Magyar Nemzet, 1901. szeptember (20. évfolyam, 218-244. szám)
1901-09-01 / 218. szám
1901. szeptember 1. MAGYAR NEMZET. fele a magyarsággal és a magyar állameszmé- vel szemben. Előtte egyetlen állampolitikai eszme van csupán és ez a Nagy-Horvátország, a nagy horvát, a délszláv birodalom. Sajnos, hogy Horvátország az osztrák abszolút korszak alatt a zágrábi érsekség felállítása folytán vallásilag, egyházszervezetileg teljesen függetlenítette magát Magyarországtól. A kalocsai érsek metropolitasága, a herczegprimás auktoritása ott megszűnt már 1852-ben, midőn a zágrábi püspökség érsekséggé emeltetett. Az 1868. évi horvát-magyar kiegyezés pedig ezt az egyházi szakadást mintegy megpecsételte, azáltal, hogy az 1868. XXX. t.-cz. által, a vallási és tanügyet Horvátország autonómiájába utalták. Sőt még a vallás- és tanulmányi alapok és alapítványok egy részét is kiadták a horvát önkormányzatnak. E szerint a nagy-horvát és délszláv eszme politikai propagálásának egyik hatalmas eszköze lett a horvátországi római kát. egyház, mely összes vagyoni és szellemi erejét, befolyását innentől kezdve korlátozás nélkül értékesítheti a délszláv politikai czélok szolgálatában. Sőt ez egyenesen kötelességévé tétetett minden horvát papnak, mivel a római katolikus egyház és a horvát nemzeti érdek teljesen azonos lett. A horvát főpap és a horvát papság tehát nemzeti és vallási kötelességét teljesíti egyszerre akkor, midőn a délszlávok egyesítésén fáradozik. Éppen ezért dolgozik oly fanatikusan a délszláv katolikus propaganda. A jelszó, hogy »horvátnak és katolikusnak lenni egy és ugyanaz”. Mert a horvátot éppen ez a katolikus vallási jellege különbözteti meg a többi, a görög-keleti vallású, ortodox délszlávtól. Ha viszont a horvát ezt a katolikus vallási jellegét levetkezi, úgy egyszerűen be fog olvadni a Balkánon túlnyomó többséget képező görögkeleti ortodox délszlávok közé. Volt és nincs többé horvát, így lett a római katolikus vallás a horvátság védőpajzsa. így lett a vallásból a legerősebb és legfőbb horvát nemzeti politikai czél, melyért a horvát papság valósággal a vértanuk fanatizmusával és hősi önfeláldozásával küzd végső lehelletig és XIII. Leó pápa valóban elszántabb harczosokat nem is találhat a világon sehol, mint a horvát papságot. Nagyon természetes, hogy a délszláv katalizáló propaganda egyedül Horvátországból indulhat ki. Mert hiszen a horvát katolikus szláv. Ezért erősíti is a pápa minden oldalról a horvát katolikus egyházat, lassan, fokozatosan és roppant tervszerűséggel. Hogy a horvát és a római katolikus érdeket szorosabbá tegye, éppen XIII. Leó pápa intézkedésére újították föl az ó-szláv misenyelv, a glagolit-nyelv használatát a zágrábi érseki főegyházmegye területén. Ebben egy kis hamisság is történt. Ugyanis a glagolit-rituális nyelvet történeti jogon csakis az Adriaitenger melletti szláv templomokban volna szabad használni. Ezt a történeti jogot azonban most kiterjesztették az egész zágrábi érseki tartományra, vagyis az egész horvát-szlavondalmátországi területre, úgy, hogy Eszéken és Zimonyban is, amely városok pedig 1848 előtt épp olyan magyar városok voltak, mint akár Újvidék, vagy Szabadka és ez a terület a régi glagolit Ulyricumhoz sohasem tartozott, most mégis ó-szláv nyelven mondják a misét. A horvát nemzeti érzületnek bizonyára a legnagyobb mértékben hízeleg ez a pápai intézkedés, jól tudva, hogy ez mily óriási vívmány a római szentszéktől és mily fontos egyetemes egyházpolitikai okok függhetnek azzal össze, miután a szentszék a hazai görög katolikusoknak a magyar ritus-nyelv használatát egyenesen megtiltja. De ugyancsak a római kúria gondoskodott arról is, hogy a magyar és horvátországi egyházi szervezet közösségének utolsó szálait is elvágja. A török hódoltság alatt ezeken a területeken a szent-ferenczrendi szerzetesek lelkipásztorkodtak, így maradt ez Boszniában és Herczegovinában egész az okkupáczióig, amikor a szerajevói érsekség felállításával és a jezsuiták betelepítésével, ezek és a Stadler érsek vezetése alatti világi papság vették át a katolikus lelkek vezetését és a bajuszos ferenczrendi barátokat lassankint háttérbe