Magyar Nemzet, 1899. október (18. évfolyam, 271-301. szám)
1899-10-15 / 285. szám
Budapest, 1899. 15. szám. (XVill. évfolyam, 285. szám.) Vasárnap, október 15. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VII., Kerepesi ut 54. Athenaeum-épület. Dr. JÓKAI MÓR és BEKSICS GUSZTÁV főszerkesztők. ADORJÁN SÁNDOR felelős szerkesztő. Egész évre 12 írt, félévre 6 írt, negyedévre 3 írt, egy hónapra 1 frt. Egyes szám helyben és vidéken 4 kr. Népbomlás: Budapest, október 14. Nincs magyar párt, számottevő politikus, aki akár titkos óhajtásképp azt kívánná, hogy az osztrák népek közt folyamatban levő vegybomlás Ausztria teljes disszolucziójára vezessen. Még a függetlenségi és 48-as párt álláspontján is túlmenő legszélsőbb radikalizmus kalandos fantáziája is csak odáig szárnyal, hogy csak zülljék el Ausztria annyira, hogy képtelenné váljék a dualizmus által rárótt parlamenti kötelezettségeknek megfelelni, hogy így mintegy magamagától álljon elő a perszonál unió. Önként kitetszik ennek a korlátolt züllési teóriának tarthatatlansága. Mert hiszen az egyszer megeredt züllésnek kiterjedését önkényes határokkal lokalizálni, mintegy fixírozni lehetetlenség. S ki áll jót azért, hogy a perszonálunión túl nem következnék Ausztria állami konszisztencziájának teljes és végleges széthullása? Márpedig ez esetben Ausztria töredékeiből mind a germán, mind a szláv áramlatnak oly túlsúlyra jutása támadna, mely elnyeléssel fenyegetné Magyarországot is. Világos ennélfogva, hogy Ausztria végleges ezétzüllését s vele a magyar állam evidens halálveszedelmét még amaz említett felfogási szélsőség sem kívánhatja, mely különben csak igen kis részét képezi a magyar közvéleménynek s igy irányiadónak éppenséggel nem tekinthető. A magyar nemzetnek a 67-es alapon álló, túlnyomó többsége igenis, a legmelegebben óhajtja és reméli, hogy mielőbb megállapodjék az osztrák bomlás s létesüljön egy olyan tényleges állapot, mely akczióképessé teszi az osztrák Reichsrarkot s megadja a lehetőségét a közös ügyek szigorúan alkotmányos kezelésének, elintézésének. Századunk legkimagaslóbb politikai vezérideájának, a nemzetiségi eszmének érvényesülése végzetes bonyodalmakba sodorta Ausztriát. Mozaikszerű alkata, az egységes, összefoglaló nemzeti eszme és érzés teljes hiánya mintegy predesztinálja a szétbomlásra. Csakhogy sokféle nemzetiségének benső és bonyolult összekapcsolódása a szétválásban kulmináló végleges bomlást lehetetlenné teszi. Nem említve az apróbb nemzetiségi töredékeket, hová és mily alapon csatlakozzék Ausztria felbomlása után a szláv küzdőtéren álló német, a cseh, a lengyel? Önálló állami exisztencziára bármelyiknek tömege kicsiny. A német és cseh kevertségénél fogva csak együtt mehet jobbra vagy balra, a lengyel szeczeszszió pedig politikailag és erkölcsileg abszurdum. Olyan az, mint némely nem sikerült házasság, melyet a családi és anyagi viszonyok összefonódottsága s magasabb etikai okoknál fogva nem lehet elválással felbontani s igy az össze nem illő házastársakat a kölcsönös, engesztelhetetlen gyűlölet feloldhatatlan köteléke kapcsolja életfogytiglan egymáshoz. Az a kérdés: lehetséges-e ily felek közt afféle tűrhető állapotot, tisztességes módusz vivendit találni, vagy teremteni, mely nemcsak a külszínt óvja meg, hanem a rájuk utalt benső életközösséget is állandóan föntartja? Számtalan példa bizonyítja, hogy mindkét oldali önmérsékléssel, sőt önmegtagadással, kölcsönös elnézés és kímélet révén, egyszóval: egyezményes alapon, igenis, lehetséges. Mivel egy nemzet csak megsokszorozódása, mérhetetlen arányokra fokozása az ember egyéniségének, ámde tulajdonságai, életföltételei azonosak, természetes, hogy ugyanez a tétel reá is érvényesül. Ezt a bázist, módusz vivendit keresi s megtalálni reméli Clary gróf, az új osztrák miniszterelnök. Szép és okos, habár a valósággal szemben az idealizmus határát érintő beszéde a német, cseh és lengyel belső hármasszövetségben jelöli meg Ausztria súlyos betegségének egyetlen orvosságát. Bár őszintén óhajtjuk, nem merjük biztosra venni, hogy Clary gróf kezében volna a sok- A „MAGYAR NEMZET“ TÁRCZÁJA, -- Október 14. — Az én életem emlékei. Megírta: JÓKAI MÓR. 7 Hogy mi lehetett e tétovázásnak az indoka, azt később tudtam meg idősb Pázmándy Dénestől, a képviselőház 1848-iki elnökétől, ki Kossuthtal egy szálláson volt Pozsonyban. A bécsi angol nagykövetség megbízottja jött le Bécsbe s Kossuthtal hosszasan tárgyalt