Magyar Nemzet, 1899. október (18. évfolyam, 271-301. szám)

1899-10-15 / 285. szám

Budapest, 1899. 15. szám. (XVill. évfolyam, 285. szám.) Vasárnap, október 15. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VII., Kerepesi­ ut 54. Athenaeum-épü­let. Dr. JÓKAI MÓR és BEKSICS GUSZTÁV főszerkesztők. ADORJÁN SÁNDOR felelős szerkesztő. Egész évre 12 írt, félévre 6 írt, negyed­évre 3 írt, egy hónapra 1 frt. Egyes szám helyben és vidéken 4 kr. Népbomlás: Budapest, október 14. Nincs magyar párt, számottevő politikus, a­ki akár titkos óhajtásképp azt kívánná, hogy az osztrák népek közt folyamatban levő vegy­­bomlás Ausztria teljes disszolucziójára vezessen. Még a függetlenségi és 48-as párt állás­pontján is túlmenő legszélsőbb radikalizmus ka­landos­ fantáziája is csak odáig szárnyal, hogy csak zülljék el Ausztria annyira, hogy képte­lenné váljék a dualizmus által rárótt parlamenti kötelezettségeknek megfelelni, hogy így mintegy magamagától álljon elő a perszonál unió. Önként kitetszik ennek a korlátolt züllési teóriának tarthatatlansága. Mert hiszen az egy­szer megeredt züllésnek kiterjedését önkényes határokkal lokalizálni, mintegy fixírozni lehe­tetlenség. S ki áll jót azért, hogy a perszonál­unión túl nem következnék Ausztria állami konszisz­­tencziájának teljes és végleges széthullása? Már­pedig ez esetben Ausztria töredékei­ből mind a germán, mind a szláv áramlatnak oly túlsúlyra jutása támadna, mely elnyeléssel fenyegetné Magyarországot is. Világos ennélfogva, hogy Ausztria végleges ezétzüllését s vele a magyar állam evidens halál­­veszedelmét még amaz említett felfogási szélső­ség sem kívánhatja, mely különben csak igen kis részét képezi a magyar közvéleménynek s igy irányiadónak éppenséggel nem tekinthető. A magyar nemzetnek a 67-es alapon álló, túlnyomó többsége igenis, a legmelegebben óhajtja és reméli, hogy mielőbb megállapodjék az osztrák bomlás s létesüljön egy olyan tény­leges állapot, mely akczióképessé teszi az osztrák Reichsrarkot s megadja a lehetőségét a közös ügyek szigorúan alkotmányos kezelésének, elin­tézésének. Századunk legkimagaslóbb politikai vezér­ideájának, a nemzetiségi eszmének érvényesülése végzetes bonyodalmakba sodorta Ausztriát. Mozaikszerű alkata, az egységes, összefog­laló nemzeti eszme és érzés teljes hiánya mint­egy predesztinálja a szétbomlásra. Csakhogy sokféle nemzetiségének benső és bonyolult összekapcsolódása a szétválásban kul­mináló végleges bomlást lehetetlenné teszi. Nem említve az apróbb nemzetiségi töre­dékeket, hová és mily alapon csatlakozzék Ausz­tria felbomlása után a szláv küzdőtéren álló német, a cseh, a lengyel? Önálló állami exisztencziára bármelyiknek tömege kicsiny. A német és cseh kevertségénél fogva csak együtt mehet jobbra vagy balra, a lengyel szeczeszszió pedig politikailag és erkölcsi­leg abszurdum. Olyan az, mint némely nem sikerült házas­ság, melyet a családi és anyagi viszonyok össze­fonódottsága s magasabb etikai okoknál fogva nem lehet elválással felbontani s igy az össze nem illő házastársakat a kölcsönös, engesztel­hetetlen gyűlölet feloldhatatlan köteléke kapcsolja életfogytiglan egymáshoz. Az a kérdés: lehetséges-e ily felek közt afféle tűrhető állapotot, tisztességes módusz vivendit találni, vagy teremteni, mely nemcsak a külszínt óvja meg, hanem a rájuk utalt benső életközösséget is állandóan föntartja? Számtalan példa bizonyítja, hogy mindkét oldali önmérsékléssel, sőt önmegtagadással, köl­csönös elnézés és kímélet révén, egyszóval: egyez­ményes alapon, igenis, lehetséges. Mivel egy nemzet csak megsokszorozódása, mérhetetlen arányokra fokozása az ember egyé­niségének, ámde tulajdonságai, életföltételei azo­nosak, természetes, hogy ugyanez a tétel reá is érvényesül. Ezt a bázist, módusz vivendit keresi s meg­találni reméli Clary gróf, az új osztrák minisz­terelnök. Szép és okos, habár a valósággal szemben az idealizmus határát érintő beszéde a német, cseh és lengyel belső hármasszövetségben jelöli meg Ausztria súlyos betegségének egyetlen orvos­ságát. Bár őszintén óhajtjuk, nem merjük biztosra venni, hogy Clary gróf kezében volna a sok- A „MAGYAR NEMZET“ TÁRCZÁJA, -- Október 14. —­ Az én életem emlékei. Megírta: JÓKAI MÓR. 7 Hogy mi lehetett e tétovázásnak az indoka, azt később tudtam meg idősb Pázmándy Dénes­­től, a képviselőház 1848-iki elnökétől, ki Kossuthtal egy szálláson volt Pozsonyban. A bécsi angol nagykövetség megbízottja jött le Bécsbe s Kossuthtal hosszasan tárgyalt