Magyar Napló, 2007 (19. évfolyam, 1-12. szám)

2007-12-01 / 12. szám

DECEMBER LÁTHATÁR Szakolczay Lajos Bebádogoztak minden ablakot A váci börtön és fegyház mint irodalmi alkotóműhely A Tollas Tibor ma már klasszikus verséből való cím ma­gyarázatra szorul: ha bebádogoztak minden ablakot (már­pedig ennek tényszerűségéhez kétség nem fér), akkor hogyan lehetett látni. Minthogy raboskodó köl­tőkről lesz szó, de akik sosem börtönköltészetet művel­tek, nyugodtan mondhatjuk: valaminő - az alkotóktól nem idegen - belső látással. Félretéve a tréfát, az alcímben szereplő váci börtönt és fegyházat nem én tettem meg alkotóműhelynek, hanem a bűnképzésben alighanem világszintre jutó, bizonyos kommunista hagyományokat (a rabmadár nem megko­­pasztva, hanem leültetve jó!) nagyon is érvényre juttató kor. Nem kellett embert ölnie, csak egy betűkkel teli papi­rost lobogtatnia, hogy valaki a „rendszer megdöntésének kísérlete” címén évekre a négy fal közé kerüljön. Hogyan változott a másfél évszázadra visszatekintő vá­ci börtön és fegyház - városképbe beillő? - hajdani épüle­te, s miként cserélődtek funkciói (mikor volt nevelőintézet és mikor tébolyda) nem nagyon érdekel. És az sem, hogy ki mindenki lelt itt a külvilág bántásai elől „menedéket”. Azonban nevet és dicsőséget - ha egyáltalán ez el­mondható egy rabtartó intézményről - a Füveskert köl­tői: Tollas Tibor (1920-1997), Gérecz Attila (1929-1956), Kárpáti Kamil (1929), Tóth Bálint (1929), Béri Géza (1933-1979) és Szathmáry György (1928-1990) szereztek a váci tömlöcnek. A rabkönyvtár olvasói köréből kinőve - mert nem csak olvasók, hanem elsősorban írók voltak - ők hordták azt az 1953 késő nyarán meggyújtott fáklyát, amelynek fénye (ma már vi­lágosan látni) bevilágította az egész magyar költészetet. Akár tudomásul vesszük, akár nem, mindenkivel szemben ők voltak az igazi szabadok. Azt írták, nem csupán korbírálatként, ami szívükből kisarjadt. Ami úgy volt költői szó, hogy nem kellett homokba dugnia a fe­jét az erkölcsnek sem. A váci költőcsoport íródeákja - a kézírásos kötetek lapjait szemlélve hihetetlennek tűnik - az a Tollas Tibor volt, akinek a második világháború zárásaként, visszavo­nulás közben több ujját levitte a kezében fölrobbant grá­nát. Ezzel a csonka kézzel, amit a közösség iránti alázat mozgatott, írta-másolta gyöngybetűkkel az 1954 kora ősze és 1956 tavasza között „megjelent” (könyv formájá­ban olvashatóvá vált) talán tíz (vagy még több) Füveskertet. Ezekből az örökbecsű „kódexekből” három még 1956-ban kijutott Nyugatra, két kötetet az itthoni jó­­akarók-értékőrzők bújtattak. A többi kézírásos antológia elveszett, vagy még valahol lappang. Jómagam mind az öt Füveskertet forgattam, amikor Tollas Tibor összegyűj­tött versein dolgoztam. A sok tanácstalanság, homály el­lenére is gyönyörűség volt az „ismeretlen” - mert név nélküli­­ szerzőkkel való találkozás. Az első három kötet - természetesen nagyjából iga­zodva a börtönkönyvtárban föllelhető idegen anyaghoz és a fejben őrzött versekhez - műfordításokat tartalma­zott. A harmadik és negyedik - ez utóbbinak 1956 Pün­kösd volt a címe - már az igazi költő(író)egyéniségeket is fölmutatta. Jóllehet a Füveskert anyagából a forrada­lom leverése után Nyugatra menekült s majd a forrada­lom szellemét híven őrző (Gloria victis) Tollas jóvolta- 43

Next