Magyar Nemzet, 1901. november (20. évfolyam, 273-298. szám)
1901-11-30 / 298. szám
MAGYAR NEMZET. 1901. november 30, egy kis repedésen keresztül. Akkor is rosszul járnak, a kis fehér vérsejteknek esnek csak megint a martalékaivá. Hát ezek a minket közönségesen körülhemzsegő baktériumok nem olyan nagy veszedelem még, ezek csak csavargók, afféle kapcabetyárok, külön-külön, mindegyik csak a maga szakállára dolgozik. Az egészséges testen megtörik minden erőlködésük. A testet akkor fenyegeti igazán nagy veszély, mikor egy egész jól rendezett hadsereggel kell megküzdenie. Egy hatalmas, egységes baktérium-hadsereg támadása, amelynek minden tagja öldöklő mérget önt magából, öldöklőt és ugyanazt a fajtát, amely erősebb, mint a mi sejtjeink, beléjük lopódzik és felemészti őket. Ez már alaposan megijeszti a testet. A vészharang megkondul, nagy sürgés-forgás támad az erőd belsejében. Ha nem megy másképp, pusztuljanak el a hőségtől. A test hőmérője nem mutat elég magasat, emelni kell tehát. De hogyan? Hát takarékoskont kell ott, hol nincsen olyan nagy szükség reá, a bőr melegét mélyebbre kell vezetni. Az agy kiadja rögtön a parancsot, az rögtön foganatosítva van és az egész test belehalványul. Libabőrös lesz, sápadt, reszkedni kezd, fázik. Az ember ilyenkor öntudatlanul siet az agy céltudatos munkájának a segélyére, beburkolódzik, takarót-takaróra rak maga fölött. Eleinte mindhiába, a meleg még nem elég, jobban kell fűteni a kazánt. Ebbe semmi beleszólása nincs tulajdonképpen az embernek, az agy oly részén rejtőzik a parancsokat osztó kéz, hová az ő puszta akarata el nem ér. Sokszor azonban, mint a nekivadult paripa, ez a parancsoló, láthatatlan kéz is túlzásba csap át. A nagy veszélyben elveszti higgadtságát és azontúl is akarja emelni a hőt, mi már saját kárára van, ilyenkor figyelmeztetni kell. Van reá módunk. A chinin, antipirin, meg a többi lázellenes szer észretéríti újra, zabolát vet az elvadult ló szájába és lassacskán rendbe jön minden. A legtöbb esetben e kis szervezetek nem hagyják magukat ily könnyen legyőzetni. Úfjabb és újabb lázrohamokra van szükség, a harcz meg-megújul, míg végül, egyik vagy másik győztes nem marad. A különben egészséges, el nem gyengült test, ha győz, győzelmét főleg annak köszönheti, hogy a nyíltan, bár nagy erővel támadó ellenséggel szemben, még idejekorán összetrombitálhatta katonáit a védelemre. Bár ádáz az ellenség, de nyíltan, sík mezőn harczol, a becsületesebb fajtából való. A leggonoszabb és az emberi testre a legveszélyesebb ellenség az, amely lopva oson be, szinte észrevétlenül fészkeli meg magát egy zugban és ott ellenállhatatlanul fejlődik, szaporodik és ontja ki magából rettenetes mérgét. Az alapjában véve teljesen egészséges test még ezen is, bir győzedelmeskedni, de nem az, mely elégséges védőeszközzel nem bir, azt lassan megmérgezi a kór, mindinkább elgyengíti, mialatt ő hatalmasan szaporodik és úrrá lesz végképp a test felett. Ilyen a rák is. A kis szervezetet magát mi okozza, még ugyan nem ismerjük, de tudjuk létezését és látjuk pusztító mivoltát. Gyógyszere, ha ugyan annak nevezhetjük, csak egy van jelenleg, a kés. Ha egyszer biztos a diagnózis, halogatásra nincs idő, a műtéttel késedelmeskedni nem szabad, mert minél tovább terjed, annál kevesebb a remény a gyógyulásra. A gégerákot illetőleg, a sebészet már elérte hatalmának tetőpontját és mindazt, mi csak lehető, megteszi. Kiirtja baj nélkül az egész gégét. Amint Sonnenburg a vakbél-műtétek fejedelmének van most kikiáltva, úgy nevezhetjük joggal a berlini Glück professzort a gégeráksebészet királyának. A rekord pálmáját ő tartja most a kezében. Szebb eredményt ezen a téren, nála eddig senki el nem ért. Dehogy is mulasztottam volna el Berlinben létemkor meglátogatni ezt a nagy tudóst, e vakmerő sebészt, nekünk gégeorvosoknak is egyik vezérét. A szelíd arcú, kék szemű alacsony emberkéből ugyan senki sem nézné ki, hogy mi lakik benne, míg meg nem szólal. De amint megszólal, egyszerre eltűnik az ember, csak a tudóst látjuk magunk előtt, a hivatásáért mindent feláldozó lényt, kinek csak egy gondolat