Magyar Nemzet, 1899. december (18. évfolyam, 332-361. szám)

1899-12-17 / 348. szám

Budapest, 1899. 78. szám. (XVIII. évfolyam, 348. szám.) . Vasárnap, deczember 17. Szer­­esztőség és kiadóhivatal, VI­., Kerepesi­ ut 54. Athenaeum-épü­let. Dr. JÓKAI MÓR és BEKSICS GUSZTÁV fűszerkesztők. ADORJÁN SÁNDOR felelős szerkesztő. Egész évre 12 frt, félévre 6 frt, ne£­ed­­évre 3 frt, egy h­énarra 1 frt. Effyes szám helyben és vidéken 4 kr. Az angol fősereg veresége: Budapest, deczember 16. Rossz hírek fekete madarai röpködnek még mindig Albion felett. A mai nap szen­­zácziója az a hír, hogy az angol főhadse­reg, mely a Tugela folyón való átkelést akarta kierőszakolni, nagy vereséget szen­vedett. Ágyúban, emberben szörnyű veszte­ségek érték. Vissza kellett vonulnia s mig a csapaterősítések meg nem érkeznek, offenzivára, angol részről, gondolni sem lehet. Buller Redvers tábornok, a­ki az üt­közetet maga vezényelte, táviratozta meg Londonba a katasztrófa hírét. Ő maga »sorscsapásnak« nevezi a búrok fényes győzelmét. Sorscsapásnak, a­mely fekete karácsonyi ünnepeket szerzett honfitársai­nak s gyászba borította a hatalmas világ­­birodalom népeit. Buller távirata megkapó dráma, a maga klasszikus rövidségében. Hatását a telkekre s Európa politikai helyzetére e pillanatban meg sem mérhetjük. Van valami megható abban, hogy a tranzváli angol seregek fővezérétől ily szo­morú tartalmú távirat érkezett. Nem ilyent vártak tőle. Győzelmi bulletineket, az angol tábornokok oly kemény vereségei után. Hazája már csak ő belé, az ő katonai talentumába, az ő hadi szerencséjébe he­lyezte minden reményét. Ezen az egyetlen szálon függött a büszke Anglia reménye s ez az egyetlen szál, bármily erősnek és fénylőnek ismerték honfitársai, az angol nép feje felett függő fátum roppant súlyát nem bízta meg. Tehetetlenül áll a világ legbüszkébb nemzete a rázúduló sorscsapások között. Elviselte minden súlyos veresége hírét büszke fájdalomban. Balsorsában a nagy­ságnak annyi megindító és imponáló jelét adta, hogy meg kell hajtani előtte zászlón­kat tisztelettel. A Buller vereségét hirdető távirattal a keserűség s a nemzeti megaláztatás po­hara csordultig megtelt. S az angol nép szive még­sem árad ki keservében. Ha van valami vigasztaló Angliára nézve a szeren­csétlenségnek e napjaiban, úgy az csak az angol sajtó méltóságteljes, szinte ember­­feletti nyugalma, a­melylvel a Tugela folyó melletti katasztrófa hírét fogadja és kom­mentálja. Az angol sajtó, mint mindig, most is a nemzet benső érzelmeinek hű kifejezője. Szívedobogása a briteknek. Egy elszánt, kemény, büszke szívnek, hajthatatlan aka­raterőnek megnyilatkozása. Szerencséjében lehetett Anglia fen­­héjázó, elkapott, de most valóban nagy és valóban csodálatos szerencsétlenségében. Nem panaszkodnak az angol újságok. Nem vádolnak senkit. Nem támadják a kormányt. Nem bírálják a vezérek hadi­­terveit és eljárását. Nem keresnek mohón hazaárulókat. Minderre ráérnek a béke­kötés után. Mert csak egyre van gondjuk, semmi egyébre nem gondolnak. Arra van csak gondjuk, hogy ébren tartsák az angol nem­zet önbizalmát, a­melyet ha elveszít, min­den elveszett. Nemcsak a katonai becsület, nemcsak a hatalmi tekintély, nemcsak az európai pozíc­ió, hanem az a remény is, hogy a mély kútból, a­melybe vigyázat­lanul beleestek, valaha kikerülhessenek. Ha a tranzvált fősereg csatavesztése a háború befejezését jelentené, Anglia világ­­hatalmi állása válságba kerülne. Az euró­pai konc­ertben eddig elfoglalt domináló állását fel kellene adnia. Gyarmataiban felüthetné fejét a lázadás szelleme. A rop­pant területeken, a­melyek felett uralko­dik, meggyöngülnének azok a hatalmi vas­­gyűrűk, a­melyeknél fogva egész világré­szek függenek az anyaországtól. Minden szabadságszerető és alkotmá­nyosan kormányzott nép megsinylené, ha a czivilizáczió és a nemzetek szabadságának nagy zászlóvivője a világhatalmi állásnak legalsóbb lépcsőfokaira sülyedne alá. Megsinylené az osztrák-magyar mon­archia is, a­mely századok óta természetes szövetségesét birja