Magyar Napló, 2017 (29. évfolyam, 1-12. szám)
2017-08-01 / 8. szám
S IMNATAR Az árva Szőke cigánylány volt. Göndör fürtjei a derekáig értek. Hatalmas, tengerkék szeméből áradt a jóság. Kilencéves volt. Édesanyja minden reggel elkísérte az iskolába. Jól öltözött, kellemes megjelenésű, orosz asszony volt. Leila kitűnt a koszos cigánygyerekek közül, szépségével és hófehér bőrével. Egyszer megkérdeztem az anyját, miért ebbe az iskolába járatja a gyermekét. A válasz egyszerű volt: „Rákos vagyok. Nem maradt sok hátra.” Eltelt egy tanév, a lány napról napra szomorúbb lett. Édesanyja mind ritkábban kísérte már el. Egy keddi napon, délután a folyosón állt, és várt. - Anyukádat várod? - kérdeztem tőle. - Igen, de nem tudom, hogy jön-e. Reggel nagyon rosszul volt. - Egyedül nem mehetsz haza? - Nem. Akkor kikapok. - Apukád? - Ő meghalt. Még régen. - Sajnálom. - Tetszik tudni, megitta a mérget. - Miért? - Anyuka azt mondta, azért, mert részeg volt. - Testvéred van? - Igen. Egy. Bella. Ő már nagy. Van neki gyereke is. Az említett testvér már be is lépett az ajtón, megragadta a kislány karját, és gyors léptekkel indult kifelé. Másnap a gyerek nem jött iskolába, harmadnap sem. Egész héten hiányzott. Hétfőn reggel, amikor a létszámot ellenőriztem, láttam, hogy megérkezett. Haja kócos volt, fejét az asztalra hajtotta. Zokogott. A többiek csak bámulták, nem nevettek rajta, de közel sem mentek hozzá. A teremben néma csend volt. A tanárnőjük megsimogatta a hátát, de a kislány csak még keservesebben sírt. Nekem tovább kellett mennem. Délután ott állt a folyosón, és várt. Figyeltem. Néhanéha elejtett egy könnycseppet, megpróbálta visszafojtani a sírást. - Hát te? Megint vársz? - Igen, de hiába. - Miért? - Anyuka már nem jön értem. Ahogy ezt kimondta, azon a keservesen elcsukló gyermeki hangon, olyan szomorúságot éreztem, mintha az én édesanyám halt volna meg. Odamentem hozzá, megöleltem, hirtelen más nem jutott eszembe. A gyerek meg csak sírt, és panaszkodott. - Anyuka meghalt! Mi lesz velem nélküle? - hajtogatta. - Nyugodj meg - szóltam hozzá. - Ma temetik. Nem akarok hazamenni. - Hány órakor? - Kettő. A falióra egy óra tizenkét percet mutatott. - Gyere be velem a tanáriba. Ne állj itt egyedül. Szófogadóan jött mellettem, aztán megfogta a kezem. Úgy szorította, mintha sohasem akarná elengedni. Hagytam neki. Leültünk a terem legvégében. Hátizsákjából rajzfüzetet és ceruzát vett elő. Tiszta oldalt nyitott, és rajzolni kezdett. Házat kerítéssel, mögé fákat, hegyet és mosolygós napocskát. A ház elé kislányt, mellé az anyját. Annak fejére glóriát. Aztán fogta a fekete ceruzát, és összefirkálta. Kopogtak az ajtón. A nővére volt. - Jó napot, Leila? Közben a gyerek igyekezett az asztal alá bújni. - Itt van. - Leila! Mássz ki! - ordított rá. - De én nem akarok... - Menni kell a temetésre, gyere már! - Elkezdte rángatni a kislány karját, aztán rácsapott a hátára, megpróbálta kihúzni az asztal alól. Nem bírtam tovább, a nő elé álltam. - Állítsa le magát - szóltam rá. - Magának meg mi köze hozzá? Ne szóljon bele! - Rángatja a gyereket, megüti, ordít vele, még szép, hogy nem akar magával menni! Leila a hátam mögé bújt. - De menni kell anyánk temetésére. - Bella! Én nem akarok menni, nem akarom anyukát látni - szólt remegő hangon a kislány. - Oszt mit csináljak veled? Hova tegyelek? - Itt marad velem - vágtam rá gondolkodás nélkül. - Vigyázok rá, ha kell, holnapig. - Megtenné? - A lány hangja megenyhült. Beletúrt húga kócos hajába, és rám bízta. Munka után elindultunk hazafelé. A központban megbámultak az ismerősök, amiért egy cigány kislánnyal megyek kézen fogva a városban. Nem érdekelt. Az iskolától messze laktam, útközben vásároltam két gombóc fagylaltot neki. Amíg evett, nem sírt. Hazaértünk. Engedtem egy kád meleg vizet Lédának. Elhanyagolt volt és piszkos. 20 LapOS 2017. augusztus www.magyarnaplo.hu