Magyar Napló, 2007 (19. évfolyam, 1-12. szám)
2007-12-01 / 12. szám
DECEMBER LÁTHATÁR Szakolczay Lajos Bebádogoztak minden ablakot A váci börtön és fegyház mint irodalmi alkotóműhely A Tollas Tibor ma már klasszikus verséből való cím magyarázatra szorul: ha bebádogoztak minden ablakot (márpedig ennek tényszerűségéhez kétség nem fér), akkor hogyan lehetett látni. Minthogy raboskodó költőkről lesz szó, de akik sosem börtönköltészetet műveltek, nyugodtan mondhatjuk: valaminő - az alkotóktól nem idegen - belső látással. Félretéve a tréfát, az alcímben szereplő váci börtönt és fegyházat nem én tettem meg alkotóműhelynek, hanem a bűnképzésben alighanem világszintre jutó, bizonyos kommunista hagyományokat (a rabmadár nem megkopasztva, hanem leültetve jó!) nagyon is érvényre juttató kor. Nem kellett embert ölnie, csak egy betűkkel teli papirost lobogtatnia, hogy valaki a „rendszer megdöntésének kísérlete” címén évekre a négy fal közé kerüljön. Hogyan változott a másfél évszázadra visszatekintő váci börtön és fegyház - városképbe beillő? - hajdani épülete, s miként cserélődtek funkciói (mikor volt nevelőintézet és mikor tébolyda) nem nagyon érdekel. És az sem, hogy ki mindenki lelt itt a külvilág bántásai elől „menedéket”. Azonban nevet és dicsőséget - ha egyáltalán ez elmondható egy rabtartó intézményről - a Füveskert költői: Tollas Tibor (1920-1997), Gérecz Attila (1929-1956), Kárpáti Kamil (1929), Tóth Bálint (1929), Béri Géza (1933-1979) és Szathmáry György (1928-1990) szereztek a váci tömlöcnek. A rabkönyvtár olvasói köréből kinőve - mert nem csak olvasók, hanem elsősorban írók voltak - ők hordták azt az 1953 késő nyarán meggyújtott fáklyát, amelynek fénye (ma már világosan látni) bevilágította az egész magyar költészetet. Akár tudomásul vesszük, akár nem, mindenkivel szemben ők voltak az igazi szabadok. Azt írták, nem csupán korbírálatként, ami szívükből kisarjadt. Ami úgy volt költői szó, hogy nem kellett homokba dugnia a fejét az erkölcsnek sem. A váci költőcsoport íródeákja - a kézírásos kötetek lapjait szemlélve hihetetlennek tűnik - az a Tollas Tibor volt, akinek a második világháború zárásaként, visszavonulás közben több ujját levitte a kezében fölrobbant gránát. Ezzel a csonka kézzel, amit a közösség iránti alázat mozgatott, írta-másolta gyöngybetűkkel az 1954 kora ősze és 1956 tavasza között „megjelent” (könyv formájában olvashatóvá vált) talán tíz (vagy még több) Füveskertet. Ezekből az örökbecsű „kódexekből” három még 1956-ban kijutott Nyugatra, két kötetet az itthoni jóakarók-értékőrzők bújtattak. A többi kézírásos antológia elveszett, vagy még valahol lappang. Jómagam mind az öt Füveskertet forgattam, amikor Tollas Tibor összegyűjtött versein dolgoztam. A sok tanácstalanság, homály ellenére is gyönyörűség volt az „ismeretlen” - mert név nélküli szerzőkkel való találkozás. Az első három kötet - természetesen nagyjából igazodva a börtönkönyvtárban föllelhető idegen anyaghoz és a fejben őrzött versekhez - műfordításokat tartalmazott. A harmadik és negyedik - ez utóbbinak 1956 Pünkösd volt a címe - már az igazi költő(író)egyéniségeket is fölmutatta. Jóllehet a Füveskert anyagából a forradalom leverése után Nyugatra menekült s majd a forradalom szellemét híven őrző (Gloria victis) Tollas jóvolta- 43