Magyar Napló, 2015 (27. évfolyam, 1-12. szám)

2015-12-01 / 12. szám

SZÍMHATAK egy-egy mandula- vagy fügefát, a Teremtő által alko­tott táj részeként, de ez a ház úgy vágódott ki a szelíd lankából, mint egy óceánjáró orra a hullámok közül. Újonnan épült, talán még virított a mész, tetején meg sem bámult a nád, talán még be sem volt teljesen fe­jezve. Alsó szintje - valószínűleg egy öreg pince kriptájára építkezve - benyúlt a hegybe, de a szint elejét jócskán előretolták, megemelték, és ezen, jó­kora teraszt hagyva, emelkedett a ház. Innen vágódott fel a hegyláb dombhullámai fölé hegyes, meredek al­pesi tetejével: a megbúvó, legfeljebb csak holmi ba­rokkos főkötőt viselő öreg pincék valósággal a földbe tiportattak erőszakossága által. A hegybe futó alsó szintet badacsonyi kőből rakták, ridegségében is bár­sonyos, méltóságteljes fekete kőből, de az illesztése­ket fehér cementtel, vastagon kifugázták: egy zagyva álcahálóval összetördelték a nemes felületet. Legelő­ször ezt találtam szörnyűségesnek, meg az erősen meredek tető nádborítását, mintha az Alpoktól a Ba­dacsonyig minden építészeti stílust megcsúfoltak vol­na. Semmi közöm nem volt ehhez az épülethez, mégis, mint az ízléstelenség látványa némiképp fel­háborított. A szekérút jóvoltából oldalazva, óvodás léptekkel bandukolva jutott idő alaposan szemügyre venni az építményt. Bazaltkő, nád, mélytüzű téglák, selymes fenyődeszkák... Csupa drága és nemes anyag, renge­teg mész, cement, homok, géproppantó fuvarok, dé­­zsányi emberi verejték... És pocsékba ment az egész. Mintha szerencsétlen ház nem tudta volna eldönteni, mit is akar formázni tulajdonképpen: parasztbarokk borospincét? Alpesi vadászházat? Lendületes bau­­haust? Ódon nemesi kúriát? Mint ahogy azt sem dön­tötte el, mi célból települt a világra: emberek szép ki­látású, kényelmes otthonául szolgálni, vagy csupán a bájos lanka finom ívét megtörve, tömegével ural­kodni a környéken? Az elfuserált ház látványa azonban a fiacskámmal töltött biztató reggelen nem dühített fel igazán, még kedvemet sem szegte. Mire a gerincre értünk, eltöl­tött az a derűs nyugalom, az a biztonságot sugalló biztonság, az az enyhe mámorhoz hasonlatos érzés, amelyet csak a természetben való lét képes kiváltani. Hirtelen eszembe jutott, hogy még soha nem sétál­tunk így együtt, kora nyári reggelen a harmatos fü­vekben­­ pedig a fiam már négyéves, ez komoly mu­lasztás volt. Sőt, hiba. Ilyesminek nem szabad többé előfordulnia. Leguggoltam a gyerekhez, az ő magas­ságából kezdtem látni a világot - így még biztatóbb­nak, otthonosabbnak látszott. A gyorsan száradó ol­dal virágain már megjelentek a méhek, a vaskos don­gók, katicák igyekeztek a fűszálak hegyére, szöcskék rebbentek, fátyolkák surrogtak, milliónyi hártyás szárny zümmögött az éjszakai nektár mézes mámo­rában. Fiatal voltam, gyorsan regenerálható erőkkel, és akkor még munkált bennem olyasféle bizonyosság, hogy van helyem ebben a világban. Én is, mint min­den ősöm ezen a magyarnak nevezett földön, képes leszek megszerezni a mindennapi betevőt, magam és háromnak remélt gyermekem számára, tetőt húzha­tok a fejük fölé, szellemüknek is nyújthatok némi pallérozást. E bizonyosság táplálója a magam jelenlé­te volt: gyökereimet a világháborúk, forradalmak, ki­rablások, éhínségek, üldöztetések, járványok keltette, a mainál nyomorúságosabb és kilátástalanabb idők mélyébe eresztve. Ez a bizonyosság naivvá tett: akkor még nem gondoltam, hogy ilyesféle elfuserált, hival­kodó, lényegükben felesleges építmények, persze több­szörös áttételeken át, alaposan megnyirbálják majd életlehetőségeimet. Az előreugró terasz pár méternyire magasodott fe­lettünk. Fenn, egy üvegburában égett a villany, a már ragyogó fényben csak egy vöröses, izzó pont. A reg­geli moccanatlan csendben csak ez mutatta, hogy vannak a házban. A teraszra kilépett egy nő - nem miattunk, csendben baktattunk. Negyven körülinek gondoltam. Mintha most ért volna haza a színházból: galambszürke kiskosztümöt, fodros nyakú blúzt vi­selt, az emelt nyakfodrokat egy fel-felcsillanó strassz fogta össze - megereszkedve és félrecsúszva a fod­rokkal együtt. Hidrogénezett szőke haján fénylett a lakkréteg, mintha egy műszőrme parókát hordana, és mintha ügyelnie kéne, hogy le ne essen a fejéről. Csak úgy kilépett a teraszra, és talán minket megpil­lantva, talpát szinte a földön csúsztatva, szédelgősen vonszolta el magát a korlátig. Harisnyás harmoni­­kaszerűen a térde alá csúszva. Görcsösen megmar­kolta a korlátot, és mintha már biztonságban érezné magát, eleresztette feszesen tartott derekát, felhúzott vállát, fejét már szinte görcsösen tartó nyakizmait, valósággal összekattyant. A gyerek kezét fogva meg­álltam, s amint felnéztem rá, egy apró biccenéssel köszöntöttem. Úgy tűnt, észre sem vett bennünket, arca, a csúnyának született és öregedő női arc rezze­néstelen maradt. Mentünk volna tovább, amikor meg­szólalt:­­ Dögöljetek meg. MAGYAR NAPLÓ 2015. december www.magyarnaplo.hu

Next