Magyar Nemzet, 1899. december (18. évfolyam, 332-361. szám)
1899-12-17 / 348. szám
Budapest, 1899. 78. szám. (XVIII. évfolyam, 348. szám.) . Vasárnap, deczember 17. Szeresztőség és kiadóhivatal, VI., Kerepesi ut 54. Athenaeum-épület. Dr. JÓKAI MÓR és BEKSICS GUSZTÁV fűszerkesztők. ADORJÁN SÁNDOR felelős szerkesztő. Egész évre 12 frt, félévre 6 frt, ne£edévre 3 frt, egy hénarra 1 frt. Effyes szám helyben és vidéken 4 kr. Az angol fősereg veresége: Budapest, deczember 16. Rossz hírek fekete madarai röpködnek még mindig Albion felett. A mai nap szenzácziója az a hír, hogy az angol főhadsereg, mely a Tugela folyón való átkelést akarta kierőszakolni, nagy vereséget szenvedett. Ágyúban, emberben szörnyű veszteségek érték. Vissza kellett vonulnia s mig a csapaterősítések meg nem érkeznek, offenzivára, angol részről, gondolni sem lehet. Buller Redvers tábornok, aki az ütközetet maga vezényelte, táviratozta meg Londonba a katasztrófa hírét. Ő maga »sorscsapásnak« nevezi a búrok fényes győzelmét. Sorscsapásnak, amely fekete karácsonyi ünnepeket szerzett honfitársainak s gyászba borította a hatalmas világbirodalom népeit. Buller távirata megkapó dráma, a maga klasszikus rövidségében. Hatását a telkekre s Európa politikai helyzetére e pillanatban meg sem mérhetjük. Van valami megható abban, hogy a tranzváli angol seregek fővezérétől ily szomorú tartalmú távirat érkezett. Nem ilyent vártak tőle. Győzelmi bulletineket, az angol tábornokok oly kemény vereségei után. Hazája már csak ő belé, az ő katonai talentumába, az ő hadi szerencséjébe helyezte minden reményét. Ezen az egyetlen szálon függött a büszke Anglia reménye s ez az egyetlen szál, bármily erősnek és fénylőnek ismerték honfitársai, az angol nép feje felett függő fátum roppant súlyát nem bízta meg. Tehetetlenül áll a világ legbüszkébb nemzete a rázúduló sorscsapások között. Elviselte minden súlyos veresége hírét büszke fájdalomban. Balsorsában a nagyságnak annyi megindító és imponáló jelét adta, hogy meg kell hajtani előtte zászlónkat tisztelettel. A Buller vereségét hirdető távirattal a keserűség s a nemzeti megaláztatás pohara csordultig megtelt. S az angol nép szive mégsem árad ki keservében. Ha van valami vigasztaló Angliára nézve a szerencsétlenségnek e napjaiban, úgy az csak az angol sajtó méltóságteljes, szinte emberfeletti nyugalma, amelylvel a Tugela folyó melletti katasztrófa hírét fogadja és kommentálja. Az angol sajtó, mint mindig, most is a nemzet benső érzelmeinek hű kifejezője. Szívedobogása a briteknek. Egy elszánt, kemény, büszke szívnek, hajthatatlan akaraterőnek megnyilatkozása. Szerencséjében lehetett Anglia fenhéjázó, elkapott, de most valóban nagy és valóban csodálatos szerencsétlenségében. Nem panaszkodnak az angol újságok. Nem vádolnak senkit. Nem támadják a kormányt. Nem bírálják a vezérek haditerveit és eljárását. Nem keresnek mohón hazaárulókat. Minderre ráérnek a békekötés után. Mert csak egyre van gondjuk, semmi egyébre nem gondolnak. Arra van csak gondjuk, hogy ébren tartsák az angol nemzet önbizalmát, amelyet ha elveszít, minden elveszett. Nemcsak a katonai becsület, nemcsak a hatalmi tekintély, nemcsak az európai pozíció, hanem az a remény is, hogy a mély kútból, amelybe vigyázatlanul beleestek, valaha kikerülhessenek. Ha a tranzvált fősereg csatavesztése a háború befejezését jelentené, Anglia világhatalmi állása válságba kerülne. Az európai koncertben eddig elfoglalt domináló állását fel kellene adnia. Gyarmataiban felüthetné fejét a lázadás szelleme. A roppant területeken, amelyek felett uralkodik, meggyöngülnének azok a hatalmi vasgyűrűk, amelyeknél fogva egész világrészek függenek az anyaországtól. Minden szabadságszerető és alkotmányosan kormányzott nép megsinylené, ha a czivilizáczió és a nemzetek szabadságának nagy zászlóvivője a világhatalmi állásnak legalsóbb lépcsőfokaira sülyedne alá. Megsinylené az osztrák-magyar monarchia is, amely századok óta természetes szövetségesét birja Angliában. Megsinylenénk