egyedül. Eltávozása után egy sok darabra tépett papír csipetei maradtak a padlón elszórva. Pázmándy azokat összeszedte s az egész mozaikot kirakta belőle. Ez az irat az angol kormány ajánlatát tartalmazta, melyben Magyarországnak azon esetre, ha Ausztriával és a dinasztiával békét köt, ugyanaz a függetlenség biztosíttatik, a­mivel bír Norvégia Svédországgal szemben. Kossuth nem fogadta ezt el, így aztán másodszor is át­kelt a magyar hadsereg a Lajthán. Csakhogy már ekkor későn volt. A magyarok is, a bécsiek is eltanácskozták a drága időt, melyben Jella­­chich seregét közrefogva, megsemmisíthették volna. Most aztán már az egyesült Windisch­­gräcz seregével s ez a rendezett hadsereg előbb Schwechatnál a fiatal magyar hadsereget verte vissza, azután eltiporta a bécsi forradalmat. Nyáry Pál előre megmondta azt, hogy mi fog történni a kaszás népfölkelőkkel, mikor az első ágyúgolyó közéjük csap. Olyan volt ez, mint egy iszonyú fölébredés egy szép álomból. Kossuth és Petőfi. Ha a barátság hőmérőjének a zérusfokán alól vannak még fokok, úgy azok között a leg­alsóra kellett leszállni a Petőfi és köztem léte-­­ zett indulatnak — a Kossuthtal való összeköt­tetésem miatt. Hogy Petőfi nem szerette Kossuthot, annak kifejezést adott legutolsó leveleiben, de ennek a tulajdonképpeni okát csak én ismerem. Némelyek azt hihetik, hogy Petőfi Kossuth riválisának tartotta magát. Ő volt­ a márczius tizenötödikének vezéralakja, a­kit a fiatal radi­kális szabadelvűek körülvettek, határozott for­radalmár. Hosszú ideig tartott a csendes ungor­­kodás a pesti fiatalság és a Kossuthot Bécsbe kísért argonauták között, a­kik a népfelszaba­­dítás kezdő napját a bécsi diadalnapra tették át. A megkülönbözés külső jelekben is nyil­­ványult; Petőfi hívei kalapjaikról alálengő deres strucztollakat viseltek, Kossuthéi pedig feketét (maga Kossuth is). Azok minket paraplé forrad­almárokn­ak gúnyoltak, mi pedig őket táblábiráknak­. Írótársunk, Pálffy Albert új fürge lapot indított meg radikális irányzattal, mely­nek jelszava volt: »nem kell táblabiró-politika.« Következett az, hogy Petőfi megbukott a képviselőválasztásoknál szülővárosában, Szabad­­szálláson ; még csak a szószékre sem eresztették föl, az ottani ref. pap fiát, Nagy Károlyt vá­lasztották meg ellenében, Petőfi választóközön­ségét elijesztve, szétkergetve. Ezt Petőfi hírlapi nyilatkozatban tette közzé, melyre ellenfele sze­mélyes sértéssel válaszolt. Petőfi Pálffy Albertet és engemet küldött el a megsértőhöz lovagias elégtételt kérni. Nagy mohomed­ ember volt. Azt felelte nekünk: »no, csak álljon ki velem egy szál kardra az a Petőfi, tudom, hogy kettőbe hasítom! De pisztolyra nem állok ki. Mi aztán az elégtételadást megtagadottnak s az ügyet befejezettnek nyilvánítottuk. Petőfi nem tudott sehol az országban man­­­­dátumhoz jutni. (Én még nem léphettem föl,­­ mert nem voltam 24 esztendős). Holott Kossuth­nak minden híve bejutott az országházba, még a jámbor egykönyvű Táncsics Mihály is, ki­nek a nagyharsányiak, hogy választóképességgel bírjon, egy negyedrész jobbágytelket ajándé­koztak. Ez nagyon elkeserítette Petőfit a politikai vezérek, különösen Kossuth iránt. Kossuth pedig ignorálta Petőfit. Különös volt az ellenmondás a lelküle­tek­ben a két nagy forradalmi vezéralaknál, Kossuth­­nál és Nyáry Pálnál. Kossuth, az idealista, a rajongó, a csupa szív embere ki nem állhatta a poétákat, meg a művészeket. (Egy mondását föl is jegyeztem) Nyáry pedig, a hidegvérű, vaskemény akaratú, szatirikus hangulatú férfi nagyon szerette a költőket, a művészeket és foglalkozott velük. Hozzám különösen jó volt mindvégig, úgyszin­tén a nőmhöz. Sokkal régibb keletű Petőfi neheztelése, a­miért egy pár évvel hátrább kell nyúlnom. Kossuth, a kiadójával meghasonlva, vissza­lépett a Pesti Hírlap szerkesztésétől. Új lapra azonban, a­hogy számított rá, az akkori kor­mánytól nem kapott engedélyt. Ekként orgánum nélkül maradt hosszabb ideig. Ekkor Franken­burg Adolf felajánlotta neki az Életképek czímű­ lapját, melynek rovatai nemzetgazdászati politi­kával is foglalkoztak. Kossuth elfogadta az ajánlatot. E közben az történt, hogy a Petőfi vezetése alatt Csoportosult »tizek társasága« szintén nem tudott engedélyt kapni új szépirodalmi lapra s majd egy évig tétlenségre volt kárhoztatva. Ekkor Frankenburg a tizeknek is, azt az ajánlatot tette, hogy lépjenek az Életképek munkatársai közé. Ezek is elfogadták azt (két tag kivételével). (Folytatom.) Lapunk mai száma 28 oldal.

Next