Magyar Nemzet, 1901. augusztus (20. évfolyam, 192-217. szám)
1901-08-01 / 192. szám
Budapest, 1901. XX. évfolyam, 192. szám. Csütörtök, augusztus 1. AGYAR Szerkesztősét én letésül a hivatal: VII. Kerepesrét 54. Allatiaeum-épillet. Dr. JÓKAI MÓR és BEKSICS GUSZTÁV főszerkesztők. ADORJÁN SÁNDOR felelős szerkesztő. Egész évre 24 korona, félévre 12 korona, negyedévre 6 korona, egy hónapra 2 korona. Egyes sírm helyben és vidéken 8 fillér. Lapunk mai száma 16 oldal. Szilágyi Dezső: Váratlan-hirtelen, épp hogy ébredezni kezd forró, tespedt nyári álmából a metropolis, észreveszszük, hogy a hőóriások, köz- és magánépületek komor gyászpompába öltözködnek. Vésztjósló, nagy fekete madarak lomha, nehéz röpülése, számtalan gyászlobogónak napsugárban izzó palota-ormokra való felszállása. A nagyváros mély, siket álmából Valaki nem ébredt fel és ezentúl soha többé nem fog felébredni. Villámos gyorsasággal rezdül keresztül száz meg százezer, azóta millió és millió szivén a nemzeti gyászhír: Szilágyi Dezső meghalt. Az örök élet, az ép őserő, a magyar közélet szellemi és testi Herkulese talán egy piciny véredény, hajszálnyi ér megpattanása folytán, mint egy kialudt meteor, megvakult csillag, egyszerre eltűnt minden ragyogásával a magyar glóbusz firmamentumáról. És mert ennek a szegény hazának kevés volt ilyen csillaga, hirtelen elmúlta egy nagy katasztrófa megdöbbentő szörnyűségeivel nehezedik a magyar közélet szívedobogására. A magyar nemzeti géniusz megfordított fáklyával áll meg a nagy férfiú épülő ravatala mellett. Igen, ez egy nagy ember volt. Nincs helye, szüksége gyáva tétovának, habozó kételkedésnek, ezt az ítéletet soha senki sem fogja megfelebbezni a történelem legfőbb ítélőszékéhez. Szellemére, testi valójára nézve Titán volt s igy igazságosan csak titáni mértékkel mérhető. Nem bonczoló essayt, csak halotti lárvát kell készíteni róla, hogy ha képét kaphassuk s híven megőrizvén, átszolgáltassuk még jövendő nemzedékeknek hálás kegyelettel való örök istápolás végett. Elmélázván immár megfagyott vonásain, visszaidézvén villámló szeme villanását, szózatos ajka mozzzanását, közvetlen igazsággal felismerjük nagyságának csodásan sokféle dimenzióit. Íme a törvényalkotó jogászi lángelme, a forum romanum rostrumáról köztünk kétezer év múltán megelevenedett klasszikus szónok, a tisztán személyes tekintélyével szuverén államférfi, s az elbájolóan szellemes és szétmarczangolóan gúnyos, társaságbeli magánember. Ezek a dimenziói a Szilágyi Dezső hatalmas egyéniségének. Törvényalkotásaival századokat feléren gazdagodott a magyar corpus juris. Diadalmas, nagy beszédes korszakot alkotnak a magyar politikai szónoklat történetében. Államférfim tettei, döntő elhatározásai el nem választhatók korunk nemzeti históriájától, a modern magyar állam kialakulásának küzdelmes, de dicsőséges annáleseitel. Végezetül a kik szivéhez, kedélye dús forrásához közel férkőztek, olthatatlan szomorúság gyötrelmével gyászolják ily kora kiapadtát. Egy nagy, klasszikus elvet képviselt, valósított meg életében: a tekintély elvét. A személyétől el nem különíthető, szinte határtalan auktoritás több közéleti nyomatékot kölcsönzött neki, mint amennyivel közönségesen egész parlamenti pártok rendelkezni szoktak. A tiszta ész diadala volt az átlagelmék hétköznapi vergődése fölött. A franczia forradalom bálványt kereső őrjöngése egy meztelen szép leányban találta meg s ültette oltárra az Ész istennőjét. Nálunk Szilágyi Dezső volt az Ész félistene, aki ezzel az egyetlen, de legfensőbb szellemi kvalitásával rettegést, rajongást tudott maga iránt ébreszteni s növekvő lánggal ébren tartani. Titáni valóját végzete nem forradalmi átalakulások, hanem a békés fejlődés sodrába helyezte. Küzdelme, munkája, sikere ennélfogva már külsőségeiben sem válhatott elementárissá. Paragrafusokkal kellett dobálóznia sziklatömbök helyett s rég tovatűntek a száműzött istenek, kiknek henye, meddő Olympusát megostromolta volna. Pályája, melyet a magyar közélet égboltozatán leirt, hyperbolikus volt. A nélkül, hogy igazán elérte volna a zenitet, de nem hanyatló ragyogással, teremtő erővel egyszerre elmúlt, kettétörött. Ez a tragikum, hogy végtére sem birt harmonikus bevégzettséghez jutni, nem csökkenti, sőt a nagy szerencsétlenség természetes részvétével növeli, öregbíti a Szilágyi-gyászt. Nagy ember halt meg, nagy magyar ember. Ravatalánál egyesülnie kell a néma fájdalomban minden igaz magyar léleknek. Érezzük ennek a nemzeti érzésnek kínos rezzenését a legmagasabb szféráktól a legalacsonyabb rétegekig. A korona, a parlament, a kormány, minden egyes, még oly kicsiny orgánuma az alkotmányos életnek, a társadalom, egyház legtávolabb eső autonóm körei, a palota és kunyhó kiveszi belőle megillető részét- Ez az a nagy, nemzeti fájdalom, mely nem lesz kisebb, nem töredezik szét impozáns egységében, noha milliók osztakoznak rajta. ''