hevíti lelkét, egy eszme lelkesíti: előre a tudásban. Első látogatásom alkalmával három beteget vezetett mindjárt elém. Hangjukról, amint sorba bemutatkoztak, mindent inkább lehetett volna állítani, mint hogy bájos, sőt egy laikus ember meglehetősen borszűnek bírálta volna, de én valóban elragadónak találtam. De hát hogy is ne, hiszen e három közül egy sem bírt már a hangadó szervével, három éve, hogy kivették mindeniknek a gégéjét. Gégerákban szenvedtek és mióta megoperálták, visszaesésnek nyoma sincsen. Színük egészséges, súlyban szépen gyarapodnak és jól érzik magukat. Hát kell-e ennél több? És ez emberek az elmésen megszerkesztett műgége segélyével tűrhetően tudnak beszélni, sőt egynél közülök még erre sem volt szükség. Ez a beteg nagy bámulat tárgyát képezte Berlinben. Ahol csak lehetett, bemutatták és megcsodálták. Ez az ember a lenyelt levegőt a nyakán hagyott nyíláson bocsátotta ki, a nyílást határoló bőrlebenyek rezgése hozta azután létre azt a mindenesetre különös, de igen jól megérthető hangot. Most pedig, hogy a már-már megcsalódott olvasót kiengeszteljem, visszatérek Eduárd királyhoz, kinek a bajával már az orvosi lapok is kezdenek foglalkozni. A Gazette Medical de Paris utolsó számában egy igen érdekes czikket közöl, amelyben a Reynolds Newspayer angol lap közleményét cáfolgatja. Ez utóbbi ugyanis szó szerint ezeket mondotta : Az angol király egy gégedaganatban szenved, amelyről állítják ugyan, hogy nem mérges indulatú, de azért a királyi család körében nagy ijedelmet okoz, miután a király hétről-hétre rekedtebb lesz. Az orvosok a hal hangszálak szemölcsdaganatát konstatálták és a királynak, mikor az csak kivihető, a beszédet és dohányzást megtiltották. Ezt a daganatot már három ízben megoperálták, sőt a legutolsó műtétet igen gyorsan kellett végezni, mert ő felsége már nehezen lélegzett. A műtét csupán múló megkönnyebbülést hozott létre, miután az elhalás már a gége hámrétegét is megtámadta és hovatovább súlyosabbá teszi a helyzetet. A Gazette Medical szerint a műtétekről szóló hír csak mese, csupáncsak az való, hogy a király csakugyan gégedaganatban szenved, amelynek első ízben ez év szeptember havában mutatkoztak a tünetei. Október hó első napjaiban, amidőn egy nagy fájdalomroham lepte meg a királyt, doktor Sir Francis Leking táviratilag hívta meg az éppen Aberdeenben tartózkodó Sir James Reisler a beteghez. E két ember vizsgálatának az eredménye az, hogy ő felsége egy súlyos bajban szenved, amin semmiféle orvosság nem segít, de megkísérlendő elektromosság segélyével (electrolysis, azaz a daganatnak villámárammal történő szétbontása) gyógyítani meg a bajt. Eddig a Gazette Medical közleménye. Nincs benne semmi biztató, az elektromosság segélyül hívása ily súlyos esetben nem egyéb ama szalmaszálnál, ami után a vízbefutó kapni szokott. A hírneves tudós doktorok pedig egymás után indulnak Londonba, jelenleg a Gazette de Francfort jelentése szerint dr. Berold Falkenstein másodorvosa utazik Cook comtesse társaságában Angliába. Miután a grófkisasszony igen szoros barátságban él az angol királyi családdal, valószínű, hogy Beroldot is a beteg uralkodóhoz viszik. A hatalmas angol nemzet szegény királyának tehát sehogy sincsen rendben a szénája és talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy unokaöcscse, a német császár egy híres professzorát azzal bízta meg, hogy ezután kizárólag a rák tanulmányozására fordítsa idejét. De csodálkozzunk ezen, fél ő is. Apja, anyja már rákban pusztult el, nagybátyjának állapota felettébb gyanús, vigyázni kell. DR. TÓVÖLGYI ELEMÉR hatósága erre azt válaszolta, hogy — noha az útvonal valóban rossz állapotban van — a főváros, a jelenlegi pénzviszonyok mellett, nem hajthatja végre a nagy költségbe kerülő munkálatot. A belügyminiszter a ma érkezett leiratában kijelenti, hogy ezúttal tudomásul veszi ugyan a jelentést, de megjegyzi, hogy a közforgalom fontos érdekei sürgősen követelik ennek az útnak a rendezését, úgy, hogy hosszabb időre elhalasztani nem lehet. Fölhívja tehát a főváros hatóságát, hogy az út építésének az előmunkálatait