Magyar Napló, 2009 (21. évfolyam, 1-12. szám)
2009-04-01 / 4. szám
ÁPRILIS LÁTHATÁR ekbe orosz közigazgatást vezettek be és a magyar férfiakat 18 és 55 éves kor között Szolyvára, táborba viszik! Azonnal Budapestre megy, és tájékozatja a Honvédelmi Minisztériumot a történtekről. Élelmiszerszállítás ürügyén visszatér felderítésre a Tiszahátra, és teljesíti a demokratikus kormány miniszterelnökétől kapott titkos megbízást. Az angol és amerikai Szövetséges Katonai Ellenőrző Bizottság közreműködésével a kormánynak sikerült elérnie a jelentések alapján, hogy huszonhárom községben visszaállítsák a magyar közigazgatást. (Minderről a leghitelesebb tanú, Nagy Ferenc volt miniszterelnök is beszámolt 1966-ban adott nyilatkozatában.) Kecskési Tibort határmenti ténykedéséért nem lehetett perbe fogni, így a Népbíróságnak más okot kellett keresnie. Kapóra jött rövid beregszászi tartózkodása. Háborús bűnösnek nyilvánították. „Mentő tanúnak jelentkeztem Tavi Árpád főhadnagy mellett, akire ráfogták, hogy a beregszászi gettó parancsnoka volt, valójában pedig csak névrokona az időközben Nyugatra menekült gettóparancsnoknak. Mentő vallomást tettem mellette, és végül is őt felmentették, de néhány hónap múlva engem vádoltak ugyanezzel. Tíz évet kaptam. Ugyanazok, akik eskü alatt állították, hogy Tavi Árpád volt a gettó parancsnoka, most ellenem vallottak. Csak azért nem akasztottak fel, mert két volt beregszászi gettó fogoly pontosan felidézte a táborban szolgálatot teljesítő tisztek és altisztek névsorát, és én nem voltam köztük. Fel is menthettek volna, de az ÁVO nyomására kaptam tíz évet mint »háborús bűnös«. A tíz évből több mint nyolcat leültem, amikor a Nagy Imre-beszéd után két héttel bizottságok érkeztek a börtönbe, hogy a jogellenes ítéleteket felülvizsgálják. 1956. július 25-én szabadlábra helyeznek, és javasolják, kérjem rehabilitációmat, mert tévedés volt és jogsértés történt.” (Kecskési Tibort ugyan a Legfelsőbb Bíróság 1991-ben a háborús bűntett miatt emelt vád alól fölmenti, ítéletét semmisnek, megalapozatlannak és törvénysértőnek nyilvánítja - a következő évben a Honvédelmi Minisztérium alezredessé lépteti elő -, ám az író a mai napig a politika által föltüzelt csoportok kereszttüzében áll. Az igaztalan, koholt vádak tisztázását lásd Juhász László Tollas Tibor igazsága című tanulmányában (Kortás, 2006., 50 évf. 4. szám). Támadták balról, támadták jobbról, támadták nyugatról és támadták keletről hazai megrendelésre többek között a jobb sorsra érdemes emigráns költő, az 56 dicső napjait verseskönyvben köszöntő Kannás Alajos is, irigyelve Tollas népszerűségét, a magyar forradalom melletti kiállását. A Tollas által szerkesztett müncheni Nemzetőr 1959 októberében elsőként hozza ugyanis a világ tudtára, hogy politikai okokból fiatalkorúakat végeznek ki Magyarországon; a magyar október 5. évfordulóján „Tízmillió otthoni magyar helyett, tízmillió aláírást Magyarországért” sikeres akciót szervezett; az író-szerkesztő a jobb megvilágosodás érdekében itthon és külföldön is hiánypótló szerepet töltött be (Nemzetőr, Gloria victis 1848-49; Gloria victis 1956). Szünetben járta a világot, hogy minél több hívet szerezzen a magyar igazságnak. Útjai során ezért is találkozott politikusokkal és a szellem embereivel: Nixon, Willy Brandt, Franz-Josef Strauss, Wilhelm Röpke, Kerényi Károly, Salvador de Madariaga a vele tárgyaló szemében ugyancsak fölfedezhette azt a tüzet, amely a világ jobbításáért küzdők sajátja. Ha ilyen volt az ember, milyen a költészete? Hordoz-e magában olyan líraértéket, amely ebben a fölfordult, csak a posztmodern kecskebukást díjazó korban figyelmünkre érdemes? Van-e a magyar költészetben olyan érvényes - napsütötte, és nem más fényforrással megvilágított - sáv, amelyen az egyfelől szabadságharcos, másfelől a magánélet dolgait (szerelem, hűség, bajtársiasság) nem kevés érzelemmel éneklő líra nem hat idegenül? Ha csupán egyetlen nagy verse, a Bebádogoztak minden ablakot marad meg az időben - hány régi nagy költőnek csak egy-két versét tudjuk idézni -, akkor ez a fölforrósult, ám később filozofikus hangot is fölvillantó líra már kiállta a próbát. A korán verselő fiatal édes-bús melankóliával magához öleli a kisházát, az otthont, gyakran cserélődő szerelmeit, ám némelykor a magyar nótáig is elmenő „költészete” még ujjgyakorlatnak is gyenge. Szó se róla, a katonaiskola és az ott kapott neveléstől, illetve a történelmi arzenálból (kevés győzelem, sok bukás) megacélozódó bátorság meglendíti a verset (A lövészárok balladája; Magyar erődök), de ez kevés az egyéni hangú lírához. Mint Kufsteintől Recskig oly sokaknál, a rablót és a nyomom sors által megsokszorozódó szenvedés viszont elindítja egy olyan úton, amely még a magyar költészetben is unikum. Eddig, sajnos, kevés szó esett nálunk a Füveskert költőiről - a börtöntársak vécépapírra írott verseit, műfordításait és tanulmányait a csonka kezű Tollas Tibor másolta egyedi kötetekbe -, holott nekik (név szerint: Gérecz Attilának, Szathmáry Györgynek, Béri Gézának, Kárpáti Kamilnak, Tóth Bálintnak és a krónikásnak) köszönhető, hogy a magyar líra ötvenes évekbeli, némelykor kiábrándító „pöttyei” (behódolások, csasztuska-versek, a hatalom által megrendelt vezér-ajnározások) valamennyire megtisztíttattak. Tehát a „váciak” börtönköltészete - mert cenzor nem nyomorította őket - valójában nem volt más, mint a szabadon szólás makulátlan példája. Ezek az lírikusok - miként írta évtizedekkel később Kárpáti Kamil - „nem azért voltak ellenállók, mert »börtönköltők« voltak, hanem egyszerűen azért, mert költők voltak. (Már akkor is.)”