Magyar Nemzet, 1901. április (20. évfolyam, 90-113. szám)

1901-04-01 / 90. szám

Budapest, 1901. XX. évfolyam, 90. szám. Kedd, április 2. ZET Egész évre 24 korona, félévre 12 korona, negyedévre 6 korona, egy hónapra 2 korona. Egyes sírm helyben és vidéken 8 fillér. Szerkesztőség és kiad.,főhivatal, VII. Kerepesi­ ut 54. Athenaeum-épü­let. Dr. JÓKAI MÓR és BEKSICS GUSZTÁV főszerkesztők. ADORJÁN SÁNDOR felelős szerkesztő. Belső ügyek. Budapest, április 1. A szabadelvű párt tegnap esti értekez­lete helyreállította a párt belső életének harmóniáját. A kiállott izgalomnak és ide­gességnek ma már nyoma sincsen. A Bécsből hazasiető miniszterelnök párt­­vezéri tekintélye, a határtalan bizalom, a­mely őt körülveszi, a jótékony befolyás, a­melyet az emberek lelkére gyakorol, ezúttal is megtette pac­ifikáló, kiegyenlítő hatását. A szabadelvű párt, a­mely vezéré­hez annyi szeretettel és bizalommal ra­gaszkodik, magatartásával megkönnyítette a helyzet szanálását. Elértve és követve Széll Kálmán intenczióját, a maga hangu­latával segített kibontani a félreértések összekuszált csomóját. Bessenyey Ferencz, a szabadelvű párt közkedveltségű humoristája, ezúttal rossz fát tett a tűzre. Nem szándékosan, igaz, mert a tréfálkozási kedv koboldja incsel­kedett vele. De akárhogy forgatjuk is a dolgot, tréfája sok kellemetlenségnek, vég­zetessé válható parlamenti izgalmaknak vált forrásává. A kabinet egy tagját s magát a szabadelvű pártot kínos ügybe hajszolta bele ez a tréfa. Holott csak az olyan tréfá­nak van jogosultsága, a­melyik nevetésre fakasztja az embereket. A Bessenyey tréfá­ján azonban nem nevetett senki. Legföljebb a szabadelvű párt ellenségei mosolyoghattak kárörömmel. S még azok is — lopva. Maga Bessenyey látta be leginkább tréfájának helytelen voltát. Ő maga ítélte el a legerősebben, hogy nagyon komoly dolgokat, az ember legértékesebb erkölcsi javait, a mókák és tréfák kac­agtató mo­tívumaival tévesztette össze. Ez a nagy optikai csalódás okozta mindazt, a­mi ez ügyben kellemetlen történt. Be kell azonban ismernünk, hogy ha Bessenyey tévedett is, megfelelő elégtételt szolgáltatott Hegedűs Sándornak és a sza­­badelvű pártnak. A megbánásnak őszinte érzelmeivel állott tegnap pártja itélőszéke előtt. S hogy ez a párt őt egyhangúlag fel­mentette és expiálását rokonszenvvel fo­gadta, ez csak egy okkal több arra, hogy ez esetnek üdvös tanulságait mélyen a szi­vébe vésse. Vésse a szivébe mindenki, a­ki a mókák és tréfák birodalmának ha­tárait — a komoly dolgok rovására — nagyon is könnyen s nagyon is messzire kiterjeszti. Valljuk be különben, hogy nagy kő esett le mindenki szívéről, mikor a titoktel­jes »másik« a szabadelvű párt humoristá­jának képében jelentkezett. Mert nagy, igen nagy vád volt az az ország kormányzó pártjával szemben, hogy kebelében »árulók« vannak, hogy vannak kebelében, akik köny­­nyelmüen és minden lelkiismereti furdalás nélkül reálépnek sáros lábukkal mások becsületének fehér köntösére. Most, a mikor az egész esetet magunk előtt látjuk, mikor meg van világítva min­den zege-zuga e kérdésnek s mikor a fel­keltett izgatottság és keserűség tüze kialudt a tegnapi pártértekezleten: a szabadelvű­párt jó híre teljesen helyre van állítva. E pártban nem lehet és nem szabad keresni a árulókat. Bessenyey felszólalása maga után vonta Hegedűs Sándor felszólalását. Mindenek­előtt kijelentette, hogy erős, megrovó sza­vai Bessenyeyre nézve elvesztették súlyu­kat. Majd ismételte az őszinte sajnálkozás kijelentését s kérte a párt régi bizalmát. Ám e két kijelentés között megrajzolta a maga lelki állapotát, a­mely ellenállhatat­lan erővel kényszerítette őt ismert szenve­délyes parlamenti kifakadására. S valóban bele kell képzelnünk ma­gunkat a Hegedűs Sándor helyzetébe, vé­gig kell gondolnunk lelkének állapotát, ha igazságosan akarunk ítélni a felmerült in­­czidensben. Oly irtózatos lelki kényszer előtt állott, a­melynek roppant levegőnyomása alól nem tudta magát kiszabadítani. Becsület­ben eltöltött életét, köztisztelettel megfutott pá­lyáját, csorbítatlan, gyanúsítást nem tűrő jó hírét látta fenyegetve. A keserű érzések pohara, a­melyet az Adria-javaslat ellen intézett kíméletlen támadások nap-nap után teletöltögettek, végre kicsordult. . . A két nyilatkozat, a Bessenyeyé és a Hegedűs Sándoré, nagy tetszéssel fogadta­tott a pártban s a szabadelvű párt belső életének égboltjáról a felhőket eloszlatta. De a harmónia teljességét a Széll Kálmán rövid felszólalása állította helyre, a mely­ben a pártra appellált s