - Kiktől leszél és mit!? - Erre nem lehet kimerítő választ adni. Kárpátitól tanultam meg, hogy a költészet leválaszthatatlan írója életéről, s hogy ünnepként lássam és láttassam a legapróbb rezdüléseket is; Rákos Sándortól, hogy a kétségeivel szüntelen tusában álló individuum erkölcsi ereje teremti meg az emberhez leginkább méltó katarzist, Ágh Istvántól, hogy az elégikusság soha ne forduljon át pátoszba, ugyanakkor riadalomból ne is süllyedjen hülyéskedésbe. Mindig egyensúlyra törekszem, amelyhez kitartás és következetesség kell. Ezt a felsorolt és a hozzájuk hasonló alkotóktól lestem el. - Az imént úgy fogalmaztam, hogy a népi szürrealizmus útján jársz, és úgy érzem, ez nemcsak szakmai, esztétikai értelmében igaz, hanem a „népi" minősítés témaválasztásaidra, sőt életszemléletedre is érvényesíthető. Úgy vélem, költészetednek fontos ihletője az empátia, a szociális érzékenység. - Nem szeretem a skatulyázgatást. Pontosítani is kell az általad fölvázoltakon: tény, hogy költészetemnek (emberi világlátásomnak) kihagyhatatlan eleme a szociális érzékenység - de ironikus dokumentumverseimnek vagy épp szürreális balladáimnak nem parasztok a hősei, nem a vidék emberei, hanem inkább munkások. Bár származásom tököli, mátranováki gyökerekig erez vissza, s meglehet, még nemesi vér is csordogál ereimben, hiszen a Szentmártoniaknak címerük volt a XVI. században - de az én gyerekkorom már a nyolcvanas évek Csepelén zajlott. Ebből az aspektusból talán József Attila tragikumérzékeléséhez, metaforákban izzó intellektualizmusához kötődöm inkább. - 2000 ősze óta folyóirat- és könyvszerkesztőként dolgozol a Magyar Naplónál, mennyire érzed magadénak ezt a munkát, hol dolgoztál előtte? - Költővé a Stádium műhelyében értem, szerkesztővé, felnőtté a Magyar Naplóban. 2000 nyarán, a Tokaji írótáborban azzal keresett meg Oláh János, hogy elkelne a könyvkiadásban egy szerkesztő, mivel megszaporodtak a kéziratok. Hol napközis tanárként, hol kerületi újságíróként, de leginkább egyetemista, munkanélküli, friss családapaként, éppen két térdműtét után (begipszelt lábbal bicegve) nagyon megörültem a fölkérésnek, a lehetőségnek. A vágyam mindig az volt, hogy abból éljek meg, még ha szerényen is, amihez értek, amit szeretek, amit életformául választottam, tehát az irodalomból. Aztán elkezdődött a munka, elég nehéz helyzetben volt akkoriban a Napló, úgyhogy számtalan kihívás ért. Később megkaptam a versrovatot is, melyet azóta gondozok... - Az immár negyedik éve megjelenő Az év versei című antológián kívül mint kiadószerkesztő melyeket emelnéd még ki eddigi munkáid közül? - Öt év alatt több mint hatvan könyvet gondoztam, s jó néhányat magam szerkesztettem. Mindegyik egy kicsit az én „gyerekem” is, nehéz kiragadnom közülük bármelyiket, ezért csak a legújabb termésre A költő szülei (hatvanas évek eleje) 27 NYITOTT MŰHELY