Magyar Napló, 2017 (29. évfolyam, 1-12. szám)
2017-10-01 / 10. szám
2017. október www.magyarnaplo.hu KÖNYVSZEMLE tiszta lélekvesztő, ifjú halászpár mered a mélyére az első merítés előtti végső pillanatban.” (Pósa Zoltán: Lila tricikliturgia. Lírai és egzotikus útikönyv három fejezetben egy XX-XXI. századi /ál/ virtuális és /pszeudo/valóságos túrához. Széphalom Könyvműhely, 2017) * Vitéz Ferenc a jelek szerint végképp Debrecenhez kötözte magát, s ez egyszerre jelent számára Parnasszust és elszigeteltséget. Őt nem üldözte el, nem vetette ki magából a kálvinista Róma, mint annyi ideiglenesen ott állomásozó, heves vérű jöttmentet. Sőt, nemcsak része, de aktív alakítója is lett e társtalan kánonnak: a több mint hetven számot megért egyszemélyes folyóirata, a Nézők Pont immár Németh László-i teljesítménynek mondható. Számomra mindenképpen öröm, hogy a szerkesztő, a tanár, a regényíró, a képzőművészeti mindenes az évtizedek során egy pillanatra sem szorította háttérbe a lírikust. Egyebek közt ez bizonyítja a szememben a költészet titokzatos hatalmát. Mint olyan szerző, aki nem érintetlen a számmisztikától, a negyedszázados költői jubileumára „négyértelmű” válogatott verskötetet szerkesztett. A borítóján csupán annyi olvasható: vitéz 250 (a kétszázötven opuszra utalva), a ravaszul összekomponált számokból pedig az 50, a 25 és a 20 bontakozik ki. Ezek sorban az életkort, a debütáló verseskötettől eltelt időt, illetve a verseskötetek számát jelzik. A kísérteties aritmetikus egybeeséseknél azonban sokkal érdekesebb, hogy (akár szerény mutatványként is) egy fedél alá szerkeszthető-e egy immár emberöltő hosszúságú poétás pálya termése. Vitéz Ferenc lírikusi karakterére nincs jobb jelző, mint hogy parnasszista költő. Kezdettől fogva az volt, s az élemedett életkor feldúsuló tapasztalatai, a sors megpróbáltatásai sem tántorították el ettől az alapállástól. A szépet kutatja tűzön-vízen át, legyen ez bármilyen korszerűtlen írói program a felületes közvélekedés szerint. Ő is érzi azonban, hogy az ezredvégi opuszok naivitása kevéssé állja ki az idő próbáját: feltűnően kevés darabot - éppen csak mutatóba - válogatott be az első kötetekből. Mi tagadás, hozzám is az érett férfi poézisa áll közelebb. Meg a klasszicizálásra, az erudícióra hajló mentalitása, amelyben azonban nyomuk sincsen holmi iskolás penzumoknak. A lakótelepi hexameterektől a túl divatossá lett műfaj kereteit feszegető haikukig a Vitéz-költészet azt látszik illusztrálni: a szépség nem annyira megérkezés és kontempláció, mint inkább útonlevés és küzdelem. Én mondjuk ezekből a darabokból válogattam volna be többet ebbe a reprezentatív kötetbe, s kevesebbet a gyermekversekként értelmezhető Beszédgyakorlatokból vagy a Verses kalendáriumból - tudván tudva, hogy az összképbe beletartozik a ciklusosság csakúgy, mint a nyelvi bravúrok felmutatása. Az összegző szándéknak vannak opportunista folyományai, csakhogy a rutinmű és a remekmű egymás mellé sorolva disszonanciát kelt az olvasóban. (Ezt persze éppenséggel magamnak is mondhatnám, aki meg a válogatás gesztusa helyett az összegyűjtés mellett teszem le a voksot, ami még nagyobb amplitúdójú színvonal-ingadozással jár.) Mert vannak kifejezett remekművek is e könyvben. Illetve meglepő módon kötetben korábban nem szereplő darabok. Ha amúgy „válogatott” minőségűek, miért maradtak ki annak idején a húsz nekifutásból? Sajátos jelenség, hogy Vitéz Ferenc jó ideje a képzőművészeten szűri át líráját, nemcsak a központi szerepet játszó Holló László, de a kortárs alkotók és barátok esetében is. Tudom persze, hogy a festészet komoly ihlető erő - láthattuk ezt Aczél Gézától Gyurkovics Tiborig. Számomra mégis aggasztó ez az áttétel, illetve e szekunder ihletforrás túlsúlyra jutása. Miközben nem kellene aggódnom, hiszen Vitéz maga is festő, csak a szavakat használja ecsetként, mint például a Nyár című négysorosában: „Táncoló lepkék e nyári illatok, / szivárványt cikáznak ősz fejem felett. / Míg teleszívtam a lelkemet velük, / észre sem vettem: este lett.” (vitéz 250. Vitéz Ferenc válogatott versei. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2016) MAGYAR NAPLÓ61