Magyar Napló, 2012 (24. évfolyam, 1-12. szám)

2012-10-01 / 10. szám

Pákolitzot, de olyan érdemeket emel ki szellemi hagyatékából, amelyekről nem szabad elfeledkez­nünk: „elítéli a köpönyegforgatókat”, „aggodalom­mal szól arról, hogy ismét a hárommillió koldus országa lettünk” (57.). Az ötvenes években „befolyá­sos” művelődéspolitikai szerepet vállal, részben emi­att neves kritikusok is legföljebb „kismesteri rangot” adományoznak neki. Talán ez a besorolás nem annyi­ra lebecsülő, ahogy értelmezni szokták. Abban az összegzésben mindenesetre egyetérthetünk, hogy az érett, „kiteljesedett” Pákolitz költészete „egy kispol­gári népcsoportra jellemző” magatartásával és nyelvi színeivel számon tartandó, eredeti teljesítmény. Tüskés Tiborról az őszinte szeretet és tisztelet hangján nyilatkozik. Két írásban is megidézi, aho­gyan ez máskor is előfordul a kötetben, elvszerűen, a szerkezetet meghatározó módon. (A Közelítések című első, nagyobb ciklusban elemző dolgozatok foglalnak helyet, a Távolodások című másodikban többnyire búcsúzik egykori munkatársaitól.) Tüskés esetében ez a kényszerű párhuzamosság úgy jelenik meg, hogy előbb a levelezésből kiolvasható „szellemi önismeretet” tanulmányozza, azután gyászbeszédben búcsúzik tőle. Személyes hálát érez Tüskés iránt, hiszen évtizedekig dolgoztak együtt: a Pannonia Könyvek sorozata szinte közös művük. Megindító bekezdésekben, hiteles beleéléssel ábrázolja Szirtes a sikerek és a csalódások lelki hatását az idősödő szer­kesztőre és esszéistára; meggyőző érvekkel bizonyít­ja, hogy az igényesség, a minőséghez való ragaszko­dás, az emberség és a munka szeretete pályakezdé­sétől haláláig a XX. századi magyar értelmiség pél­daszerű alakjai közé emelte Tüskést. Két tanulmányban foglalkozik a Bertók-jelenség­­gel. Egyik a prózaíróról szól: „Akinek két hazája van”, persze Somogy és Baranya. Bertók azért tudja fölcsillantani a kettős kötődést, mert vései, „paraszti” eredetét és főiskolai, egyetemi tanulmányait, pécsi „értelmiségi” kibontakozását nem ellentétként, hanem egymásra épülő fokozatokként éli meg, még ha rop­pant akadályok kerültek is útjába. Szirtes jó érzékkel emeli ki az így létrejövő minőség ritkaságát és erede­tiségét: „elgondolkodtató, tanulságos történet” kelet­kezik arról, „hogy a népi indíttatású alkotóból hogyan válik az évek, évtizedek alkotói küzdelmeinek ered­ményeként a magyar líra tartalmi és formai megújító­­jává”. Találóan határozza meg Bertók emberi és köl­tői alaptulajdonságát: „nem ítél és nem ítélkezik. Inkább töpreng, gondolkodik, meditál.” Szirtes ügyel az ismertetett könyvek külső megje­lenésére, nem csak a művek tartalma érdekli, hanem - „szépséghiányos korban” - a vizuális hatásuk, érzékelhető szépségük is. Erre a mozzanatra kon­centrálja figyelmét egy Kalligráfia-kiadvány ismer­tetésében (Halmai Tamás versei, Marsai Ágnes képei). De az ő könyve maga is jó példája a látvány­ra ügyelő szerkesztői gondosságnak. Szembetűnnek a remek portréfotók és tablók, többek között Weöres Sándor, Lovász Pál, Várkonyi Nándor, Rajnai László, Tüskés Tibor, Bertók László, Dénes Gizella arcmásai. Közülük is kiemelkedik Takáts Gyula egyik megrendítő utolsó fotója 2008-ból (153.). Irodalmi és esztétikai témákon kívül a hely- és művelődéstörténet más szakmákban jelentős képvi­selőiről is van mondanivalója. Fülei-Szántó Endre például „legendás nyelvész és pedagógus volt”, a Rákosi-korszak igazságtalanul meghurcolt áldozata, később azonban a magyar nyelv és kultúra világ­szerte elismert terjesztője, misszionáriusa lett. Róla szólván a „polihisztor képesség”, az „univerzális műveltség” értékét magasztalja Szirtes. A Bezerédy Győző emlékezete című pécsi portré alcíme A rene­szánsz ember. A személyes emlékekkel tarkított mél­tatás egy helytörténész-muzeológus laudációja, némely bekezdése úgy is olvasható, mint Szirtes összefoglalása emberi és tudósi ideáljáról, tökéletes eszményképéről. „Az elmélyült kutatásokat folytató szakember, a nívós publikációkat közreadó, jó tollú helytörténész, a kutatótársainak önzetlenül segítséget nyújtó, ám a hivatal számára is mindig tettre kész muzeológus­történész, a barátságot értékrendjében magasra helyező magánember, a szeretett városáért minden­kor tenni akaró közember, meg a földi hívságokat sem megvető, »az jó hírért névért, s az szép tisztes­ségért« mindent hátrahagyó polgár jól megfértek személyiségében. Az élet szépségét, a természet értékeinek megőrzését, a múlt tiszteletét, az ősök megbecsülését, az egyetlen élet egyetemes megélé­sének fontosságát üzeni számunkra odaátról. Mindazt, amire persze korántsem vagyunk mindany­­nyian képesek. Legfeljebb csak törekedhetünk rá. Mint egy reneszánsz ember.” (142.) Csűrös Miklós

Next