Magyar Napló, 2015 (27. évfolyam, 1-12. szám)
2015-12-01 / 12. szám
SZÍMHATAK egy-egy mandula- vagy fügefát, a Teremtő által alkotott táj részeként, de ez a ház úgy vágódott ki a szelíd lankából, mint egy óceánjáró orra a hullámok közül. Újonnan épült, talán még virított a mész, tetején meg sem bámult a nád, talán még be sem volt teljesen fejezve. Alsó szintje - valószínűleg egy öreg pince kriptájára építkezve - benyúlt a hegybe, de a szint elejét jócskán előretolták, megemelték, és ezen, jókora teraszt hagyva, emelkedett a ház. Innen vágódott fel a hegyláb dombhullámai fölé hegyes, meredek alpesi tetejével: a megbúvó, legfeljebb csak holmi barokkos főkötőt viselő öreg pincék valósággal a földbe tiportattak erőszakossága által. A hegybe futó alsó szintet badacsonyi kőből rakták, ridegségében is bársonyos, méltóságteljes fekete kőből, de az illesztéseket fehér cementtel, vastagon kifugázták: egy zagyva álcahálóval összetördelték a nemes felületet. Legelőször ezt találtam szörnyűségesnek, meg az erősen meredek tető nádborítását, mintha az Alpoktól a Badacsonyig minden építészeti stílust megcsúfoltak volna. Semmi közöm nem volt ehhez az épülethez, mégis, mint az ízléstelenség látványa némiképp felháborított. A szekérút jóvoltából oldalazva, óvodás léptekkel bandukolva jutott idő alaposan szemügyre venni az építményt. Bazaltkő, nád, mélytüzű téglák, selymes fenyődeszkák... Csupa drága és nemes anyag, rengeteg mész, cement, homok, géproppantó fuvarok, dézsányi emberi verejték... És pocsékba ment az egész. Mintha szerencsétlen ház nem tudta volna eldönteni, mit is akar formázni tulajdonképpen: parasztbarokk borospincét? Alpesi vadászházat? Lendületes bauhaust? Ódon nemesi kúriát? Mint ahogy azt sem döntötte el, mi célból települt a világra: emberek szép kilátású, kényelmes otthonául szolgálni, vagy csupán a bájos lanka finom ívét megtörve, tömegével uralkodni a környéken? Az elfuserált ház látványa azonban a fiacskámmal töltött biztató reggelen nem dühített fel igazán, még kedvemet sem szegte. Mire a gerincre értünk, eltöltött az a derűs nyugalom, az a biztonságot sugalló biztonság, az az enyhe mámorhoz hasonlatos érzés, amelyet csak a természetben való lét képes kiváltani. Hirtelen eszembe jutott, hogy még soha nem sétáltunk így együtt, kora nyári reggelen a harmatos füvekben pedig a fiam már négyéves, ez komoly mulasztás volt. Sőt, hiba. Ilyesminek nem szabad többé előfordulnia. Leguggoltam a gyerekhez, az ő magasságából kezdtem látni a világot - így még biztatóbbnak, otthonosabbnak látszott. A gyorsan száradó oldal virágain már megjelentek a méhek, a vaskos dongók, katicák igyekeztek a fűszálak hegyére, szöcskék rebbentek, fátyolkák surrogtak, milliónyi hártyás szárny zümmögött az éjszakai nektár mézes mámorában. Fiatal voltam, gyorsan regenerálható erőkkel, és akkor még munkált bennem olyasféle bizonyosság, hogy van helyem ebben a világban. Én is, mint minden ősöm ezen a magyarnak nevezett földön, képes leszek megszerezni a mindennapi betevőt, magam és háromnak remélt gyermekem számára, tetőt húzhatok a fejük fölé, szellemüknek is nyújthatok némi pallérozást. E bizonyosság táplálója a magam jelenléte volt: gyökereimet a világháborúk, forradalmak, kirablások, éhínségek, üldöztetések, járványok keltette, a mainál nyomorúságosabb és kilátástalanabb idők mélyébe eresztve. Ez a bizonyosság naivvá tett: akkor még nem gondoltam, hogy ilyesféle elfuserált, hivalkodó, lényegükben felesleges építmények, persze többszörös áttételeken át, alaposan megnyirbálják majd életlehetőségeimet. Az előreugró terasz pár méternyire magasodott felettünk. Fenn, egy üvegburában égett a villany, a már ragyogó fényben csak egy vöröses, izzó pont. A reggeli moccanatlan csendben csak ez mutatta, hogy vannak a házban. A teraszra kilépett egy nő - nem miattunk, csendben baktattunk. Negyven körülinek gondoltam. Mintha most ért volna haza a színházból: galambszürke kiskosztümöt, fodros nyakú blúzt viselt, az emelt nyakfodrokat egy fel-felcsillanó strassz fogta össze - megereszkedve és félrecsúszva a fodrokkal együtt. Hidrogénezett szőke haján fénylett a lakkréteg, mintha egy műszőrme parókát hordana, és mintha ügyelnie kéne, hogy le ne essen a fejéről. Csak úgy kilépett a teraszra, és talán minket megpillantva, talpát szinte a földön csúsztatva, szédelgősen vonszolta el magát a korlátig. Harisnyás harmonikaszerűen a térde alá csúszva. Görcsösen megmarkolta a korlátot, és mintha már biztonságban érezné magát, eleresztette feszesen tartott derekát, felhúzott vállát, fejét már szinte görcsösen tartó nyakizmait, valósággal összekattyant. A gyerek kezét fogva megálltam, s amint felnéztem rá, egy apró biccenéssel köszöntöttem. Úgy tűnt, észre sem vett bennünket, arca, a csúnyának született és öregedő női arc rezzenéstelen maradt. Mentünk volna tovább, amikor megszólalt: Dögöljetek meg. MAGYAR NAPLÓ 2015. december www.magyarnaplo.hu