Magyar Nemzet, 1900. augusztus (19. évfolyam, 209-238. szám)
1900-08-01 / 209. szám
Budapest, 1900. XIX. évfolyam 209. szám. Szerda, augusztus . Szerkesztőség 6 a kiadóhivatal VII. Kerepesi-ut 54. Athenaeum-épíllet. Dr. JÓSAI HÓK és BEESICS GUSZTÁV főszerkesztők. ADORJÁN SÁNDOR *. felelős szerkesztő. Egész évre 24 korona, félévre 12 korona, negyedévre 6 korona, egy hónapra 2 korona. Egyes sírm helyien és vidéken 8 fillér. Bíbor és gyász, Budapest, julius 31. A czivilizált világ minden zege-zugából, valahol csak emberek laknak, kik a modern polgárisodás részeseinek vallják magukat, mint valamely méltóságos, fekete folyam, Róma felé hömpölyög a gyász és részvét csöndes, ünnepélyes áradata. Hiába özönli körül minden könyök árja azt a komor pompájú, fejedelmi ravatalt, a bozontos fehér szemöldöktől árnyalt viaszsárga szemhéjak nem nyílnak fel soha többé ; a feleség imádott férje, a család, a nép jóságos atyja, királyok tükre mozdulatlan holttetem marad. Az isten kegyelméből való utód őseinek trónjára lép. A tompa gyászt elfedi az égő bíbor. A ma könyekben úszó arczokon feldereng az öröm mosolygása. Egy fanatikus gazembert őrültté nyilvánít vagy felköttet a földi igazságszolgáltatás. S azzal mindennek vége, ami arra emlékeztetne, hogy a lovagias, nemes Umbertót orvul, nemtelenül meggyilkolta a felszabadított, egyesített Olaszország egy elvetemült fia. Boldogtalan, vigasztalan egy dolog ez, mely kétségbeejt az emberi felvilágosodás fejlődési irányának helyessége iránt. Hát ezért és ide kell kialakulnia a legszebb emberi ősjognak, a személyes szabadságnak, hogy minden ágrólszakadt, elégületlen munkakerülő, tisztátalan, lelkiismeretlen, bűnös kezében tartsa az élet és halál bírói pálczáját s kettétörve, ádáz vakmerőséggel vágja egy megsebzett nemzet, az egész műveit emberiség elszörnyedt arczába ? Nincs ebben se bölcseség, se igazság. Hiszen, ha a foglalkozás, a mesterség elegendő jogczim arra, hogy a bűn és gáncs nélkül való egyén elítéltessék és kivégeztessék, akkor felbomlik minden kapocs és kötelék, mely ma összetartja a fennálló erkölcsi, politikai, társadalmi világrendet. Nos hát, nyíltan, bevallottan, a fanatizmus szemérmetlen ádázatával hirdetett hitvallása, cselekvési programmja ez annak a nemzetközi vészszövetségnek, mely az anarchia fekete zászlaja alá esküvé föl életre-halálra nyomorult testét, lelkét. Névtelen, titkos iszonyat reszket át az emberiség szivén, mikor egy-egy véres merénylet csattanása hírül adja, hogy a rémmesék világába való szövetség él és dolgozik. Férfit, asszonyt, gyermeket, ha kell, egyforma könyörtelen állatisággal áldoz föl végzetes őrületének az anarchia, csak messzi látszón, ragyogó magasságban éljenek. Pedig nyilvánvaló, ha minden uralkodót, koronás és koronátlan államfőt halomra gyilkolnak is, egy pillanatra sem sikerül megrendíteniük az emberi társasegyüttélésnek a művelődéssel egykorú, közös természeti eredetű formáit, melyek épp a czivilizácziónak képezik intézményes biztosítékát. Magát a mai, modern czivilizácziót kellene tehát megsemmisíteni, gyökerestől kiirtani, hogy az anarchia czélt érhessen. Erre a feladatra pedig kevés és gyönge minden emberi erő. Emberfölötti, természeti hatalom, egy általános geológiai forradalom talán végrehajtaná ezt az egyetemes végpusztulást, de a természet bölcs és jó s a naprendszertől kezdve a hangyatársadalomig minden íze ellentmond az anarchiának. Még alighogy kihűlt teteme mellett a legújabb, oly méltán siratott, ártatlan áldozatnak, bajos a higgadt, gyakorlati bölcseség elfogulatlan tárgyiasságával vizsgálódni ennek a rettentő betegségnek gyógyítási módja, eszközei körül. Mint a veszettségnél legelső, legközvetlenebb segítségnek kínálkozik a seb kiégetése. Mindnyájunk legdrágább kincsét, az emberiség közös czivilizáczióját támadja meg ez a rákfene. Nem szabad habozni, érzelegni, hanem minden műveit népek vésztörvényszéke végezze a maga körében nehéz és megborzasztó, de hovatovább mind elkerülhetetlenebb kötelességét. Az emberi élet, az ahhoz való jog és szabadság a születés tényénél fogva szent és sérthetetlen tulajdona koldusnak és királynak. Ezt a legfőbb jót siralmas gyávaság, általános öngyilkossági kísérlet volna játékszerül adni műkedvelő szocziál-filozófusok tudatlan, barbár