Angliában. Megsinylenénk főleg mi, magyarok, a­kik gazdasági és po­litikai téren egyaránt hasznát vettük az angol nép felénk nyújtott erős, baráti ke­zének. És megsinylené — sőt máris szen­vedi — az európai egész pénzpiacz, az összes nemzetek gazdasági állapota. Szerencsére, a Tugela folyónál csak A „MAGYAR NEMZET“ TÁRCZÁJA. — Deiczember 16. — Az én életem emlékei. Megírta: JÓKAI MÓR. 32 Néhány komoly hazafi még nem adta föl a küzdelmet, azok között volt Nyáry, Kovács Lajos, Kazinczy Gábor, Kemény Zsigmond és Pázmándy Dénes, a­kit hazaárulási váddal hoz­tak Debreczenbe, de itt fölmentették. Klapkával főztek ki egy merész tervet. E szerint Klapka egy tartalék­ hadtestet gyűjtött volna össze Deb­recenben, s aztán ennek a haderőnek az ol­talma alatt lehetett volna az országgyűlésen az április 14-iki határozat megsemmisítését keresz­tülvinni. E tervnek azonban neszét vette Kossuth s egy szintoly merész sakkhuzással meghiúsította azt. Kormányzói hatalmánál fogva elrendelé az országgyűlés színhelyének áttételét Debreczenből Pestre s ennek következtében elnapolta a kép­viselőházat négy hétre. A bankóprést is előre küldé, a nélkül pedig nem lehetett rezervát rendezni, így aztán megmaradt a »decheance-act«, az ápril 14-iki határozat történelmi okmány­nak, Magyarország függetlenségi emlékiratának. Most már, ötven év múlva, beszélhetünk nyugodtan, igazságosan arról, hogy hiba volt-e e függetlenségi határozat s csupán Kossuth Lajos által elkövetett hiba volt-e az? Eszembe jut most Bem tábornoknak egy mondása, melyet az érdemrend megküldése al­kalmával örökített meg, igy szólván Németh ezredeshez, ki az elsőrendű katonai érdemrendet feltűzte az öreg szürke kabátjára: »Zagen Zie dem Kossuth, er zoll mir keine Orden schicken, zondern er zoll schicken Geld für meine Zoldaten, und die Unabhängigkeit zoll man makken, aber niks davon sprekken«. Tehát nem a »makkén« volt a hiba­, hanem a »sprekken«. De hát nincs-e valamennyiünknek részünk ebben a hibában ? Képviselőknek, íróknak, urak­nak, parasztoknak, az egész magyar nemzetnek ? Ha elolvasom most azokat a lapokat, a­mi­ket azon időkben lángoló lelkem olvadt lávájával töltöttem meg, el kell ismernem, hogy a szenve­délyek szitásában senki sem tett túl rajtam. A legokosabb emberek is csak áskálódni tudtak. Aztán a havczmezőn is egyik diadal a má­sikat követte. Perczel Mór bevette Szent­ Tamás erősségét egy rohammal, azt a helyet, a­honnan az ellen­­forradalom kiindult, s melyet egy évig haszta­lanul ostromolt az egész aldunai magyar had­sereg. Az isaszeghi ütközetre következett a váczi diadalmas csata, mely Gőcz osztrák tábornok elestével végződött. Utána rövid időre vivatott meg a nagysarlói döntő ütközet, mely Görgey és tábornok-társai dicsőségét bekoronázta. Ez ütközet után azt mondá Görgei tábor­kara tagjainak: »Ne írjátok meg a debreczeniek­­nek, hogy milyen nagy győzelmünk volt, mert ha ezt megtudják, még két nagy hatalomnak fogják megszenni a háborút.« És ez valósággal úgy volt. Mi valamennyien mind azt hittük, hogy a magyar hadsereg legyőzhetetlen. Másodszor meg azt hittük, hogy a magyar hadsereg győzelmei lángra fogják lobbantani Európa minden sza­badságra vágyó nemzetét. Hozzánk csatlakozik az olasz, a franczia, a lengyel; nekünk is lesz­nek hatalmas szövetségeseink. Ebben a hitben ,lobogtattuk a függetlenség zászlóját. Ki mert volna e diadalok után kibékülésről beszélni? De a hibának legsúlyosabb osztályrésze magát az osztrák kormányt illeti meg. Hát mutatott-e az osztrák kormány legkisebb hajlan­dóságot a Magyarországgal való kiegyezésre? Nem maga zárta-e el az utat az oktrojált al­kotmánylevél által minden kibéküléshez? Hisz abban Magyarország egyszerűen be lett olvasztva Ausztriába. Bizonyára, ha hiba volt a »függetlenség« elhatározása, annak egy századrésze illeti meg Kossuthot, kilenczvenkilencz édes mindnyájunké s abból is az osztrákoké a kvóta öregebb része. Hiba csak az volt, hogy nem siettünk jobban a »makken «-nel, a­hogy elsiettünk a » sprekken «-nel. (Folytatom.) kapunts mai száma 32 oldal

Next