Magyar Nemzet, 1901. május (20. évfolyam, 114-139. szám)

1901-05-01 / 114. szám

Budapest, 1901. XX. évfolyam, 114. szám. Szerda, május 1. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VII. Kerepesi-ut 54. Athenaeum-építtet. Dr. JÓKAI MÓR és BEKSICS GUSZTÁV főszerkesztők. ADORJÁN SÁNDOR felelős szerkesztő. Egész évre 24 korona, félévre 12 korona, negyedévre 6 korona, egy hónapra 2 korona. Egyes szám helyben és vidéken 8 fillér. Egyetemi dolgok. Budapest, április 30. Az egyetemi ifjúság élete különös figyel­münk tárgya. Az egyetem, a­hol Magyar­­ország ifjú nemzedékét felvértezik tudással és magasabb ismeretekkel a jövő nagy küzdelmei számára, az Alma Mater igényt tarthat mindig rokonszenves érdeklődé­sünkre. A nyomunkba lépő nemzedék nő fel falai között. Az a nemzedék, a­mely hivatva van átvenni tőlünk a magyar közélet szántó­földjeinek munkálását. Az a nemzedék, a­mely kell, hogy nemzetünk ügyét előbbre vigye, kultúránkat fejleszsze, dicsőségünket öregbítse. Az a nemzedék, a­melyre nehéz kötelességek teljesítése vár, a­melynek tu­dományosságát, erkölcseit, szellemi irányát, szóval harczra felkészültségét tehát éber és aggódó gondoskodással kell szemmeltarta­­nunk. A­hogy szemlét tartunk a hadba induló zászlóaljak kiképeztetésén, felszere­lésén, magatartásán és fegyverein. Az egyetemi élet éveit nehéz tanulás­ban, hasznos ismeretek megszerzésében, a lélek és a gondolkozás fegyelmezésében kell eltölteni a magyar ifjúságnak. Kis nép terén s fajtánk az európai népcsaládok körében elszigetelten állva, nemzeti álla­munkat csak úgy leszünk képesek meg­tartani, sőt fejleszteni és felvirágoztatni, ha a nemzet minden egyes tagja tel­jesíti kötelességét; ha a népek nagy verse­­n minden ponton megtartjuk helyün­ket; ha a népet is, de főleg az értelmisé­get, munkabíróvá, kitartóvá, keménycson­­túvá és erős szivüvé neveljük. A magyar ifjúság szinevirága tehát ta­nuljon, sokat tanuljon, a­mit tanul, ám­, megeméssze; de a tudomány ne ölje k belőle a lelkesedést. Boruljon tűzbe rom­latlan lelke nemes, szép és hazafias érzé­sek és eszmék szálló szikráitól. Hanem a hazafias lelkesedésnek furcsa neme kezd lábrakapni az egyetem falai között. A felekezeti elfogultság fojtó, fekete füstje tódul ki egyik-másik tanterem abla­kán. Pro et contra tüntetések folynak le egyes tanárok előadása alatt. Sőt az ifjak hajba kapnak, ölre mennek, botokkal ka­­pac­itálgatják egymást, mint a­hogy az tegnap történt, szomorúságára az ifjúság és az egyetemi szabadság minden igazi barátjának. Reméljük, hogy mindez múló tünet, olyan, a­mely más, nálunk nagyobb és műveltebb népek egyetemi életében is elő­fordul. A nemzeti társadalom annyira fel­­jajdult már az elszigetelt jelenségek láttára is, hogy a közvélemény ez erős és általá­nos megmozdulása s imponáló ereje egy­magában elég biztosíték arra, hogy mind­ezek a bajok nyom nélkül ,és mielőbb el­tűnnek a magyar ifjúság életéből. Mindenesetre a fegyelem meglazulá­­sára engednek következtetni e meg-meg­­újuló nyugtalankodásnak és forrongásnak jelei. Szerencsére az egyetem elöljárósága a maga autonóm hatáskörében képes lesz nincs. Ezen teljesen logikus és az eredetinél sok­kal egyszerűbb tételnél fogva pedig nem volna sem külső, sem belső siker, a­mi pedig a teg­nap esti előadásra teljesen ráillenék. Mert an­nak tényleg nem volt sem külső, sem belső si­kere. Nem volt annak semilyen sikere. A közön­ség, néhány szenvedélyesebb jelenetek leszámítá­sával, az egész darabon végig mozgolódott, kö­högött és ásítozott. Mindent megtett, a­mit a színházban tenni szokott, csak nem tapsolt. Még hangosan is beszélgetett. A­mit pedig mon­dott, abban hiába kerestük a lelkesedést. Ily körülmények között joggal kérdhetjük, mi az oka annak, hogy ez a darab nálunk nem tetszik? A németországi hangzatos sikereknek tudvalevőleg nagy kihatásuk van ránk nézve is. Ezen sikerek hírére rendelnek az igazgatóságok darabokat. Ezen sikerek tudatában dicséri a sajtó egy része a hozzánk származott műveket, és ugyancsak ezen sikerek bizonyosságában tapsolja gyakran még a közönség is az előadásokat. Mi nem bolondulunk a németekért, az bizonyos. De nagy becsben, tartjuk véleményüket, az még bizonyosabb. És nem csupán a politikában, ha­nem a művészetek terén is, és különösen a szín­padi művészet dolgaiban. És ez a darab, német hírneve daczára, még­sem tetszett nálunk. Miért? Hát ennek az oka kétféle: külső és belső, mint ama bizonyos siker lehetett volna, ha lett volna. Lássuk