Magyar Nemzet, 1901. szeptember (20. évfolyam, 218-244. szám)

1901-09-01 / 218. szám

1901. szeptember 1. MAGYAR NEMZET. fele a magyarsággal és a magyar állameszmé-­­ vel szemben. Előtte egyetlen állampolitikai eszme van csupán és ez a Nagy-Horvátország, a nagy horvát, a délszláv birodalom. Sajnos, hogy Horvátország az osztrák ab­szolút korszak alatt a zágrábi érsekség felállí­tása folytán vallásilag, egyházszervezetileg telje­sen függetlenítette magát Magyarországtól. A kalocsai érsek metropolitasága, a herczegprimás auktoritása ott megszűnt már 1852-ben, midőn a zágrábi püspökség érsekséggé emeltetett. Az 1868. évi horvát-magyar kiegyezés pedig ezt az egyházi szakadást mintegy megpecsételte, az­által, hogy az 1868. XXX. t.-cz. által, a val­lási és tanügyet Horvátország autonómiájába utalták. Sőt még a vallás- és tanulmányi ala­pok és alapítványok egy részét is kiadták a horvát önkormányzatnak. E szerint a nagy-horvát és délszláv eszme politikai propagálásának egyik hatalmas eszköze lett a horvátországi római kát. egyház, mely összes vagyoni és szellemi erejét, befolyását in­nentől kezdve korlátozás nélkül értékesítheti a délszláv politikai czélok szolgálatában. Sőt ez egyenesen kötelességévé tétetett minden horvát papnak, mivel a római katolikus egyház és a horvát nemzeti érdek teljesen azonos lett. A hor­vát főpap és a horvát papság tehát nem­zeti és vallási kötelességét teljesíti egy­szerre akkor, midőn a délszlávok egyesítésén fáradozik. Éppen ezért dolgozik oly fanatiku­san a délszláv katolikus propaganda. A jelszó, hogy »horvátnak és katolikusnak lenni eg­y és ugyanaz”. Mert a horvátot éppen ez a kato­likus vallási jellege különbözteti meg a többi, a görög-keleti vallású, ortodox délszlávtól. Ha viszont a horvát ezt a katolikus vallási jellegét levetkezi, úgy egyszerűen be fog olvadni a Balkánon túlnyomó többséget képező görög­keleti ortodox délszlávok közé. Volt és nincs többé horvát, így lett a római katolikus vallás a horvátság védőpajzsa. így lett a vallásból a legerősebb és legfőbb horvát nemzeti politikai czél, melyért a horvát papság valósággal a vér­tanuk fanatizmusával és hősi önfeláldozásával küzd végső lehelletig és XIII. Leó pápa valóban elszántabb harczosokat nem is találhat a világon sehol, mint a horvát papságot. Nagyon természetes, hogy a délszláv katali­záló propaganda egyedül Horvátországból indul­hat ki. Mert hiszen a horvát katolikus szláv. Ezért erősíti is a pápa minden oldalról a hor­vát katolikus egyházat, lassan, fokozatosan és roppant tervszerűséggel. Hogy a horvát és a római katolikus érdeket szorosabbá tegye, éppen XIII. Leó pápa intézkedésére újították föl az ó-szláv misenyelv, a glagolit-nyelv használatát a zágrábi érseki főegyházmegye területén. Ebben egy kis hamisság is történt. Ugyanis a glagolit-rituális nyelvet történeti jogon csakis az Adriai­tenger melletti szláv templomokban volna sza­bad használni. Ezt a történeti jogot azonban most kiterjesztették az egész zágrábi érseki tartományra, vagyis az egész horvát-szlavon­­dalmátországi területre, úgy, hogy Eszéken és Zimonyban is, a­mely városok pedig 1848 előtt épp olyan magyar városok voltak, mint akár Újvidék, vagy Szabadka és ez a terület a régi glagolit Ulyricumhoz sohasem tartozott, most mégis ó-szláv nyelven mondják a misét. A hor­vát nemzeti érzületnek bizonyára a legnagyobb mértékben hízeleg ez a pápai intézkedés, jól tudva, hogy ez mily óriási vívmány a római szentszéktől és mily fontos egyetemes egyház­­politikai okok függhetnek azzal össze, miután a szentszék a hazai görög katolikusoknak a magyar ritus-nyelv használatát egyenesen meg­tiltja. De ugyancsak a római kúria gondoskodott arról is, hogy a magyar és horvátországi egy­házi szervezet közösségének utolsó szálait is elvágja. A török hódoltság alatt ezeken a terü­leteken a szent-ferenczrendi szerzetesek lelki­pásztorkodtak, így maradt ez Boszniában és Herczegovinában egész az okkupáczióig, a­mikor a szerajevói érsekség felállításával és a jezsuiták betelepítésével, ezek és a Stadler érsek vezetése alatti világi papság vették át a katolikus lelkek vezetését és a bajuszos ferenczrendi barátokat lassankint háttérbe