Magyar Nemzet, 1899. december (18. évfolyam, 332-361. szám)
1899-12-24 / 355. szám
18 MAGYAR NEMZET. 1899. deczember 24. »Csak volna belőle nekem is egy!« Midőn néhány nap múlva, nehéz előőrsi csetepatéban a legény derekasan viselte magát, jutalmul odaadtam neki a »Csatadal«-t. Mindennap elolvasta nem egyszer. Mikor a bánffy-hunyadi veszedelem orosz hadi gyűrűjéből kirontottunk, sietve Zsibóra, nehány nap múlva fegyverlerakásunk szomorú színhelyére, a mezőföldi legény szomorú arczczal állt elém. — Hadnagy uram! Ennek a kutyanapnak én is megadtam az árát. Oda a tarisznyám, melynek vásott szija a tolongásban elszakadt. Észre sem vettem, mert sarkunkban járt a kozák! — Mi volt benne? — Sok minden: kés, kanál, bicsak, fahéj-pohár, kendő, pipa, dohány, gyufa, paprika. — Ez bizony összevéve sem sok kár. Több vesz el most a mi országunkban. Úgy lehet, maga az ország is! — Hát én magam sem törődném a többivel. De volt a tarisznyában egyéb is. — Micsoda? — A vers, melyet én holtomig fogok sajnálni. A mi népünk egészséges fiai akkor is megbecsülték a költői szépet, ha egyszer megértették. Pedig akkor még falun nem voltak olvasókörök s a néptanítók maguk sem forgatták poétáink könyveit. Hát még most, midőn falun is van elég értelmes ember, ki csak oly könnyű szerrel értetheti meg Petőfit a néppel, mint egykor én a honvédlegénynyel. A vagyonosak pedig nem adhatnak üdvösebb karácsonyi ajándékot a népnek, mint ez olcsó Petőfi-kiadást, mert azzal a költő erős magyar érzését, faji öntudatát, hazaszeretetét és tiszta erkölcseit öntik a magyar nép lelkébe. Rajta kell hát lenni, hogy Petőfi a szó igaz értelmében a népé legyen. Vadnay Károly, Berzeviczy Albert, sulinak és oly helyesnek, mint azt, amely czélul tűzi ki a Petőfi műveinek a lehető legolcsóbb kiadások által betű szerint az egész magyar nép között való elterjesztését. E czél felé egy hatalmas lépéssel közeledtünk az Athenaeum új kiadásával. Adja Isten, hogy mielőbb elérjük — egészen! Őszinte tisztelőjük Berzeviczy Albert. Rákosi Jenő. Rácosi Jenő, a költői lelkű drámaíró, ragyogó szellemmel irt következő levelet küldötte: Ha jól értettem, azt kérdezik tőlem, mit tartok az 50 krajczáros Petőfi-kiadásról ? Nos, drágállom. Előttem áll egy kedves, okos, bölcs és lelkes öreg ar arcza. Nyolcvanegy éves korában halt meg. De még egy jó félévvel halála előtt egy 24 éves fiatalember lelki és egy ötvenéves fiatalember testi frissesége volt az övé. Gyakran hallgattam őt órákon át szerény családja körében téli estéken, vagy nyári délutánokon: Petőfi verseit mondogatta. S ha egy-egy sornál cserbenhagyta az emlékezőtehetsége: beleszóltak a gyermekei, hogy belezökkentsék a kerékvágásba. És ő azután mondotta tovább ezeket a természetes, őszinte, keresetlen sorokat, melyek a legnagyobb gondolatot, a legmélyebb érzést és a legszilajabb szenvedelmet vitték lenge szárnyukon. Ez az öreg úr az én apósom, Kalmár Lajos volt. úgy gondolom, hogy ez Petőfinek a költőhöz legméltóbb kiadása, ha nem papirosra van nyomtatva, hanem a szívbe ültetve, az elmébe bevésve. Szív és elme megnemesedik tőle, s ez egyszersmind a legolcsóbb kiadása is lenne. Az 50 kros kiadás érdeme, hogy ennek a kiadásnak az útját egyengeti. T. szerkesztő urnak alázatos szolgája Rákosi Jenő. Bartók Lajos. Bartók Lajos, a Petőfi-társaság alelnöke, a következő szép és lelkes szavakat írja: Az »Athenaeum« egykoronás kötetben kiadta Petőfi Sándor összes költeményeit. A magyar nép költője, Petőfi, most van csak igazán visszaadva