a közmegnyugvásra elintézett eset tanulságait levonta. Végre is az a fő, hogy ez az eset, a mely annyi port vert fel s oly bonyodalmak­kal fenyegetett, ne múljék el a szabadelvű­­párttól — tanulságok nélkül. A tanulság pedig az, hogy a párt belső A „MAGYAR NEMZET" TÁRCZÁJA — Április 1. — A „Mi­ caréme“ Párisban. Paris,, márczius 29. Még márczius elején elhagytam Berlint, nem szégyellem bevallani, meghatottan, csaknem köny­­telt szemmel, de azon boldog tudatban, hogy azok az én édes szőke német kollégáim, kik a Friedrichsbahnhofról mindaddig, míg csak lát­tak, a kalapjaikat lengették utánam, az én leg­jobb, legbensőbb barátaim közé tartoznak és azok is fognak maradni. De nem csak Berlint hagytam el hűtlenül, de vele együtt a hatalmas német birodalmat is és most itt vagyok a fe­kete hajú és pajkos szemű szép Párisban. Kez­dek nagyon hasonlítani ahhoz a jóétvágyú em­berhez, a­ki minden ételre azt mondja: »Ez a jó, ezt szeretem én!« Nekem pedig a nemzetek kezdenek ilyenformán izleni, hacsak Angliában el nem találják rontani az étvágyamat. De igye­kezni fogok, hogy búrságomból kivetkőzzem (ha ugyan a francziák megengedik) és csupán ma­gyarságomat hagyjam magamon, így azután jól fogom magam érezni a Haynaut meggyűlölt és Kossuthot ünneplő Londonban is. Azt azonban már ma is konstatálhatom, hogy Berlinben Rosen­berg tanárnak, mikor azt mondotta: »Önök inkább francziák, mint németek­, nem volt igaza, mert sem inkább francziák, sem inkább németek, ha­nem leginkább »magyar emberek« vagyunk. Ezt az unikumságunkat, ezt az egyedüliségünket, »magyar ember«, a­mi azt jelenti, hogy a »nagy világon­­ kívül« ilyen nincs több, bizony én semmiképpen nem engedem. Hogy sem a németekhez, sem a francziák­­hoz nem hasonlítunk, ezt a bizonyosságot két ünnepi akc­iónak a látása érlelte meg bennem: ezek egyike volt a Szilveszter-és Berlinben, másika pedig a Mi-caréme Párisban. Nos hát így nem tudunk mi mulatni! Sem úgy, mint a németek, sem úgy, mint a francziák. Távol áll tőlünk mind a kettő. Német lump és franczia »bonvivant« nem tud lenni a magyar ember, hiába vettük át tőlük ezeket a szavakat, mert, hogy a lumpolás és bonvivánkodás mit jelent? — azt csak a németen lehet tanulmányozni és a franczián. Már magában az, hogy a franczia nem ké­pes bevárni, míg az egész böjt letelik, hanem már a felének elteltével ki kell adni magából az addig szorongatott jó kedvet, nemzeti vo­nást árul el. A beszorult, karánt feszítő nagy kedvnek egy ilyen szellentyűnyitása Párisban a »Mi­ caréme«. Mikor a böjtnek fele lemorzsoló­dott, a­mit ugyan valami nagy lelkiismerettel eddig sem tartottak meg és a közbenső nap megérkezett, Páris lerázza magáról a böjti kaf­tánt és talárt, a harlekint pedig felveszi, Berlinben a Szilveszter-éjet át nem lum­­polni, elmulasztott kötelesség. A búcsúzó évtől tisztességesen elbúcsúzni és kapuzárása után, a megérkezett újév kapunyitásakor, józan fejjel gurulni annak karjai közé, a porosz előtt lehe­tetlenségnek tűnik fel. Éjféltájt tehát Berlin utczái fokozatosan dülöngőzni kezdenek és a­mikor az óra éjfélt üt, a falak támasztásának az ideje megérkezett. A hány ép czilinder ez idő tájt még a fejeken van, az mind alaposan beverődik, a hány Schutzmann az utczasarkon áll, az mind össze-vissza öleltetik és csókoltatik, mert ez ilyenkor szabad. Czilindert beverni pedig és Schutzmannt ölelgetni, a­mint tudjuk, nagy élvezet. Illetőleg mi magyarok nem tudjuk, de látván, hogy a berliniek mindezeket mily hűségesen élvezik, azt kell hinnünk, hogy az valami nagy mulatság lehet. A kedélyesség netovábbjának egyik el­maradhatatlan feltétele még, hogy, mikor az em­ber eldülöngözik egymás mellett, beletrombi­tálja az egymás fülébe: Prosti Neujahr!­íme a kedélyes Michel, a­ki úgy örül annak, hogy ismét öregebb lett egy évvel és megérhette az új esztendőt. Bezzeg nem így mulat a franczia. Az ő öröme, hogy a böjtnek fele már elmúlt, a »Mi­­caréme«-ben nyilatkozik meg. A Mi­caréme egy szilaj, az ő istrángjaiból kirúgott, elragadt város kifejezése. A hatalmasabb termetű, fon­tolva haladó deutscher Michelnek, b­orsófür­­geségű, féket szakasztó ellentéte. A boulevard des Italiens, Capucines, St.-Michel, St.-G­ermaine, Sebastopol el van árasztva emb­erfejjel, mint megannyi Duna vagy Missisippi, melynek tollas, bokrétás, czilinderes, sapkás babfodrai, bizarr­­nál­ bizarrabb hullámai, tánczolva hömpölyögnek , végig a négyemeletes folyópartok mélységes medrében.­­ A tarka-barkaság, a színváltozás, a forron- Lapunk mai száma 16 oldal

Next