Magyar Napló, 2007 (19. évfolyam, 1-12. szám)
2007-07-01 / 7. szám
KÖNYVSZEMLE MAGYAR NAPLÓ lásra. Tollas Tibor, bár első irodalmi értékű versét, a Vízválasztót 1945-ben, huszonöt évesen írta, költővé csak a börtön falai között érett. Kizárólag ezek az 1950 után született írások érdemesek arra, hogy a kritikus mérlegre tegye őket. A kötetbe felvett „ kurta furcsa zsengék ” mit sem változtatnak azon, hogy a Bebádogoztak minden ablakot !1953) és a Varázskor (1987) között számos olyan Tollas-vers született, amelynek helye van a XX. század magyar költői antológiáiban. A közelmúltban elhunyt Határ Győző életrajzában Illyés Gyula zsarnokságról írt „mondata” fölé helyezi a Bebádogoztak hátborzongató sorait: „...nekem az 56-os forradalom igazi Miértjét és Mikéntjét... Tollas Tibor immár klasszikus költeménye mondja el, hogy bebádogoztak minden ablakot... - ez mondja el és nem az Egy mondat a zsarnokságról. ” Kétségtelen tény, hogy ehhez hasonló drámaiságú börtönverset Oscar Wilde óta (Readingiegyház balladája) senki sem írt. Figyelmeztetését nemcsak a volt politikai foglyok (mint Határ) értik meg, de a világ szabad polgárai is. Ha nem vigyáztok, az egész világon bebádogoznak minden ablakot! Szakolczay Lajos ezzel az egyetemes börtönlét elleni, sodró erejű protestálással állítja szembe a Viráglitánia című költemény gyermeki csilingelésű szobokrát, másutt pedig a Fából faragott litánia tárgyfelsorolását. A tanulmány szerint utóbbi a magyar irodalom talán legkonkrétabb verse, ahol a költő „ úgy vett vissza sok mindent a költőiségből, hogy az »életfától« a »keresztfáig« tartó életutat keresztutat, önéletrajzi elemekkel (bányafa) tarkítva, kopogás-mértanná, kakofonikus zenévé avatta. De ebben a látszólagos kopár közlésben is ott feszül az ember számára megemészhetetlen élet-halál (kezdet-e a vég?) örökös dilemmája. ” Szakolczay a szerző jellemzésénél jó érzékkel tapint a Tollas-életmű lényegére és fő értékeire. A kötet lírai tartalmához méltó a tanulmány nemesveretű, záró képe: „ Amikor arra a fehér hajóra ült, nem csinált mást, mint hallucinációs rabbilincseit, kínzó emlékképeit széttörve fiatalkori énjéhez és az őt egész életében foglalkoztató szabadság-eszméhez evezett. ” A másik tanulmány szerzője, Kabdebó Tamás joggal kifogásolja, hogy Tollas költeményei hiányoznak a hazai válogatásokból. A magyarságot és az anyanyelvet ünneplő Psalmus Hungaricus antológiának szerinte dísze lehetett volna a Fából faragott litánia, melyet megjelenésekor Cs. Szabó László ugyanolyan elismerésssel fogadott, mint Ferdinándy Mihály. Kabdebó is kiemeli Tollas Tibor költészetének őszinteségét, az igazmondást, a sunyítástól és a hazugságtól való mentességet. A szerző elveti azok nézetét, akik a politikumra vezetik vissza Tollas teljes életművét, lírai költészetét. Bizonyságul felmutatja az 1969- ben megjelent Eszterlánc kötetet. Kabdebó szerint az optimizmus másoknál zsarátnok, Tollas Tibornál az örökmécses lángja. Érdekes felismerés, hogy a fák szeretete nem az Irgalmas fák című kötetben tűnik fel először, hanem már fiatalkori verseiben. Az Évgyűrűk ugyanis sok olyan még itthon írt, de odakint csiszolt verset tartalmaz, amelyek azt igazolják, hogy a fák életreszóló élményt jelentettek a költő számára: „...hívő ember volt. Hitt a családban, hitt a szeretetben és gyakorolta azt. Hitt a hazugságot túlélő igazságban. Hitt az emberiségben, hitt Istenben - jellemzi Tollast az Angliában élő költőtárs. Kabdebó Tamás le merte írni ezt a hitetlen világunk cinikus mindentudóit megmosolyogtató jellemzést. A Mundus kiadó szép munkát végzett. Mintaszerű a kötés és a címlap, amelyről a költő idős- és ifjúkori képe tekint az olvasóra. Kicsit szokatlan, hogy a támogatók névsora és a kiadó által eddig megjelentetett könyvek listája indítja a kötetet, megelőzve a belső címlapot, amely így az elsőről az ötödik oldalra szorult. Végül idekívánkozik még egy kritikai észrevétel: túl sok az ajánlás. A szerkesztő az utolsó kötetet (Hazafelé) vette irányadónak, ahol az idős költő a búcsúzó ember gondosságával szinte minden barátját megajándékozza egy-egy verssel. Helyesebb lett volna csak azokat az ajánlásokat közölni, amelyeket már a vers első megjelenésénél feltüntetett a szerző. Ennek alátámasztására elég felütni az 1969- ben megjelent Járdaszigeten kötetet, amelyben Tollas Tibor csak a Megmenekedve fejezetet ajánlotta (feleségének, Majának) és a Vallató című verset (Nyéki Lajosnak). Az Összegyűjtött versek Járdaszigeten fejezetében viszont már négyszer ennyi az ajánlások száma. Szerintem csak annak az ajánlásnak van értéke, amivel a költő a vers születésekor tisztel meg valakit. Itt viszont arra is van példa, hogy a váci börtönben 1951-ben írt verset olyan barátjának ajánlja a szerző, akit csak húsz évvel később ismert meg. Lehet azonban, hogy ebben a kérdésben Tollas Tibor nem nekem, hanem Szakolczay Lajosnak adna igazat... Az összes versek kiadása régóta váratott magára. Tollas Tibor a hontalanság első évében, a Westerlandi halászok című versében fogalmazta meg a nyugati magyarságnak a hazával szemben fennálló kötelességét. A veszélyes szirtek között hálót vető halászok példáját követve, a száműzött íróknak az otthon számára kell gyűjteniük a zsákmányt. Most, hogy a költő hagyatékát lelkiismeretesen ápoló özvegy, Kecskési Mária, a nehéz feladatot kitűnően ellátó szerkesztő, Szakolczay Lajos, valamint az anyagi támogatók és a Mundus Kiadó jóvoltából kezünkben tarthatjuk Tollas Tibor posztumusz művét, megelégedéssel állapíthatjuk meg, hogy a westerlandi halásznak érdemes volt szembeszállni a viharral és hálót vetni a zúgó tengeren, mert az ezüstös szavakba gyűjtött kincs végre hazaérkezett. Juhász László