és gaz kísérleteinek. Védekezni kell az egész vonalon és minden elképzelhető eszközzel, a kisdedneveléstől kezdve a guillotine-ig. Sokat, nyilván legtöbbet tehet ebben a nevezetes közszolgálati ügyben a sajtó, A „MAGYAR NEMZET“ TÁRCZÁJA. — Julius 31. — San Marino. Irta: Császár Imre. San Marino, julius 17. Diocletián idejében, amikor javában dühöngött a keresztényüldözés és a czirkusz arénájában ezrével hullott az ember, dűlt a vér a nézők vad hahotája és tapsai között, egy elszánt kis csapat szökött ki Róma kapuin s útjában felvette a barlangokból társul azokat, kik elég bátrak voltak inkább önként a pusztában keresni meg a pusztulást, mint igy, akár az áldozati barmok hurczoltassanak a vágóhidra. Marinus, kit szentté is avattak, volt vezére az elszánt kis csapatnak. Futottak, menekültek, az éjjelt is nappallá tették, amíg csak vezérük nem mondta, most már elég, idáig nem üldözhetnek bennünket, nyomunkat sem fogják megtalálni. A hely, hol megpihentek, vad sziklahegy volt, melynek köveit még a titánok dobálhatták össze. Köröskörül, meddig a szem láthat, csupa hegy-völgy; látatlanul senki sem közeledhetett a csúcshoz. Az egész környék fölött az volt a hegycsúcs és biztos menedéknek látszott. A hagyomány szerint Kr. u. az első században alapították e várost Szt. Marinus és ársai, kik eleinte barlangokban húzódtak meg. Csak később, midőn már biztosságban érezhették magukat, kezdtek hozzá az építéshez. A menekülők legnagyobb része kőműves volt s igy a város gyorsan épült erőséggé. Eleinte kis helyen meghúzódtak az üldözöttek és csak hosszú idő múlva mertek terjeszkedni. A várban fenn, az úgynevezett »Al Titano« csúcson most is mutogatják azt a sziklaágyat, melyen Szent Marinus nyugodott hosszú éveken keresztül. Karja megbénult a kövön való fekvéstől, de soha sem keresett más, jobb nyugvóhelyet és ott végezte be szent életét. Bármit mondjon is a hagyomány s az emberek fogadják bármily kételkedve, annyi bizoínyos, hogy San Marino köztársaság Kina után a legrégibb állama e világnak. Köztársaság volt mindig s az is maradt. A büszke római birodalom összedőlt, a köztársaságok elpusztultak, a királyságok császárságoknak adták át a kilincset a világtörténelem nagy színpadján, de San Marino megmaradt köztársaságnak bátran és elszántan a maga kicsiségében. A történelem tanúsága szerint soha sem kívánt terjeszkedni, de soha sem is olvadt össze teljesen Itáliával. Sőt itt, Olaszország szívében, nyelve még ma is megőrzött némely régi szólamokat, miket a város alapítói, a római menekültek hoztak magukkal. A história hiteles följegyzései szerint 885-ben San Marino nevezettes kolostor volt a Titano hegy csúcsán, amely körül lassan kint falvak keletkeztek, úgy, hogy idők múltán tartománynyá vált a hely. Sok harczot kellett megvivniok, míg végre a hatalmas pápák egyike, VIII. Orbán, elismerte köztársaságul a kis államot. A köztársaság, mely 59 kilométer kiterjedésű és talán tízezer lakost számlál, nyolcz városkából áll, melyek a Titano körül csoportosulnak. Székhelye San Marino, a hegycsúcson, uralja az egész vidék, mely nem nagyon termékeny s igy a lakosság meglehetősen szegény. A marinóbelieknek főfoglalkozása a kőmivesség, melynek talentumát még a város alapítóitól örökölték, a környék pedig szőlőtermeléssel foglalkozik. Nagyon érdekes a kormányforma, melylyel a kisded köztársaság ügyeit intézik s a mely — a hagyományok szerint — a legrégiebbek egyike. Hatvan érdemes férfiúból áll a nagy tanács. Ezekből húsz a nemességet, húsz a polgárságot és ismét húsz a földmíveseket képviselik. A tanácsot az ország választja életfogytiglan. E tanácsból ketten intézik a kormányzást. két capitani, az egyik a nemességből, a másik a polgárságból választott. Ezenkívül még egy 12 tagból álló kis tanács ellenőrzi a capitanikat. Csakhogy amíg Rómában egy évre választották a konzulokat, San Marino tovább megy és minden félévben új kapitányokat választ. Végeredményben pedig olyan ez a hivatal, mint a falusi bíróság, körbe-körbe megy. A jelenleg uralkodó egyik kapitány, a nobiliké, éppen tizenkettedszer viseli érdemes tisztét. Hát bizony ilyenformán nem ittasodhatik meg senki a dicsőségtől. Mire beleszokik teste a méltóságba, már leszedik nyakából a disz- Lapunk mai száma 16 oldal.