szorították, a­kik pedig annyira ragaszkodtak Magyarországhoz, hogy Pécsett és Kecskeméten taníttatták növendé­keiket. A ferenczrendieknek volt egy közös horvát­­magyar provincziájuk, a melyhez a Horvát- Szlavonország és Zala, Somogy, Baranya vár­megye területén levő ferenczrendi zárdák tartoztak. Ennek a provincziának Szent­ László magyar király volt a pátrónusa, a­ki tud­valevőleg Horvátországot meghódította és Ma­gyarországhoz kapcsolta. Bizonyára ez a törté­neti emlék adta a nevet is a Szent-László-ba­­rátoknak. A római kúria most a horvát-magyar nemzeti közösségnek ezt az emlékét is eltörölte. Három évvel ezelőtt a két híres délszláv szent­ről, a Szent-Gzirilről és Szent-Methodról elne­vezve, egy tisztán és kizárólagosan horvát nem­zeti ferenczrendi provincziát állított fel; a Szent- László-provincziát egyszerűen eltörölte, a magyar szent pátrónust detronizálta, sőt mi több, a muraközi magyar ferenczrendi barátok zárdáit, igy a többi közt a Csáktornyai zárdát is, ezen szláv szerzetes-provincziához csatolta. Úgy lát­szik, hogy a római kúria Zala vármegyének mu­raközi járásait is a délszláv érdekkörbe akarja bevonni. Legalább a Muraköz magyarosodásá­nak ezzel alaposan útját vágták, így aztán ne csodálkozzunk, ha Strossmayer és társai dölyfösen visszautasítják a magyar nyelvű hitoktatást, melyet a Szlavóniában levő magyar falvak lakossága és a magyar állami vasutasok kértek az általuk fentartott magyar iskoláik számára. Ilyen magas, római protekc­ió mellett a magyarság mit se várjon a horvát papságtól a magyar nyelv részére. A horvát papi hölyf inkább eltűri a hitszakadást, de nem enged. A délszláv horvát katolikus propaganda törekvéseire a római kúria azonban most tette fel a koronát, midőn ez évi augusztus 1-én kelt Slavicae genfi czímű brevéjével, a Rómában 1589-ben az illírek számára alapított és Szent­ Jeromosról nevezett vendéglátó intézetet, renge­teg alapítványaival együtt, átadta a horvát fő­papságnak, hogy ott a horvát-szlavónországi, az isztriai, a dalmácziai, montenegrói, a boszniai püspökök által küldött ifjakat, a­kik »származásra és nyelvre nézve horvá­toknak fogják vallani magukat« — papokká neveljenek, persze a délszlávok egyesítésének czéljaira. Ehhez az intézethez pedig legtöbb jo­got formálnak az alapító olasz dalmaták, a­kik most erőszakkal visszafoglalták ezt a San Giro­lamo degli Schiavoni-kolégiumot és nem akar­ják tűrni, hogy ez az eddig inkább olasz jel­legű intézet szláv szemináriummá alakíttassák át. Az újabb távirat szerint a rendőrség, állí­tólag az osztrák-magyar nagykövetség mint protektor és­­az olasz kormány is beavatkozott az ügybe. Más jelentés szerint a montenegrói fejedelem tiltakozott volna a pápa ezen intéz­kedése ellen, valamint a dalmátok polgári perre akarják vinni a kollégium elajándékozása ügyét. Bízva, hogy nyertesek csakis a dalmátok lehetnek. Úgy látszik, hogy a horvát-délszláv kato­likus propaganda akc­iója még­sem fog oly si­mán menni, mint azt Stadlerék és Stross­­mayerék hiszik. Mert az olasz dalmátok nem fogadták el a San Girolamo-hospitium odaaján­­dékozása mellett azt az érvet, hogy hiszen van Rómában elég olasz intézet, míg ellenben horvát eddig nem volt. Az olaszok és dalmátok itt nem ilyen ártatlan dolgot, hanem a nagy horvát politika keze működését látják. Valamint ez a római bot­rány bizományára fel fogja nyitni a többi nem­zetiségek szemét is, a római katolizáló és szlá­­vosító törekvésekkel szemben. A görög-keleti szerbek már­is tiltakoznak a jezsuita telepíté­sekkel szemben. A zágrábi jezsuita­ kolostor alapkőletételét e miatt folyton húzzák-halaszt­­ják. A horvátországi magyar falvak pedig a református hitre való áttéréssel fenyegetnek, így könnyen megtörténik, hogy a horvát kato­likus propaganda vallási szempontból is nagy fiaszkót fog vallani. Az akna visszafelé fog fel­robbanni. A­mi pedig ezen horvát katolikus egyesí­tési törekvéseknek azt az irányzatát illeti, mely a magyar állameszme egységére, területi integritására vonatkozik, erre nézve folyton résen leszünk. Ennek az államellenes törekvés­nek legcsekélyebb nyilvánulását nyomban a leg­erélyesebben visszautasítjuk, miként a legfelső helyről visszautasíttatott éppen ennek a délszláv katolikus propaganda bősz harczosának, Stadler szerajevói érseknek, a Boszniának Horvátországba való bekebelezésére vonatkozólag tavaly, a zág­rábi köz.