Magyar Napló, 2007 (19. évfolyam, 1-12. szám)
2007-07-01 / 7. szám
KÖNYVSZEMLE MAGYAR NAPLÓ Gássogáliy negyei Szőcs Géza: Limpopo, Magvető, Bp., 2007. Ha a szerzőhöz illően megpróbálnánk nagy feneket, struccnyit, keríteni a Limpopo szemléjének, akkor a divat hullámait kergetve a mágikus realista alkotások között keresnénk e különös napló helyét. Noha végül nem ott találnánk meg, a Szőcs Géza által „embernyelvre” lefordított, átdolgozott és közzétett szöveggel jólesne mégis úgy elbajlódni, mint amelyik két dologban az „apokrif iratok” világára emlékeztet. Az egyik, hogy a kötet a maga egészében igyekszik témájává tenni az írásbeli, valamint a szóbeli megnyilatkozások eltérő vagy ellentétes módjait, viszonyait. A másik, hogy a címszereplő története felfogható az önazonosság-keresés elbeszéléseként, családja, fajtája, származása kutatásaként is. Mindent egybevéve állítható, hogy a mű több figurájának keze (lába, csőre stb.) nyomát viselő, ezáltal is sokféle írás elválaszthatatlan a szubjektivitás, azaz a világban és főként a nyelvben való jelenlét esélyeitől. Kellő komolysággal, de legalábbis tűnődésre indítóan veti fel például Svarc, ez a külleme által eleve bölcselkedésre rendelt alak, hogy a világ eredetileg nem más, mint beszéd, „egy úgynevezett narratíva”, amelyet egy isten mond folyamatosan, bennünket is belefoglalva, beleértve. A világ tehát logoszból, isten szavából van, és az utolsó szó, amely visszavonja a teremtést, szerinte úgy fog hangzani, hogy gássogállv negyes, amit visszafelé olvasva úgy is lehet mondani, hogy legyen sötétség. Éppen ezért a (poszt)menderség informatikai és metafizikai távlataiból az ember egy szoftverkalóznak látszik, aki folyton abban sántikál, hogy hackerként feltörje az Úr kódját, és behatoljon a Programba. Ez - ugyancsak Svarc fejtegeti - nem sikerül, de elrontani, az, minden jel szerint, igen. A regény fő figurája a neki szánt sorson töprengve szintén felteszi magában, hátha csak egy „elszabadult narratíva” szereplője ő, „hátha nincs is Szerző”. Máskor a szó és a gondolat összefüggései foglalkoztatják, egy olyan breviárium, Gondolatok és Szavak Gyűjteménye, amely mindazt tartalmazná, ami az emberek fejében megszületett, illetve amit valaha is mondtak. Az ellenkezője is felmerül: „szótörlési” órákat tartani, amikor az olyan, a legtöbb bajt okozó fogalmaktól szabadulnának meg, visszafelé olvasva s skandálva őket, mint a teteresz, vagyis a szeretet. Egypáran felismerik, hogy aki ezt tervezi, a „szemantikai halált akarja ránk hozni”, s ennél még az „idétlen szójátékok”, az „alattomos sziporkák” is jobbak. Mintha a napló jegyzetelője megfogadta volna egy kreatív írástanító tanácsát, hogy a siker titka a ritka vagy a sosem hallott szavak bennfentes használatában rejlik. Átvenni az olvasó „nyelvérzéke fölötti irányítást” - ettől a módszertől és céltól nem idegenek sem a szócsavarintások, sem a törlések. S ha a szeretet-teteresz után kiiktatnák azokat a fogalmakat is, hogy: szabadság, egyenlőség, testvériség, és hogy: magyar - e lehetőségek latolgatásának itt, kivételesen, akkor sem lenne akkora tétje, mint amekkorát az erdélyi magyar irodalom legavatottabb ismerője, Bertha Zoltán az újabb Szőcs-verseknek és drámai kísérleteknek tulajdonított. Példákkal igazolta, hogy a szerző nyelvjátéka mennyire magába foglalja a közösségi élmények és a nemzeti sorstapasztalatok jelentésmezőit. A Limpopo lapjain észleletek, benyomások helyett inkább jóslatok, látomások villannak fel - az elbeszélő szabadon barangol a történelmi és a képzeletbeli Erdély nevezetes alakjai és tájai között. Ide-oda csapong, térben és időben, ám van három kitüntetett helye, ahol meg-megállapodik, míg mesés képzelme új erőre kap. Az egyik terep, amely némely ok miatt akár a jegyzetek jelölte Szentivánéji álom erdeje is lehetne, azoknak az erdélyi fejedelmeknek a búvóhelye, akik - az elbeszélő megbízható közlése szerint - 1735, II. Rákóczi Ferenc halála óta illegalitásba vonultak, s azóta „a fű alól kormányozzák népüket”. Nincs az az Ohrana, Gestapo, GPU, NKVD, ÁVO, sziguranca, amelyik a nyomukra bukkanna, hisz hol ezzé, hol azzá változnak át - legutóbb például az erdélyi óriásfajd, más néven Freudkakas-falkakas képében lappangott valamelyikük. A következő helyszín fölismerhető volna a főterén álló lovas szobráról, templomairól, ám több ízben néven is nevezi, így tudható, hogy Kolozsvárt csodás és baljóslatú események várhatóak. Itt fogja a struccok Mefisztója az elhurcolt állatokat töklámpássá változtatni, hogy velük világítsák ki az opera pincéjét, majd a sétatéri tóban aranyhalakká lesznek, de csak addig, amíg a belőlük főzött halászlé kanalazása előtt vissza nem változnának. Ennek a pontos ideje, évszáma ismeretlen, az viszont nagyon is tudható, hogy 2399-ben a kolozsvári magyarokat át fogják telepíteni a Kilimandzsáró csúcsán felépítendő új városba, a helyükre pedig szuahéli népesség költözik. Az évszázados múlt és jövő között húzódik meg a jelenben a harmadik helyszín: Székelykocsárd. Ez az a név, amely az elbeszélés „retorikai kód”-ját nyitja. Sűrűn használt, titokzatos szó. Sem az alapszöveg, sem a jegyzet nem fedi fel, hogy ismerős, sőt foglalt fogalom volna. Az elbeszélő számára Dsida Jenő neve csakúgy ismeretlen, ahogy a Nagy csütörtök című költeménye is. Úgy tetszhet tehát, hogy a Limpopo nem folytatja, hanem teremti Székelykocsárd hagyományát, amikor e helynév