szorították, akik pedig annyira ragaszkodtak Magyarországhoz, hogy Pécsett és Kecskeméten taníttatták növendékeiket. A ferenczrendieknek volt egy közös horvátmagyar provincziájuk, a melyhez a Horvát- Szlavonország és Zala, Somogy, Baranya vármegye területén levő ferenczrendi zárdák tartoztak. Ennek a provincziának Szent László magyar király volt a pátrónusa, aki tudvalevőleg Horvátországot meghódította és Magyarországhoz kapcsolta. Bizonyára ez a történeti emlék adta a nevet is a Szent-László-barátoknak. A római kúria most a horvát-magyar nemzeti közösségnek ezt az emlékét is eltörölte. Három évvel ezelőtt a két híres délszláv szentről, a Szent-Gzirilről és Szent-Methodról elnevezve, egy tisztán és kizárólagosan horvát nemzeti ferenczrendi provincziát állított fel; a Szent- László-provincziát egyszerűen eltörölte, a magyar szent pátrónust detronizálta, sőt mi több, a muraközi magyar ferenczrendi barátok zárdáit, igy a többi közt a Csáktornyai zárdát is, ezen szláv szerzetes-provincziához csatolta. Úgy látszik, hogy a római kúria Zala vármegyének muraközi járásait is a délszláv érdekkörbe akarja bevonni. Legalább a Muraköz magyarosodásának ezzel alaposan útját vágták, így aztán ne csodálkozzunk, ha Strossmayer és társai dölyfösen visszautasítják a magyar nyelvű hitoktatást, melyet a Szlavóniában levő magyar falvak lakossága és a magyar állami vasutasok kértek az általuk fentartott magyar iskoláik számára. Ilyen magas, római protekció mellett a magyarság mit se várjon a horvát papságtól a magyar nyelv részére. A horvát papi hölyf inkább eltűri a hitszakadást, de nem enged. A délszláv horvát katolikus propaganda törekvéseire a római kúria azonban most tette fel a koronát, midőn ez évi augusztus 1-én kelt Slavicae genfi czímű brevéjével, a Rómában 1589-ben az illírek számára alapított és Szent Jeromosról nevezett vendéglátó intézetet, rengeteg alapítványaival együtt, átadta a horvát főpapságnak, hogy ott a horvát-szlavónországi, az isztriai, a dalmácziai, montenegrói, a boszniai püspökök által küldött ifjakat, akik »származásra és nyelvre nézve horvátoknak fogják vallani magukat« — papokká neveljenek, persze a délszlávok egyesítésének czéljaira. Ehhez az intézethez pedig legtöbb jogot formálnak az alapító olasz dalmaták, akik most erőszakkal visszafoglalták ezt a San Girolamo degli Schiavoni-kolégiumot és nem akarják tűrni, hogy ez az eddig inkább olasz jellegű intézet szláv szemináriummá alakíttassák át. Az újabb távirat szerint a rendőrség, állítólag az osztrák-magyar nagykövetség mint protektor ésaz olasz kormány is beavatkozott az ügybe. Más jelentés szerint a montenegrói fejedelem tiltakozott volna a pápa ezen intézkedése ellen, valamint a dalmátok polgári perre akarják vinni a kollégium elajándékozása ügyét. Bízva, hogy nyertesek csakis a dalmátok lehetnek. Úgy látszik, hogy a horvát-délszláv katolikus propaganda akciója mégsem fog oly simán menni, mint azt Stadlerék és Strossmayerék hiszik. Mert az olasz dalmátok nem fogadták el a San Girolamo-hospitium odaajándékozása mellett azt az érvet, hogy hiszen van Rómában elég olasz intézet, míg ellenben horvát eddig nem volt. Az olaszok és dalmátok itt nem ilyen ártatlan dolgot, hanem a nagy horvát politika keze működését látják. Valamint ez a római botrány bizományára fel fogja nyitni a többi nemzetiségek szemét is, a római katolizáló és szlávosító törekvésekkel szemben. A görög-keleti szerbek máris tiltakoznak a jezsuita telepítésekkel szemben. A zágrábi jezsuita kolostor alapkőletételét e miatt folyton húzzák-halasztják. A horvátországi magyar falvak pedig a református hitre való áttéréssel fenyegetnek, így könnyen megtörténik, hogy a horvát katolikus propaganda vallási szempontból is nagy fiaszkót fog vallani. Az akna visszafelé fog felrobbanni. Ami pedig ezen horvát katolikus egyesítési törekvéseknek azt az irányzatát illeti, mely a magyar állameszme egységére, területi integritására vonatkozik, erre nézve folyton résen leszünk. Ennek az államellenes törekvésnek legcsekélyebb nyilvánulását nyomban a legerélyesebben visszautasítjuk, miként a legfelső helyről visszautasíttatott éppen