teljesen fejezze be, hogy így, ha a pénz rendelkezésére fog állani, az utat azonnal megépíthessék. (miniszteri jóváhagyások.) A székesfőváros közgyűlése 1200 korona segélyt szavazott meg a Skultéty-féle dadogok és hibás beszédüek tanfolyamának, 2200 koronát az I. ker. Czakó-utczai és II. ker. Szalay-utczai elemi iskolák gázkályháira. Ezeket a határozatokat a belügyminiszter jóváhagyta. (Sütemények kihordása a pékműhelyekből.) Több pékmester azt kérte a kereskedelemügyi minisztertől, engedné meg, hogy a süteményeket a műhelyekből a munkaszüneti napokon is kihordhassák, délután 3 óráig. A miniszter ezt a kérelmet elutasította, mert a péküzletek amúgy is egész napon át nyitva vannak s a közönség ezekből elláthatja magát süteményekkel. (új honpolgárok.) Ma délelőtt Fuchsberg Samu fodrász és Weigl József vendéglős tette le a magyar honpolgári esküt, Halmos János polgármester elnöklése mellett. FŐVÁROS. (Egy kölcsön története.) A város a Mária Valéria védnöksége alatt álló Első Gyermekmenedékhely-Egyesületnek még 1891-ben 100.000 korona kamatnélküli kölcsönt adott. A kölcsön visszafizetésének határideje még csak a jövő évben jár le s az egyesület máris azzal a kérelemmel fordul a fővároshoz, hogy a kölcsönt még további öt évre hosszabbítsa meg. Ez a kérelem is rossz időben érkezett. (A Külső-Váczi-út burkolata.) Szeptember hónapban fölhívta a belügyminiszter a főváros hatóságát, hogy a Külső-Váczi-út rendezése ügyében tett intézkedéseiről tegyen hozzá jelentést. A főváros SZÍNHÁZ, ZENE * Operaház. Az a fényes, rendkívüli fogadtatás, amelyben Tristán és Izolde a tegnapi bemutatón részesült, eléggé bizonyító, hogy közönségünk kellőképpen méltányolta azt a nagy munkát, melyet az Operaház s a művészek a mű előadásával végeztek. A nézőtéren ünnepies hangulat uralkodott, mindenki érezte, tudta, hogy egy művészi esemény megnyilatkozása előtt áll. A hatás perczről-perczre növekedett s az első felvonás befejeztével oly tapsorkán támadt, minőt már rég nem hallottunk Operaházunkban. A művészek mindent elkövettek, hogy megközelítsék azt a színvonalat, melyen a mű áll. Az előadás sok tekintetben elsőrangú volt. Vasquez, mint Izolde, csodálatosan találta el a Wagner nehéz deklamatórikus stílusát. Az ő fényes, meleg hangja eddigelé inkább a szélesen ömlő zárt melódiákban érvényesült, de tegnap bebizonyította, hogy intelligens, megbízható Wagner-énekesnő. Burman (Tristán) elsősorban Wagner-énekes. Az ő kiváló intelligenciája az óriási szerep minden nehézségét játszva győzte le. Ha kissé daliásabb alakkal bírna, az elképzelhető legideálisabb Tristán volna. Úgy ő, mint Vasquez az egész est folyamán zajos ünneplés tárgyai voltak, melyre méltán rá is szolgáltak. A felvonás-végeken számtalanszor kellett megjelenniük a függöny előtt, hogy megköszönjék a tüntető ovácziókat. A kisebb szerepeket is mind elsőrangú erők vállalták el. Key (Marke), Takács (Kurnewal) már a trilógia alkalmával is bebizonyították, hogy mily mértékben birják a Wagner-stílust. Feltűnést keltett Berts Mimi (Brangéne) szép hangjával s kifejező játékával. Idők folyamán ez a törekvő művésznő Operaházunk egyik jeles tagja lesz. Külön elismerés illeti Kerner-t,aki a zenekart vezényelte s fárasztó, nehéz feladatát sikerrel oldotta meg. A rendezés, mely Alszeghy Kálmán műve, mindvégig kifogástalan. Az Operaház pazarul állította ki az operát. A jelmezek színesek és gazdagok, a díszletek is igen szépek. A fordítás Ábrányi Emil poétikus munkája. * Az intendáns beteg. Gróf Keglevich István, a m. kir. Operaház és a Nemzeti Színház intendánsa, — mint részvéttel értesülünk — néhány nap óta tüdőhurutja következtében kénytelen a szobát őrizni. * Kamarazene. A Grünfeld-Berkovits-Riedl- Bürger-féle négyes-társaság III-ik népszerű kamarahangversenye vasárnap, deczember 1-én lesz a Royal termében. Tekintettel az esteli Tristán-előadásra, a hangversenyt négy órakor kezdik s kérik a közönséget a pontos megjelenésre. A hangverseny műsora a következő: 1. Kirchner Elek: Vonósnégyes magyar irályban (új, első előadás); 2. Schubert: zongorahármas (eszdur), zongora : Tho-