Magyar Nemzet, 1900. április (19. évfolyam, 90-118. szám)

1900-04-01 / 90. szám

Budapest, 1900. ~ ‘ n 1 ■' szerkeesztőség óa kiadóhivatal s VB, Kerepesi-ut 54. Athenaeum-épü­let. Dr. JÓKAI MÓR és BEKSICS GUSZTÁV főszerkesztők. ADORJÁN SÁNDOR felelős szerkesztő. XIX. évfolyam. 90. szám. Vasárnap, április 1. Egész évre 24 korona, félévre 12 koronák, negyedévre 6 korona, egy hónapra 2 korona. Egyes szám helyben és vidéken 8 fillér. Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfizetés megújítása iránt lehetőleg gyorsan in­tézkedni szíveskedjenek, nehogy a lap szétküldése fennakadást szen­vedjen. Depresszió. Budapest, márczius 31. Most van a közgyűlések és mérlegek szezonja. Egy esztendő eredményével szá­molnak be pénzintézetek s iparvállalatok s osztalékokban juttatják kifejezésre a rész­vényesek bizalmát és reményeit. Ezek az osztalékok, igaz, hogy kizárólag a részvé­nyeseket érdeklik, de ez osztalék keletke­zésének mikéntje már messze túlhaladja a magánérdeket s erősen belejátszik az egész ország gazdasági érdekkörébe. Visszatükrö­ződnek benne nagyfontosságu jelenségek s kínálkoznak belőle messze kiható okulások. A­ki figyelemmel kíséri a közgyűlések mostani szezonját, sajátszerű tapasztalato­kat észlel. Első­sorban feltűnő az ellentét a pénzintézetek s az ipari vállalatok ered­ményei közt. S habár mindkettőnél közös a panasz a gazdasági életben mutatkozó elernyedés fölött, az eredmény a pénzinté­zeteknél mégis aránylag kedvező, ellenben az ipari vállalatoknál többnyire fölötte el­szomorító. A második igen figyelemre­méltó jelenség, hogy ugyanaz az ok, a­mely a pénzintézetek mérlegére kedvező hatással volt, az ipari vállalatokéra lesújtó befolyást gyakorolt. Ez a közös ok, a­mely oly el­lentétes eredményeket idézett elő, a magas kamatláb. Az ipari jövedelmek nemcsak hogy ki nem egyenlítették ezt a magas kamatlábat, a­melyet a pénzintézetek kény­telenek voltak szedni a múlt évben, hanem igen súlyos, csaknem válságos állapotot idéztek elő az ipari vállalatoknál. Könnyen megkonstruálható ezekből a Magyarországon uralkodó gazdasági de­presszió világos képe. A nagy pénzintéze­tek jövedelmei hosszabb időre szóló pénz­ügyi műveletek eredményei. A legtöbb pénzintézetnél évről-évre visszatérő, szinte állandó mérlegtételek mutatkoznak s a kamatláb emelkedése tisztán pénzügyi technikai úton fokozza a jövedelmeket. Igaz s ezt fel is panaszolják a pénzinté­zetek, hogy az új üzletek és főleg a ki­bocsátások hiánya nem ér fel ezzel a pluszszal, de a végeredményben, legalább a pénzintézetekre s részvényeseire nagy hátrány nem származik. Épp az ellenkező történik az ipari vállalatoknál. A drága pénz itt egyenesen megakasztja az üzletet, megbénítja a vállalkozási szellemet s oly pangást idéz elő, a­mely a jövedelem és az osztalék csökkenésében jut kifejezésre. S ha még csak ez volna a baj ! De az ipari vállalatok pangása egyúttal kihat mindazokra a gazdasági ágakra és exiszten­­c­iákra, a­melyek vagy a­kik tőle függnek.­­ Az ipari termelésre szolgáló nyers­anya­gok árhanyatlása, az ipari munkások ke­resetcsökkenése, sőt igen sokszor munka­hiánya, oly nagy hullámgyűrűt vet az egész gazdasági életben, a­mely távolabb álló érdekkörökre is kihat. Csekély vigasz az ily jelenségekkel szemben, hogy ezt a depressziót nagyobb­részt rajtunk kívül eső okok idézték elő. Az az óriási ipari fellendülés, mely főleg Németországban mutatkozik, sőt ott már komoly aggodalmakra is ad okot túlten­­gése folytán, okozta leginkább a­ pénzviszo­­nyok megromlását s ezzel kapcsolatban a nálunk tapasztalható általános pangást. Mert világos, hogy a gazdasági erők, főleg a tőke, oda tendál leginkább, a­hol az ér­vényesülésnek, a nagyobb jövedelmezőség­nek feltételei leginkább kecsegtetik. A mi tőkeszegénységünk a múlt évben különö­sen érezhetővé vált. A nagymérvű kamatláb­emelkedés megakadályozta papírjainknak elhelyezését külföldön s az állam nem volt képes kellő tőkét ezen a réren elő­teremteni, hogy messzemenő állami mun­kálatokat kezdeményezhessen. Ez, vala­mint az előző, egymásra következő két gyönge termés, különösen a 07-iki, meg­bénította nálunk a vállalkozási kedvet s elriasztotta a tőkét oly befektetésektől, a­melyek új gazdasági ágak megteremtését tették volna lehetővé. A kormány ugyan minden tőle telhetőt megtett, hogy újabb gyári vállalatok keletkezését előmozdítsa. A „MAGYAR NEMZET“ TÁRCZÁJA. — Márczius 31. — A „klasszikáner“. Irta: ABYronicas. Egy divízió huszárt elküldték a mösszejáró patrouilleba. A nagyszabású őrjárat feladata napokra terjedt s abból állt, hogy azon a vidé­ken, melyet a divízió benyargal, a netán össze­verődött bosnyák lázadó bandákat szétugraszsza, a lojális keresztény helyi hatóságokat megjele­nésével felbátorítsa, a gyanús mohamedánokat pedig megfélemlítse. A huszároknak az őrnagyuk parancsolt, hanem az őrnagynak egy vezérkari kapitány, a­kit nyakába varrtak, hogy az egész vállalatnak az esze legyen. Az őrnagy, a tisztjei, meg a huszárok mind elfojtott ellenséges érzülettel fogadták maguk közé ezt az idegen elemet. Soha azelőtt nem ismerték, csak most hallották róla, hogy igen tudós katona, valóságos tekintély a geográfia s különösen a kartográfia terén. Éppen nem ez az, a­mi valakit huszárok szemében népszerűvé tehet. Ha a kapitánynak az a híte lett volna, hogy elszánt verekedő, hatalmas lovas és vidám korhely, mindenesetre kedvezőbb előítélettel fo­gadják. Pápaszemes, unott arczu, lekonyult bajuszu, vézna, kedvetlen ember volt. Nagy sárgáján görhes macskagerinczczel gubbasztott s folyvást a térképet, meg a vidéket hasonlitgatta össze. Pontosan tudott minden utat s a föld népével bosnyákul, a mohamedán papokkal és urakkal törökül váltott szót. Az őrjárat az ő szemében az egyetlen őrnagyból látszott állam­. Azzal ka­tonásan, röviden közölte ellenmondást kizáró utasításait, melyek, a regulának megfelelő mó­don, forma szerint mindig az alantas alázatos kérelmei voltak a feljebbvalóhoz. A többi tiszten és a legénységen átnézett, mint a levegőn. Hyformán az csak a huszártisztek puszta képzelete volt, hogy ez a tudákos, ez az iroda­moly, ez a professzor, ez a »klasszikáner«, kö­zöttük csöndes bojkottot szenved. Ez bizony észre sem vette, hogy nem igen társalog­nak vele, mert eszébe sem jutott, hogy ő tár­saloghasson is valakivel. Az is hiábavaló volt, hogy a huszártisztek a mars alatt maguk közt folyvást csak azért is magyarul beszéltek, mert bizonyosra vették, hogy a »klasszikáner«, a­ki ráczul, meg törökül is tud, ezen a nyelven nem tudhat. Úgy el volt merülve a térkép és a vi­dék szüntelen fürkészésében, hogy nem is vett tudomást a mögötte s körülötte zsongó fecse­gésről. A fiatal hadnagyok miatta egészen bát­ran tehettek tréfás megjegyzéseket az ő baka­­tiszt-szerű lovaglására s egyéb külső gyarló­ságaira. • Egy kis városka előtt ünneplőbe öltö­zött hódoló küldöttség várta a csapatot. A pópa rácz üdvözlő beszédet mondott, mélyen hajlongva az őrnagy lova előtt, a mitől ez meg-megugrott. A »klasszikáner« tolmácsolta németül a beszédet, melynek az volt a summája, hogy a város keresztényei boldogok a svábok megérkeztén, mert a mohamedánok erőszakos­kodásai és fenyegetései már-már kétségbeejtet­­ték őket. Az őrnagy megint a »klasszikner« kérte, tolmácsolná viszont a népségnek, hogy mi is felette boldogoknak érezzük magunkat, hogy idejöhettünk. Vagy, ha a kapitány úr ezt a bolondot nem akarja ráczal elmondani, hát tolmácsoljon valami okosabbat a saját legjobb belátása szerint. Valószínűnek is tetszett, hogy a­­klasszi­­kánéra az utóbbit tette, mert a küldöttség igen komolyan hallgatott szigorú, határozott hangú beszédére. Hanem erre következett még egy kis jele­net, a­mi a huszártiszteket élénk irigységre gerjesztette a »klasszikáner« iránt. A pópa mögül előlépett egy parázsfekete szemű, csupa tűz-vér gyönyörű leány s szivet csiklandozó, be­hízelgő alt hangon néhány szót intézvén a »klasszikáner«-hez, felnyujtott ennek egy darab kenyeret, egy kis sót, meg egy­­ virágbokrétát. A »klasszikáner« pedig, eddig tőle soha nem tapasztalt udvarias kedvességgel beszélt vala­mit a kaczérul mosolygó leányzónak, aztán a kenyeret, meg sőt tiszteletteljesen rátukmálta az őrnagyra, a bokrétát azonban oda tűzte a maga nyeregkápájára, kihajítván valami tartó­­szíjazatból egy mappa-tokot, hogy helye legyen a virágnak. Sőt az imposztor »klasszikáner«, azt mondván az őrnagynak, hogy ő még kissé rendbehozza e helységben a közigazgatást, le is szállt a lová­ról s gyalog andalgott be a városkába a pápa szépséges leányának oldalán. A csapat egyelőre nélküle lovagolt tovább. — Csak legalább végleg megszabadultunk volna tőle, őrnagy ur, — mondogatták a tisztek. — Biztosított, hogy egy órán belül megint utolér bennünket, — felelé kedvetlenül az őrnagy. És a divíziót valami hallgatag gonosz rieg- Lapunk mai száma 24 oldal.

Next