főleg mi, magyarok, akik gazdasági és politikai téren egyaránt hasznát vettük az angol nép felénk nyújtott erős, baráti kezének. És megsinylené — sőt máris szenvedi — az európai egész pénzpiacz, az összes nemzetek gazdasági állapota. Szerencsére, a Tugela folyónál csak A „MAGYAR NEMZET“ TÁRCZÁJA. — Deiczember 16. — Az én életem emlékei. Megírta: JÓKAI MÓR. 32 Néhány komoly hazafi még nem adta föl a küzdelmet, azok között volt Nyáry, Kovács Lajos, Kazinczy Gábor, Kemény Zsigmond és Pázmándy Dénes, akit hazaárulási váddal hoztak Debreczenbe, de itt fölmentették. Klapkával főztek ki egy merész tervet. E szerint Klapka egy tartalék hadtestet gyűjtött volna össze Debrecenben, s aztán ennek a haderőnek az oltalma alatt lehetett volna az országgyűlésen az április 14-iki határozat megsemmisítését keresztülvinni. E tervnek azonban neszét vette Kossuth s egy szintoly merész sakkhuzással meghiúsította azt. Kormányzói hatalmánál fogva elrendelé az országgyűlés színhelyének áttételét Debreczenből Pestre s ennek következtében elnapolta a képviselőházat négy hétre. A bankóprést is előre küldé, a nélkül pedig nem lehetett rezervát rendezni, így aztán megmaradt a »decheance-act«, az ápril 14-iki határozat történelmi okmánynak, Magyarország függetlenségi emlékiratának. Most már, ötven év múlva, beszélhetünk nyugodtan, igazságosan arról, hogy hiba volt-e e függetlenségi határozat s csupán Kossuth Lajos által elkövetett hiba volt-e az? Eszembe jut most Bem tábornoknak egy mondása, melyet az érdemrend megküldése alkalmával örökített meg, igy szólván Németh ezredeshez, ki az elsőrendű katonai érdemrendet feltűzte az öreg szürke kabátjára: »Zagen Zie dem Kossuth, er zoll mir keine Orden schicken, zondern er zoll schicken Geld für meine Zoldaten, und die Unabhängigkeit zoll man makken, aber niks davon sprekken«. Tehát nem a »makkén« volt a hiba, hanem a »sprekken«. De hát nincs-e valamennyiünknek részünk ebben a hibában ? Képviselőknek, íróknak, uraknak, parasztoknak, az egész magyar nemzetnek ? Ha elolvasom most azokat a lapokat, amiket azon időkben lángoló lelkem olvadt lávájával töltöttem meg, el kell ismernem, hogy a szenvedélyek szitásában senki sem tett túl rajtam. A legokosabb emberek is csak áskálódni tudtak. Aztán a havczmezőn is egyik diadal a másikat követte. Perczel Mór bevette Szent Tamás erősségét egy rohammal, azt a helyet, ahonnan az ellenforradalom kiindult, s melyet egy évig hasztalanul ostromolt az egész aldunai magyar hadsereg. Az isaszeghi ütközetre következett a váczi diadalmas csata, mely Gőcz osztrák tábornok elestével végződött. Utána rövid időre vivatott meg a nagysarlói döntő ütközet, mely Görgey és tábornok-társai dicsőségét bekoronázta. Ez ütközet után azt mondá Görgei táborkara tagjainak: »Ne írjátok meg a debreczenieknek, hogy milyen nagy győzelmünk volt, mert ha ezt megtudják, még két nagy hatalomnak fogják megszenni a háborút.« És ez valósággal úgy volt. Mi valamennyien mind azt hittük, hogy a magyar hadsereg legyőzhetetlen. Másodszor meg azt hittük, hogy a magyar hadsereg győzelmei lángra fogják lobbantani Európa minden szabadságra vágyó nemzetét. Hozzánk csatlakozik az olasz, a franczia, a lengyel; nekünk is lesznek hatalmas szövetségeseink. Ebben a hitben ,lobogtattuk a függetlenség zászlóját. Ki mert volna e diadalok után kibékülésről beszélni? De a hibának legsúlyosabb osztályrésze magát az osztrák kormányt illeti meg. Hát mutatott-e az osztrák kormány legkisebb hajlandóságot a Magyarországgal való kiegyezésre? Nem maga zárta-e el az utat az oktrojált alkotmánylevél által minden kibéküléshez? Hisz abban Magyarország egyszerűen be lett olvasztva Ausztriába. Bizonyára, ha hiba volt a »függetlenség« elhatározása, annak egy századrésze illeti meg Kossuthot, kilenczvenkilencz édes mindnyájunké s abból is az osztrákoké a kvóta öregebb része. Hiba csak az volt, hogy nem siettünk jobban a »makken «-nel, ahogy elsiettünk a » sprekken «-nel. (Folytatom.) kapunts mai száma 32 oldal