ennek a délszláv katolikus propaganda bősz harczosának, Stadler szerajevói érseknek, a Boszniának Horvátországba való bekebelezésére vonatkozólag tavaly, a zágrábi köz.gyűlésen mondott tapintatlan beszéde. Van elég hatalmunk és erőnk állami és nemzeti politikai érdekeink megvédésére. És ezt ott, ahol kell és szükséges, meg is fogjuk mutatni. Elér a mi korunk Rómába is és gazda nélkül ott sem lehet csinálni számadást, miként a San Girolamo-hospitium esete is bizonyítja. Hűen csak egy igen nagy embertől, egy prófétától telik. A tolstojizmusnak világszerte nagyszámú hívei bizonyára ezt vallják. Még szerencse, hogy a romlatlan asszony elmosolyogta magát rajta s hogy ettől a próféta maga is észretért, különben azt vallanák, hogy a nyavalyában való kéjelgés egyúttal szent igazság. Vígasztaló maradna még az esetre is, hogy ez igazságot — mint annyi mást — a tolstojisták szintén csak vallanák, de a gyakorlatban nem kérnének belőle. Nem állítom tehát, hogy Tolstoj a szó gyakorlati értelmében közveszedelmes ál-próféta. De igenis, állítom, hogy prófétáskodása s a rendkívüli hatás, melyet temérdek fogékony kis elmecskére gyakorol, új bizonysága annak, mennyire hajlandó az emberiség a divat-majomságra. Kétségtelen, hogy Tolstoj nagy ízó volt s ma is nagy jóakarata, nemes emberbarát. De épp oly kétségtelen, hogy Tolstoj, mint próféta, sok olyat hord össze, ami nem ér egy fakovát. S ha ezekre az öt világrész figyel is és milliók tátják is el a szájukat, még sincs bennük semmi nagyszerű, mert nincs egy mákszemnyi szépség, nincs egy mákszemnyi igazság. óígy tetszik inkább, hogy a különösködő öreg muszka grófot immár a világ köztetszése ugratja és hajtja minél képtelenebb, bizarrabb képtelenségekbe. S ilyformán megeshetik még, hogy elérkezvén a minden köztetszésre okvetlenül elkövetkező visszahatás, a világ úgy le fogja tenni egykori prófétáját, mintha az csupa zagyva képtelenséget mondott volna és sohasem írta volna meg a Karenin Anna, meg a Háború és béka czímű hatalmas regényeket. A dél-afrikai háború, Páris, augusztus 31. Az Echo de Paris jelentése szerint Leyds dr. nemrég csakugyan tett lépéseket Delcassé külügyminiszternél a végett, hogy az orosz czár Compiegneben találkozzék Krüger elnökkel. Delcassé azonban azt válaszolta, hogy ez bárbarát tüntetésekre adna alkalmat, amelyeknek jellege nem egyeztethető össze a czár és a czárné tiszteletére tervezett ünneppel. Leyds dr. különben Van der Hoeven követségi titkár útján Lambsdorff grófnál is tett lépéseket ebben az irányban. London, augusztus 31. A Standard-nak jelentik Pretóriából 29-iki kelettel. Július végén a tranzváli összpontosított táborokban összesen 62.479 személy volt, köztük 10.000 férfi, több mint 23.000 asszony és 28.000 12 éves gyermek. Július végéig meghalt 1067 személy, köztük 960 gyermek. Hivatalos haditudósitások. Londonnés egy tiszt írja lapunknak a következőket. Valószínüleg nem én vagyok az egyedüli, aki Kitchener lordnak ama haditudósitásai után, hogy mennyi sok búrt elfogott és mennyi sokan megadták magukat, még csodálkozni tud a felett, hogy egyáltalában még vannak harcrosok a harezmezőn. Még ha apró fiuk hadakoznának is, még akkor is kimerítve kellene már a létszámnak lennie, annyi sok elfogatás után. A rejtély megfejtése pedig nagyon egyszerű. Kitchener minden emberi lényt, aki az angol kolóniákba lő, hadifogolynak tart. A Standard például ilyeneknek híresztelte a kolóniába érkezett 18 fogoly között Steyn elnök húgát és Delarey tábornok anyját is. Hogy a többi 16 ember is nem asszony vagy fuvaros volt-e, azzal a tudósító nem törődik. Ebből látható, mennyire alaposak azok a hetenkénti tudósítások. A világ most már keresztüllát a szilán és nagy fentartással fogadja a dél-afrikai harcrtérről érkező, úgynevezett örvendetes híreket. Érdemes közelebbről megvilágítani a Kitchener jelentéseit. A parancsnokló angol tábornok jelent 32 búr halottat, 24 sebesültet, 139 foglyot, 185 önként hódolót, holott csak 116 fegyvert szállítottak be neki. Pedig, ha a jelentés igaz volna, akkor 356 fegyvernek kellett volna az angolok kezébe jutni. Biztosra vehető tehát, hogy a 356 áldozatból 240 .