egyedül. Eltávozása után egy sok darabra tépett papír csipetei maradtak a padlón elszórva. Pázmándy azokat összeszedte s az egész mozaikot kirakta belőle. Ez az irat az angol kormány ajánlatát tartalmazta, melyben Magyarországnak azon esetre, ha Ausztriával és a dinasztiával békét köt, ugyanaz a függetlenség biztosíttatik, amivel bír Norvégia Svédországgal szemben. Kossuth nem fogadta ezt el, így aztán másodszor is átkelt a magyar hadsereg a Lajthán. Csakhogy már ekkor későn volt. A magyarok is, a bécsiek is eltanácskozták a drága időt, melyben Jellachich seregét közrefogva, megsemmisíthették volna. Most aztán már az egyesült Windischgräcz seregével s ez a rendezett hadsereg előbb Schwechatnál a fiatal magyar hadsereget verte vissza, azután eltiporta a bécsi forradalmat. Nyáry Pál előre megmondta azt, hogy mi fog történni a kaszás népfölkelőkkel, mikor az első ágyúgolyó közéjük csap. Olyan volt ez, mint egy iszonyú fölébredés egy szép álomból. Kossuth és Petőfi. Ha a barátság hőmérőjének a zérusfokán alól vannak még fokok, úgy azok között a legalsóra kellett leszállni a Petőfi és köztem léte- zett indulatnak — a Kossuthtal való összeköttetésem miatt. Hogy Petőfi nem szerette Kossuthot, annak kifejezést adott legutolsó leveleiben, de ennek a tulajdonképpeni okát csak én ismerem. Némelyek azt hihetik, hogy Petőfi Kossuth riválisának tartotta magát. Ő volt a márczius tizenötödikének vezéralakja, akit a fiatal radikális szabadelvűek körülvettek, határozott forradalmár. Hosszú ideig tartott a csendes ungorkodás a pesti fiatalság és a Kossuthot Bécsbe kísért argonauták között, akik a népfelszabadítás kezdő napját a bécsi diadalnapra tették át. A megkülönbözés külső jelekben is nyilványult; Petőfi hívei kalapjaikról alálengő deres strucztollakat viseltek, Kossuthéi pedig feketét (maga Kossuth is). Azok minket paraplé forradalmároknak gúnyoltak, mi pedig őket táblábiráknak. Írótársunk, Pálffy Albert új fürge lapot indított meg radikális irányzattal, melynek jelszava volt: »nem kell táblabiró-politika.« Következett az, hogy Petőfi megbukott a képviselőválasztásoknál szülővárosában, Szabadszálláson ; még csak a szószékre sem eresztették föl, az ottani ref. pap fiát, Nagy Károlyt választották meg ellenében, Petőfi választóközönségét elijesztve, szétkergetve. Ezt Petőfi hírlapi nyilatkozatban tette közzé, melyre ellenfele személyes sértéssel válaszolt. Petőfi Pálffy Albertet és engemet küldött el a megsértőhöz lovagias elégtételt kérni. Nagy mohomed ember volt. Azt felelte nekünk: »no, csak álljon ki velem egy szál kardra az a Petőfi, tudom, hogy kettőbe hasítom! De pisztolyra nem állok ki. Mi aztán az elégtételadást megtagadottnak s az ügyet befejezettnek nyilvánítottuk. Petőfi nem tudott sehol az országban mandátumhoz jutni. (Én még nem léphettem föl, mert nem voltam 24 esztendős). Holott Kossuthnak minden híve bejutott az országházba, még a jámbor egykönyvű Táncsics Mihály is, kinek a nagyharsányiak, hogy választóképességgel bírjon, egy negyedrész jobbágytelket ajándékoztak. Ez nagyon elkeserítette Petőfit a politikai vezérek, különösen Kossuth iránt. Kossuth pedig ignorálta Petőfit. Különös volt az ellenmondás a lelkületekben a két nagy forradalmi vezéralaknál, Kossuthnál és Nyáry Pálnál. Kossuth, az idealista, a rajongó, a csupa szív embere ki nem állhatta a poétákat, meg a művészeket. (Egy mondását föl is jegyeztem) Nyáry pedig, a hidegvérű, vaskemény akaratú, szatirikus hangulatú férfi nagyon szerette a költőket, a művészeket és foglalkozott velük. Hozzám különösen jó volt mindvégig, úgyszintén a nőmhöz. Sokkal régibb keletű Petőfi neheztelése, amiért egy pár évvel hátrább kell nyúlnom. Kossuth, a kiadójával meghasonlva, visszalépett a Pesti Hírlap szerkesztésétől. Új lapra azonban, ahogy számított rá, az akkori kormánytól nem kapott engedélyt. Ekként orgánum nélkül maradt hosszabb ideig. Ekkor Frankenburg Adolf felajánlotta neki az Életképek czímű lapját, melynek rovatai nemzetgazdászati politikával is foglalkoztak. Kossuth elfogadta az ajánlatot. E közben az történt, hogy a Petőfi vezetése alatt Csoportosult »tizek társasága« szintén nem tudott engedélyt kapni új szépirodalmi lapra s majd egy évig tétlenségre volt kárhoztatva. Ekkor Frankenburg a tizeknek is, azt az ajánlatot tette, hogy lépjenek az Életképek munkatársai közé. Ezek is elfogadták azt (két tag kivételével). (Folytatom.) Lapunk mai száma 28 oldal.