Magyar Napló, 2007 (19. évfolyam, 1-12. szám)

2007-07-01 / 7. szám

KÖNYVSZEMLE MAGYAR NAPLÓ lásra. Tollas Tibor, bár első irodalmi értékű versét, a Vízvá­lasztót 1945-ben, huszonöt évesen írta, költővé csak a bör­tön falai között érett. Kizárólag ezek az 1950 után született írások érdemesek arra, hogy a kritikus mérlegre tegye őket. A kötetbe felvett „ kurta furcsa zsengék ” mit sem változtat­nak azon, hogy a Bebádogoztak minden ablakot !1­953) és a Varázskor (1987) között számos olyan Tollas-vers szüle­tett, amelynek helye van a XX. század magyar költői anto­lógiáiban. A közelmúltban elhunyt Határ Győző életrajzá­ban Illyés Gyula zsarnokságról írt „mondata” fölé helyezi a Bebádogoztak hátborzongató sorait: „...nekem az 56-os forradalom igazi Miértjét és Mikéntjét... Tollas Tibor im­már klasszikus költeménye mondja el, hogy bebádogoztak minden ablakot... - ez mondja el és nem az Egy mondat a zsarnokságról. ” Kétségtelen tény, hogy ehhez hasonló drá­­maiságú börtönverset Oscar Wilde óta (Readingi­­egyház balladája) senki sem írt. Figyelmeztetését nemcsak a volt politikai foglyok (mint Határ) értik meg, de a világ szabad polgárai is. Ha nem vigyáztok, az egész világon bebádogoz­­nak minden ablakot! Szakolczay Lajos ezzel az egyetemes börtönlét elleni, sodró erejű protestálással állítja szembe a Viráglitánia című költemény gyermeki csilingelésű szobok­rát, másutt pedig a Fából faragott litánia tárgyfelsorolását. A tanulmány szerint utóbbi a magyar irodalom talán leg­konkrétabb verse, ahol a költő „ úgy vett vissza sok mindent a költőiségből, hogy az »életfától« a »keresztfáig« tartó életutat­ keresztutat, önéletrajzi elemekkel (bányafa) tarkít­va, kopogás-mértanná, kakofonikus zenévé avatta. De eb­ben a látszólagos kopár közlésben is ott feszül az ember számára megemészhetetlen élet-halál (kezdet-e a vég?) örökös dilemmája. ” Szakolczay a szerző jellemzésénél jó érzékkel tapint a Tollas-életmű lényegére és fő értékeire. A kötet lírai tartalmához méltó a tanulmány nemesveretű, záró képe: „ Amikor arra a fehér hajóra ült, nem csinált mást, mint hallucinációs rabbilincseit, kínzó emlékképeit széttörve fiatalkori énjéhez és az őt egész életében foglal­koztató szabadság-eszméhez evezett. ” A másik tanulmány szerzője, Kabdebó Tamás joggal kifogásolja, hogy Tollas költeményei hiányoznak a hazai válogatásokból. A magyarságot és az anyanyelvet ünnep­lő Psalmus Hungaricus antológiának szerinte dísze lehe­tett volna a Fából faragott litánia, melyet megjelenésekor Cs. Szabó László ugyanolyan elismerésssel fogadott, mint Ferdinándy Mihály. Kabdebó is kiemeli Tollas Tibor köl­tészetének őszinteségét, az igazmondást, a sunyítástól és a hazugságtól való mentességet. A szerző elveti azok né­zetét, akik a politikumra vezetik vissza Tollas teljes élet­művét, lírai költészetét. Bizonyságul felmutatja az 1969- ben megjelent Eszterlánc kötetet. Kabdebó szerint az op­timizmus másoknál zsarátnok, Tollas Tibornál az örökmé­cses lángja. Érdekes felismerés, hogy a fák szeretete nem az Irgalmas fák című kötetben tűnik fel először, hanem már fiatalkori verseiben. Az Évgyűrűk ugyanis sok olyan még itthon írt, de odakint csiszolt verset tartalmaz, ame­lyek azt igazolják, hogy a fák életreszóló élményt jelentet­tek a költő számára: „...hívő ember volt. Hitt a család­ban, hitt a szeretetben és gyakorolta azt. Hitt a hazugsá­got túlélő igazságban. Hitt az emberiségben, hitt Istenben - jellemzi Tollast az Angliában élő költőtárs. Kabdebó Tamás le merte írni ezt a hitetlen világunk cinikus min­dentudóit megmosolyogtató jellemzést. A Mundus kiadó szép munkát végzett. Mintaszerű a kötés és a címlap, amelyről a költő idős- és ifjúkori képe tekint az olvasóra. Kicsit szokatlan, hogy a támogatók névsora és a kiadó által eddig megjelentetett könyvek lis­tája indítja a kötetet, megelőzve a belső címlapot, amely így az elsőről az ötödik oldalra szorult. Végül idekívánkozik még egy kritikai észrevétel: túl sok az aján­lás. A szerkesztő az utolsó kötetet (Hazafelé) vette irány­adónak, ahol az idős költő a búcsúzó ember gondosságá­val szinte minden barátját megajándékozza egy-egy vers­sel. Helyesebb lett volna csak azokat az ajánlásokat kö­zölni, amelyeket már a vers első megjelenésénél feltünte­tett a szerző. Ennek alátámasztására elég felütni az 1969- ben megjelent Járdaszigeten kötetet, amelyben Tollas Ti­bor csak a Megmenekedve fejezetet ajánlotta (feleségé­nek, Majának) és a Vallató című verset (Nyéki Lajosnak). Az Összegyűjtött versek Járdaszigeten fejezetében vi­szont már négyszer ennyi az ajánlások száma. Szerintem csak annak az ajánlásnak van értéke, amivel a költő a vers születésekor tisztel meg valakit. Itt viszont arra is van pél­da, hogy a váci börtönben 1951-ben írt verset olyan barát­jának ajánlja a szerző, akit csak húsz évvel később ismert meg. Lehet azonban, hogy ebben a kérdésben Tollas Tibor nem nekem, hanem Szakolczay Lajosnak adna igazat... Az összes versek kiadása régóta váratott magára. Tollas Tibor a hontalanság első évében, a Westerlandi halászok című versében fogalmazta meg a nyugati ma­gyarságnak a hazával szemben fennálló kötelességét. A veszélyes szirtek között hálót vető halászok példáját kö­vetve, a száműzött íróknak az otthon számára kell gyűj­­teniük a zsákmányt. Most, hogy a költő hagyatékát lel­kiismeretesen ápoló özvegy, Kecskési Mária, a nehéz feladatot kitűnően ellátó szerkesztő, Szakolczay Lajos, valamint az anyagi támogatók és a Mundus Kiadó jó­voltából kezünkben tarthatjuk Tollas Tibor posztumusz művét, megelégedéssel állapíthatjuk meg, hogy a westerlandi halásznak érdemes volt szembeszállni a vi­harral és hálót vetni a zúgó tengeren, mert az ezüstös szavakba gyűjtött kincs végre hazaérkezett. Juhász László

Next