Magyar Napló, 2007 (19. évfolyam, 1-12. szám)
2007-12-01 / 12. szám
LÁTHATÁR MAGYAR NAPLÓ a Szép, mert szomjúhozzák - / hogy nincs Végtelen, míg Énem a Rész; / hogy vagyok, mert hiányzom Valahonnan, / és leszek, amíg vágy és fájdalom van, / mert nélkülem nincs Beteljesülés” (Sorsod művészete). Az idő, ötven év, rosszabb az esőnél. Mindent elmos, többször is. Amit viszont, mert nem volt hatalma valamennyi írásos nyomot eltörölni, itt hagy, az édes kevés ahhoz, hogy bizonyossággal állíthassuk: a névtelenül közreadott versek mögött ez és az az arc húzódik meg. Kárpáti Kamil, a megszenvedett tanú A Füveskert „ködlovagjai ” című tanulmányában (1995), melyet az Örök arcunkban újraközölt, három ismeretlenről beszél: a Köntösök, mesék (Füveskert V. 1956 Pünkösd), illetve a Sokrates áldomása és a Szent Kettősség (mindkettő ugyanott) költőjéről. A Szent Kettősséget - lásd a fentebbi magyarázatot - Tollas Tibor írta. De vajon a Köntösök, mesék című ciklus 17 (!) és a Sokrates áldomása 20 (!) költeményének vajon ki a szerzője? Flogy a Füveskert IV. egyik ciklusa, a Virágok-lányok-istenek Szathmáry Györgyöt takarja, az több mint bizonyos, hiszen kezdő versként azt a költő művészetszemléletét bemutató hármas verset, a Leonardo da Vinci, Paul Valéry és Bartók Béla arcképét megjelenítő Trilógia Artist közli, amelyre tanulmányában - A maharadzsakumár, Stádium, 1991 - már Tóth Bálint is rámutatott. (Tegyük hozzá, hogy a Tollas kézírásában megőrzött Barna és zöld alcíme szerint - Tolnai elégia - azt a tájat jelöli meg, amelyről a Tolnai szonett is szól. S a D. Katalinnak ajánlott Üzenet Szolnokra ugyancsak Szathmáry tollára utal.) De a pünkösdi Füveskert versciklusai közt böngészve továbbra is a homályban tapogatódzunk. Valószínűleg igaza van Kárpátinak, amikor pár napi hiedelem után azt írta, hogy a Köntösök, mesék költője és Szathmáry György nem lehet ugyanaz a személy. Ha hihetek a szememnek, magam is megállapítom, Szathmáry jóval intellektuálisabb, mint a névtelen. Regél, formabiztosan és lenyűgözően, ám versét nem viszi ama népköltészeten iskolázott balladai síkra, mint Az öt úti isten, a Szeplőtelen a holdsarlóval beszélget és a Litánia freskóformában szerzője. Amikor Kárpáti a Sokrates áldomása költőjétől a Hó című vers kezdő szakaszát „Gyermekkoromból érkező / Dal zümmög altatóul: / Ó, végtelen, fehér mező - / Bársony suhog kin - hó hull” - és a Rézkarc befejezését („Kövek magányán az őr lépte dobban. / Álmosság lappang lassú ütemén. / S már nem tudom, hogy mi fáj nekem jobban, / Az ő sorsa-e, vagy még az enyém”) idézi, érték-mustraként, felfedezői (stíluselemezői) hiányainkra figyelmeztet. Ha már a feledés eltüntette a váci fegyház nem is akármilyen költőarcait - a Füveskertek elég későn kerültek elő -, legalább nekünk illene valamenynyire megfejteni a sok ismeretlenes egyenleteket. (Ez a rövid tanulmány részemről legyen a kezdet.) Szathmáryból a börtönsors szabadulása után verset nem írt - kiűzte a költőt, a jobb sorsra érdemes (és még máig is alig ismert) Béri Géza pedig még ötven sem volt, amikor 1979 karácsony estjén végzett magával, „miután úgy érezte, hogy a rendszer körbekerítette, és börtönéveivel (1953-1956) kezdődő örökös üldöztetése minden morális és erkölcsi tartalékát fölmorzsolta” (Kárpáti). Már akkor vörösmartys látomás gyötörte, mielőtt magára döntötte volna „szörnyű csigaházát”. Gérecz Attilát, zárkatársát viszont első verse után - emberség a váci fegyház sötét rengetegében - Béri költőhöz illő módon üdvözölte: „Zendülj meg lélek, most, zendülj meg újra! / Kripták pattannak szét s mennyboltba markol / a csillagsebző fák könyörgő ujja, / a Föld vajúdott s szenvedést szült alkonyaikor, / torz hullák víg, élők feletti torra gyűlnek, / lélek! csodás harang! most, most zendülj meg!” (Torzó): 46