a magyar népnek! Ez a könyv legyen és lesz a koronás magyar biblia. Üdvözlettel vagyok készséges tisztelője Bartók Lajos. Endrődi Sándor. Endrődi Sándor, aki legszebben énekelte meg Petőfit gyönyörű ódájában, a következő prózában irt verset küldötte: Az »Athenaeum« egykoronás Petőfi-kiadásának művelődéstörténeti fontossága van. Petőfi eddig nem volt az egész nemzeté. Csak most lesz azzá. Most lép igazán halhatatlansága küszöbére s kezdi meg diadalmas útját a jövendők felé. Belép minden kunyhóba s gazdagsággal borítja el a szegénységet. Kincsekhez juthat a koldus is könnyűszerrel. Ez az olcsó könyv a legdrágább tartalmat teszi közkincscsé. Íme, a szabadság és hazaszeretet bibliája, a férfias és nemes érzések evangéliuma ! Olvassátok ! Mentől szélesebb körben válik ismertté, annál nemesebb s férfiasabb lesz a nép is s annál dicsőségesebb a nemzet, Endrődi Sándor. Benedek Elek. Benedek Elek, a magyar népszellem művészi kifejezője meséiben, a következő érdekes megfigyelését közli: Szeretnék ott lenni minden magyar háznál, mikor olvasgatják az egykoronás Petőfit, — Nini, — hallanám — hiszen ezt a dalt is — meg azt is, na meg ezt is, de meg ezt is, — Petőfi írta! Egy sereg dalról, mely ötven év óta él a nép ajkán — értvén a nép alatt urat és parasztot egyaránt — csak most tudják meg, hogy Petőfi dalos lelkéből fakadott... Ideje. Benedek Elek. Jakab Ödön. Jakab Ödön, a jeles költő, mély meggyőződéssel a következőket írja: A koronás Petőfi-kiadásról. Ez az igazi Petőfi-kiadás! Eddigel a legméltóbb a magyar nép kedves költőjéhez. Ha felébredne félszázados sírjából a dalnok, bizonyára ennek a kiadásnak örülne legjobban. Jobban, mint a szobrainak s a diszkiadásoknak. A mely napon az »Athenaeum« ezt a potom-olcsó kiadást szétbocsátotta az igazi nép közé, azon a napon a magyar földet haza- és fajszeretettel kétszeresen megtermékenyítette. Ezzel a kiadással Magyarország erősebb és magyarabb lett, mint volt. Hatása megérzik a jövendő időkben. Ha valamikor a haza és szabadság védelmére ismét fegyvert kellene fogni a magyarnak, erősen hiszem, hogy e népies Petőfi-kiadás sok ezer harcost hajtana kibontott, háromszinű zászlónk alá. Ezért az Athenaeum a magyar nép és az irodalom köszönetére egyformán érdemes. Jakab Ödön: Berzeviczy Albert, a Kisfaludy-Társaság tagjának meleghangú levele így hangzik: Köszönettel vettem a Petőfi összes költeményeiből rendezett egykoronás kiadásnak megküldött példányát s örömmel üdvözlöm az »Athenaeum«-nak ezt a vállalkozását, mely kivitelében is tökéletesen sikerült. Azok között az eszmék között, a melyek a Petőfi halála évében a Petőfi emléke és szellemének méltó és állandó megörökítésére nézve fölmerültek, egyet sem tartok oly jogo Mert nem ilyennek képzelte ezt a fiatal művész Rubek, amikor Irénét meglátva, képzeletében felébredt a »Föltámadás« gondolata. A tisztaság, ha halottaiból életre kel, szemében régi fény, alakja csupa rózsaillat,, vonalai lágyak és lehelletszerűen könnyedek. És elhívta magával Irénét, aki modellje lett és szolgálta őt és levetette előtte minden báját, feltárva neki a természet minden csodáját, tisztán, érintetlenül. Rubek pedig éveken át ezen az alakon dolgozott s ott állott előtte Iréné, hatalmas és érzéki szerelemmel szivében, rejtegetve, elnyomva azt a szemérme által s Rubek művére gondolt még akkor is, ha érzéki rajongástól elbódultan őrült vágyak kínozták. Nem, nem, nem! Iréné tiszta, szent, szűzi, mocsoktalan. Maradjon annak. Ezt súgta neki művész önzése. Mert