Magyar Napló, 2015 (27. évfolyam, 1-12. szám)
2015-04-01 / 4. szám
SZEMHATÁR katonában, egyetlen törökben sem volt harag vagy bosszúvágy, csak a végtelen szomorúság. A hullaszagtól mindannyiunknak hányingere támadt, sokan hánytak is. Láttam egy felében kettészakadt török katonát. Ezt a látványt, amíg élek, nem fogom elfelejteni. A törökök mellett volt két német és egy török doktor is, aztán néhány török tiszt is odajött. Udvarias úriemberek, franciául és németül is beszélnek. Az egyik magas, szőke, kékszemű, határozott tekintetű tiszt körül nyüzsgő katonák láthatólag igen sokra becsülik parancsnokukat. Figyelmesen végignézett rajtunk, aztán biccentett, és franciául köszöntött bennünket. A török tisztek igen figyelmesen bántak a vörös félholdas vagy fehér zászlós katonákkal. Maradt bármi is megcáfolatlanul, amit eddig a törökökről hallottunk? A tűzszünet után hogyan fogunk harcolni ellenük? Másnap azonban úgy folytattuk, mintha mi sem történt volna. Támadtunk, öltünk, tüzeltünk, tüzeltek ránk, és öltek bennünket. Mintha rabszolgák lettünk volna, és uraink parancsára folyt volna az öldöklés. A katonának nincs akarata. Bár önként jelentkeztünk a harcra, akaratunkat átengedtük a parancsnokainknak. Kitartottunk, hogy a szűk lövészárkokban a tetvek és a hőség marta testünknek még egy kis életet nyerjünk. Esküszöm, ha az új-zélandi anyák meglátnák a lövészárokban pusztulni a fiaikat, a harc azonnal véget érne! Abban a pillanatban! De mi csak számok voltunk, akiknek meg kell halniuk azért, hogy hősöknek neveztessenek. Az a legrosszabb, hogy ez a harc az életen kívül a reményt is elvette az emberektől. Rájöttem, hogy nem fog addig véget érni, míg el nem veszünk az utolsó szálig. Nincs menekvés. Vagyis a halál az egyetlen menekvés. Ha kiderült, hogy jogtalanul és sikertelen harcolunk, akkor miért nem vonulunk vissza? Miért nem mondjuk a törököknek: „Bocsáss meg, Johnny Turk, félreismertünk téged, meg ennek a harcnak a célját.” Miért nem megyünk haza? De mit is mondtam? Haza? Ostobaság! Persze, a háború ostobává teszi az embert. Mi lenne, ha hazatérnénk? Mintha Új-Zéland visszafogadna! Hogyan térhetnének vissza a normális életbe azok, akik ebben a tébolyban részt vettek, akik látták a társaik testét szétszakadni, akik számára mindennapivá vált a halál? Mi közös lehet a normális emberekben, akik ennyi szörnyűséget még csak elképzelni sem tudnak, és bennünk, akik az Égeitengernél elveszítettük álmainkat, kezünket, lábunkat, barátainkat, rokonainkat és ártatlanságunkat? Milyen közös életünk lehetne? Nem hiszem, hogy lehetséges volna. Nem hiszek én már semmiben, mert láttam a hazugságot, a kétszínűséget és a halált. Tudom, hogy akkor sem élhetnék békében és boldogan, ha épségben hazatérnék. Abban sem vagyok biztos, hogy a vértől és erőszaktól megkeményedett lélekkel embernek számítok-e. Hogyan illeszkedhetnék be abba a környezetbe, a gazdaságba, ahol valaha naivan, vidáman, remények között éltem? Eszembe sem jut. Nem, még gondolni sem tudok rá. El sem tudom képzelni azt a rakoncátlan, vidám, lányokkal tréfálkozó, családszerető, egy asztalosműhelyről és saját családról álmodozó Alistair John Taylort, amint Wellington utcáin sétál, vagy lóra ül apánk gazdaságában. Ahogy az emberben elhalványul egy rég meghalt szerettének a képe, úgy felejtettem el én a régi énemet. Önmagamat. Nem vagyok való már semmire. Nem térhetek haza. Nem volna hozzá bátorságom. Bárhogy csűröm-csavarom, csak rá kell térnem a legfájóbbra. Nem hallgathatom el, bár a hír valószínűleg már elért hozzátok. Willről. Nem szenvedett. Pár percig tartott az egész. Mellettem volt. Gyorsan eltemettük, illetve mások ásták el, én csak néztem. Mintha a végén bekövetkezett volna, amire már hónapok óta vártam. Bizonyára megkaptátok azt a levelet, amelyet a halott katonák családjának küldenek. Fiuk, William Andrew Taylor hősi halált halt a hazáért, a szabadságért és a győzelemért. Ezt a szabványlevelet őrizhetitek Will helyett. Ezerszámra küldik naponta a családoknak az ilyen leveleket. Will már csak egy halott szám, akár a többi ANZAC- és angol katona, egy fakereszt alatt alszik Gallipoliban. Örökre. Másnap Russelre került a sor. Nem halt meg. Még rosszabbul járt: elveszítette mindkét lábát. Ifjú rokkantként hazaküldték. Soha nem fog lábra állni. Elment mindkettő egymás után. Nincsenek többé. A lövészárokba azonban azonnal újakat hoztak helyettük. Most ki van soron? Talán én. De amikor megláttam az új katonát Will helyén, elhatároztam, hogy nem fogok meghalni ebben a háborúban! Ebben a háborúban nem vagyok hajlandó meghalni! Ez nem az én háborúm! De élni sem akarok már. Istenem, bocsáss meg nekem. Nem akarok sem élni, se meghalni immár... Drága szüleim, egyetlen Helenem és kis Stuartom, ne búsuljatok, ha nem kaptok több levelet tőlem, és ha a harcok után a síromat sem találjátok. Tudnotok kell, hogy nem haltam meg. Mindent visszautasítok, amit eddig tanítottak nekem. Az itteni csalogányokra. /// MAGYAR 40 NAPLÓ 2015. április www.magyarnaplo.hu