Magyar Napló, 2022 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2022-10-01 / 10. szám
64 Könyvszemle nyomban apokaliptikus halálvíziókba torkoll az egyetemesnek tűnő vitalitás: „Kripták pattannak szét s mennyboltba markol a csillagsebző fák könyörgő ujja.” A mérhetetlen szenvedések motiválta reménytelenségből a lét pozitív alternatíváiról soha le nem mondó katolikus költő csak azért is az Istenléptékű mindenség felé kiált: „lélek! csodás harang! most, most zendülj meg.” Egy szenvedésekkel kikövezett, földi kálváriaút vándora a vers születését is a földi lét abszurditásával fűszerezi. Az ars poeticák: a Poézis, a Költészet, A költő, s a Pars poétika a hétköznapi élet képtelenségéről is vallanak. Az utóbbit idézve, a huszadik század második felének Magyarországán már a kétszerkettő igazsága is megkérdőjelezhető, a teljes káosztól csak az ég ura menthet meg minket: „a valós eredményhez / már senki nem jut el,/ izgalmas példát adj fel, / mennyei komputer”. A kötet rejtett búvópatakját képezik a rövid, jobbára négysoros, groteszk versek: „Tátog a hal, Lehet, hogy énekel. / Serceg a zsír a serpenyőben / Fűszer? Kerül paprika bőven. Tátog a hal. Igen, már énekel” (Poézis). Kétségbeesetten vicces egyértelműséggel szól e mű a diktatúra kényszerű némaságáról. A könyvben dominálnak a börtönszenvedések és a szabadsághiány ezer szólamban eldalolt szimfóniái. A kiábrándultan keserű Erőszak nem szülhet fegyelmet című költeményből megtudjuk, mekkora terhet vállaltat szeretteivel még az igaz ügy mártírja is: „A lázadás nem hősi, keserű, / A szívem szállt le a pokolra.” Ám az embertársai nevében is szólalni köteles vátesz mégsem hallgathat el, a többiekkel is tudatnia kell, hogy az „Erőszak nem szülhet fegyelmet, / a félelem nem nevel alázatra / az ember még nem idomítható / s csak az az ember, aki ezt tudja”. A hamis konszolidáció korának alapérzése volt a passzív ellenállásban lassan eláradó depresszió. Béri Géza a börtönön túli, 1956-ot követő kilátástalan kinti világ rémségének néven nevezésében elöl járva, kimondja, hogy még a zárkában is jobb volt: „Legalább séta volt, sütött néha a nap /.... Kétségbeejtő, hosszú évek voltak / De tudtam, rab vagyok, ki szabadulhat” (Életfogytiglan). Ezt a „kinti” mély hiperletargiát fokozza és betetőzi a rádöbbenés arra, mekkora változáson esett át a magyarság lelke az 1956-os forradalom függetlenségvágya és szabadság eufóriája óta. A kötet polifóniájára teszik föl a koronát a történelmi, metafizikai, összegző nagy versek. A Protestánsok, a Jerichó, a Királyirály bibliai, apokrif, létfilozófiai sokrétűségét mintegy összegzi a címadó opus, A tornác kövén látomásos, a szónak kinyilatkoztatás értelmében vett apokaliptikus víziója. Ebben, ha tetszik, a legegyetemesebb költő, az Isteni színjátékot író Dante Alighieri jelenkori pandanja várja a pokol tornácának hideg kövén ülve váteszi sorsának beteljesülését. Az elhivatott kimondja: „jól megtanultam az írás igéit. / ó, itt nekem még időm és jogom van / fordulni el, keresni újat, régit”. Az igazi költő egyszerre konzervatív értékmegőrzőként és új idők dalnokaként leli meg a mindenség kimondhatóságát. Ezért üldözik a földi hatalmak, mindhiába. „Ó, itt nekem még időm és jogom van / fordulni el, keresni újat, régit! / Igen, jogom. S megvédem élve holtan: / egy szó ölében feljutni az égig.” A kör bezárult a tragikus végkifejlettel. Ám A tornác kövén című verskötet a maga sokszínű, örökkön érvényes értékkészletével jelzi, hogy bár költőjét életében nem koszorúzták meg a legcsekélyebb földi babérokkal sem, de odaátról már érezheti, hogy előbb-utóbb igazságot szolgáltat neki az ég, mert verseinek üzenete, ha lassan is, de megérkezik a címzett(ek)hez. Pósa Zoltán 2022|10