félt, hogy nem fejezi be művét soha, ha Irénét megérinti. Micsoda hatalmasan szép epizód volt ez az, ő életében! És ez a szó gyilkolt. Epizód ! Neki csak epizód! Irénének egy élet — Rubeknek epizód. Gyilkos düh fogta el a leányt: rombolni, törni, zúzni szeretett volna, — egy egész életet áldozott fel s ime, csak egy epizód volt. Futva menekült, be — egyenesen az őrület karjai közé. Azt hitte lázálmaiban, hogy meztelenül mutogatja magát az orfeumban, gyilkol szerelmét esdő embereket, férjhez ment, csak azért, hogy gyilkolhasson, — pedig valójában csak az őrültek házában volt s halottnak képzelte magát. Rubek minderről nem tudott semmit. Ő fájlalta a leányt, kereste, kutatta, hasztalan. Lelkiismerete feltámadt s uj érzéseit felhasználta készülő művében, oda véste a szobor elé a bánkódó bűnöst — s lelke erre megkönnyebült. A diadal mámorában vágya ébredt az élet után. Villát és palotákat épített, nőül vett egy jókedvű, vérmes, egyszerű kis asszonyt, aki tánczolni akart volna, aki nevetni, énekelni szeretett, akit a művész neve és csábító ajánlata hódított el, az, hogy meg fogja neki mutatni a világ minden gyönyörét. És erre a gyönyörre vágyott Mája. De Rubek ezt nem adhatja meg neki, mert csend támadt a lelkében, vágyódásul, nagy alkotásra, a sok portré, amelyeket nagyszerűen fizettek az emberek nem érdekelte képzeletét, de Mája mindezt nem érti. Nem nyugtalanságát, idegességét, belső elmerüléseit, magány után vágyódását. Mája iszonyúan unatkozott. Ez hát a világ összes gyönyöre? Bizony ez nagyon unalmas gyönyörnek. Most meg idejöttek ebbe a norvég kis tengeri fürdőbe, hol a csendnél egyebet nem hallani. Ez pedig furcsa kis élvezet. . . Hát ez a házasság a boldogság ? A művész életének czélja ez legyen ? Az életideál ilyen ? Mi történhetik, ha ezek a lelki romok ellentétbe és összeütközésbe kerülnek, ha Iréné rátalál Rubekre és az viszont és hazája egy erős és brutális férfira, aki neki megadhatja az életörömet, az avinális vágyait kielégítve? Mi lesz, ha ezekben az élőhalottakban feltámad a vágy — a feltámadásra? És ezt a problémát analizálja Ibsen. Iréné — apácza-ápolónője kíséretében — éppen ott üdül és Rubek rája ismer. Mája egy medvevadászra talál, akivel elindul kószálni a hegyek közé. És Rubek megérti most Irénét. Iréné még most is úgy szereti Rubeket, mint annakelőtte. S mind a két pár elindul fel, fel, a hegyekbe, keresni a szabadságot, és Mája és a vadász megleli, dala vígan hangzik fel a völgyből: Szabad vagyok! Szabad vagyok! Szabad! Nem vagyok és nem leszek többé rab! Szabad vagyok, mint a madár! Szabad! De a két élőhalott lélek, Rubek és Iréné, — nem, ők többé már nem lesznek szabadok soha, számukra nincs feltámadás itt, ezen a földön, ebben a birodalomban, — mert a szabadság csak az erőé, a gyöngéké a bukás, — a lavina elsodorja őket. Az öreg Darwin hivő dr. Ibsennek ez az életfilozófiája. De a költő még most is arról a szépségideáiról álmodik, melyet fiatal lelke teremtett: a »Feltámadásról«, a szépségbirodalomról, ahol egyesülhetnek hűt portréi, melyeket a nagy mű után, szomorú hangulatában faragott... * Hatalmas fantasztikus álom ez az Epilóg. Ezt sem életküzdelemben kifáradt emberek számára írta, hogy színpadról halljuk, ahol minden harmadik szó elillan a fülünk mellett, hanem az elmélkedés órája számára, amikor a nagy életküzdelemről önmagunknak akarunk számot adni. Mert Ibsen szerint: at digte, det er at holde dommedag over svj selv. (Költeni annyit tesz, mint önmagunk felett ítélkezni.)