a kettőt egymás után, és először magát a darabot. Rudolff Hans, porosz hadnagy, kinek nagy­apja, dédapja mind ezredes volt regimentjénél, megorvosolni minden bajt, képes lesz eré­lyesen megtorolni minden visszaélést s képes lesz elejét venni annak, hogy jó híreneve diszkreditálására az ifjúság köré­ben a tegnapihoz hasonló jelenetek elő ne forduljanak. A kormány féltékenyen őrködik az egyetem autonóm jogai felett. Nemcsak hogy ő maga ujjhegygyel sem érinti e be­cses jogokat, az Alma Mater nagy kivált­ságait és szabadságát, de kész volna azt megvédelmezni minden támadás ellen. Legfőbb felügyeleti jogából kifolyólag azonban a kormánynak gondja lesz arra, hogy az egyetem életében a fegyelemnek szigora el ne lanyhuljon s hogy a magyar intelligenczia szép virágos­ kertjét fel ne verje a dudva, gyom, a mérges füvek. Ebből a szempontból kell megítélni a Wlassics Gyula közoktatásügyi miniszter erélyes intézkedéseit, a­miket a tegnapi jelenetek tárgyában tett. Ez intézkedések megnyugtatólag fognak hatni a felzaklatott közvéleményre, a­mely a magyar tudomá­nyos egyetemet politikai és más tenden­­c­iák betörésétől félti. A maga autonóm jogai körében az egyetemi elöljáróság teljesíteni fogja min­den irányban a szigorú vizsgálatot és gon­doskodni fog, hogy a tudománynak háza ne váljék politikai és társadalmi gyűlölkö­désnek csarnokává. Addig, míg a vizsgálat befejezve nincs s az eredményt a miniszternek be nem jelentik, korai volna eldönteni, hogy van-e beleszeretett egy szerény polgári leányba, Rei­­mann Gertrudba, és oly nagyon szerette, hogy ez már a hadnagy-pajtásoknak is feltűnt. Ennek nem lesz jó vége, mondák a kaszárnyában, mi­kor a leányt ki­s bejárni látták. Volt pedig Hans-nak Kölnben egy rettenetes nagyanyja, ki túlélte a család legerősebb katonáit és könyör­telenül dirigálta saját belátása és kedve szerint az egész családot. Már kilenc­ven esztendős volt, és még mindig dirigált, így például elha­tározta már régen, évek előtt, hogy unokája, Hans, ha egyszer felnő, Schmids gazdag keres­kedelmi tanácsos leányát fogja nőül venni. A fiatalok nem is ismerték egymást. De az mind­egy. Mégis úgy lesz, a­hogy a nagymama akarja. A tervnek persze hirtelenében nagy akadálya akadt Hans szerelmében , szenvedélyes, tehát veszélyes szerelmében. A miért is a két Hamberg hadnagy, kik Hans-szal ugyanazon egy ezrednél szolgáltak és imádták öcscsüket, elha­tározta, hogy kimentik őt a »léha« szenvedélyé­ből és átadják a jövőben kínálkozó minden sze­rencsének. Megírták a dolgot a közös nagyma­mának, ki helyeselte a tervet, így történt, hogy a Rambergek Hansot, mikor a nagy kaszárnya-munkában és az éjsza­kai szerelmes virrasztásokban egészsége meggyön­gült, hazaküldték Köln­be a nagymamához és megígérték neki, hogy az ő Gertrudjára vi­gyázni fognak. Furcsán vigyáztak. Felcsalták tudniillik a leányt, — azzal a hazugsággal, hogy Hans szü­letésnapját akarják ünnepelni — egy másik hadnagy, Grobitsch Ferdinánd lakásába, a mely Grobitsch Ferdinánd ur amolyan rideg lelkű viveur volt, ki »asszonyok dolgában« azt teszi. A „MAGYAR NEMZET“ TÁRCZÁJA. — Április 30. — Színház. — Nemzeti Színház: Farsang utója, dráma­i fel­vonásban, írta Hartleben D. E., fordította Beöthy L. szinre került először április 29-én. — A Nemzeti Színház tegnap esti újdonsága az a híres Rosenmontag, melyet a bécsi Burg­­színházban folyton oly nagy sikerrel adnak, hogy előadásához hetekig nem lehet zártszékhez jutni. Németországban is nagy sorsa volt e da­rabnak. Valahol csak előadták, mindenütt élénk érdeklődést keltett. A kritika kifogásolta ugyan a mű egyes részeit, némelykor a művet még egészében is, de a közönség elment a színházba, sőt törte magát a helyekért. Ezt Németország­ban, hol a siker fajokra van felosztva, melyeket azonban nem lehet egész határozottsággal defi­­neálni, külső sikernek nevezik. Nálunk épp ellenkező sorsa volt a darabnak: az újságírók bánnak vele csínján és a közönség maradt irányában nagyon hideg. Ez talán a belső siker. Vagy nincs is a jelentések szótárá­ban ily kitétel ? Nincs belső siker ? Az bizony igaz. De akkor hát mi az a külső, melynek belseje nincs? Erre a néhai Ker­­kápolyi fináncz-miniszter úr, kire ráfogták, hogy hegelista, — oly ártatlanul! — nagyon megha­ragudott volna és kénytelen lett volna híres mondását ily mód megváltoztatni: A külső, melynek belseje nincs, épp oly kevéssé külső, mint a­mennyire nem belső az, a­minek külseje Lapunk mai száma 20 oldal.

Next