­gyűlésen mondott tapintatlan beszéde. Van elég hatalmunk és erőnk állami és nemzeti politikai érdekeink megvédésére. És ezt ott, a­hol kell és szükséges, meg is fogjuk mutatni. Elér a mi korunk Rómába is és gazda nélkül ott sem lehet csinálni számadást, miként a San Girolamo-hospitium esete is bizonyítja. Hűen csak egy igen nagy embertől, egy prófé­tától telik. A tolstojizmus­nak világszerte nagyszámú hívei bizonyára ezt vallják. Még szerencse, hogy a romlatlan asszony elmosolyogta magát rajta s hogy ettől a próféta maga is észretért,­­ különben azt vallanák­, hogy a nyavalyában való kéjelgés egyúttal szent igazság. Vígasztaló maradna még az esetre is, hogy ez igazságot — mint annyi mást — a tolstojisták szintén csak vallanák, de a gyakorlatban nem kérnének belőle. Nem állítom tehát, hogy Tolstoj a szó gya­korlati értelmében közveszedelmes ál-próféta. De igenis, állítom, hogy prófétáskodása s a rend­kívüli hatás, melyet temérdek fogékony kis elme­cskére gyakorol, új bizonysága annak, mennyire hajlandó az emberiség a divat-majom­­ságra. Kétségtelen, hogy Tolstoj nagy ízó volt s ma is nagy jóakarata, nemes embe­rbarát. De épp oly kétségtelen, hogy Tolstoj, mint próféta, sok olyat hord össze, a­mi nem ér egy fakovát. S ha ezekre az öt világrész figyel is és milliók tátják is el a szájukat, még sincs bennük semmi nagyszerű, mert nincs egy mákszemnyi szépség, nincs egy mákszemnyi igazság. óígy tetszik inkább, hogy a különösködő öreg muszka grófot immár a világ köztetszése ugratja és hajtja minél képtelenebb, bizarrabb képtelenségekbe. S ilyformán megeshetik még, hogy elérkezvén a minden köztetszésre okvet­lenül elkövetkező visszahatás, a világ úgy le fogja tenni egykori prófétáját, mintha az csupa zagyva képtelenséget mondott volna és sohasem írta volna meg a Karenin Anna, meg a Háború és béka czímű hatalmas regényeket. A dél-afrikai háború, Páris, augusztus 31. Az Echo de Paris jelentése szerint Leyds dr. nemrég csakugyan tett lépéseket Delcassé külügyminiszternél a végett, hogy az orosz czár Compiegneben talál­kozzék Krüger elnökkel. Delcassé azonban azt válaszolta, hogy ez bárbarát tüntetésekre adna alkalmat, a­melyeknek jellege nem egyeztethető össze a czár és a czárné tiszteletére tervezett ünneppel. Leyds dr. különben Van der Hoeven követségi titkár útján Lambsdorff grófnál is tett lépéseket ebben az irányban. London, augusztus 31. A Standard-nak je­lentik Pretóriából 29-iki kelettel. Július végén a tranzváli összpontosított táborokban összesen 62.479 személy volt, köztük 10.000 férfi, több mint 23.000 asszony és 28.000 1­2 éves gyer­mek. Július végéig meghalt 1067 személy, köz­tük 960 gyermek. Hivatalos haditudósitások. Londonnés egy tiszt írja lapunknak a következőket­. Valószínüleg nem én vagyok az egyedüli, a­ki Kitchener lordnak ama haditudósitásai után, hogy mennyi sok búrt elfogott és mennyi sokan megadták magukat, még csodálkozni tud a felett, hogy egyáltalában még vannak harcrosok a harezmezőn. Még ha apró fiuk hadakoznának is, még akkor is kimerítve kellene már a létszámnak lennie, annyi sok elfogatás után. A rejtély megfejtése pedig nagyon egyszerű. Kitchener minden emberi lényt, a­ki az angol kolóniákba lő, hadifogolynak tart. A Standard például ilyeneknek híresztelte a kolóniába érkezett 18 fogoly között Steyn elnök húgát és Delarey tábornok anyját is. Hogy a többi 16 ember is nem asszony vagy fuvaros volt-e, azzal a tudósító nem törődik. Ebből látható, mennyire alaposak azok a hetenkénti tudósítások. A világ most már keresztüllát a szilán és nagy fentartással fo­gadja a dél-afrikai harcrtérről érkező, úgyneve­zett örvendetes híreket. Érdemes közelebbről megvilágítani a Kitchener jelentéseit. A pa­rancsnokló angol tábornok jelent 32 búr halot­tat, 24 sebesültet, 139 foglyot, 185 önként hó­dolót, holott csak 116 fegyvert szállítottak be neki. Pedig, ha a jelentés igaz volna, akkor 356 fegyvernek kellett volna az angolok kezébe jutni. Biztosra vehető tehát, hogy a 356 áldozatból 240 .

Next