Magyar Nemzet, 1901. december (20. évfolyam, 299-322. szám)

1901-12-01 / 299. szám

•-' : r" ’ 91 Budapest, 1901. XX. évfolyam, 299. szám. Vasárnap, deczember 1. magyar Nemz Szerkesztőség és kiadóhivatal, VII. Kerepesl­ us 54. Affienaeum-épü­let. Dr. JÓKAI MÓR és BEKSICS GUSZTÁV főszerkesztők. ADORJÁN SÁNDOR felelős szerkesztő. Egész évre 12 frt, félévre 8 frt, negyed­évre 3 frt, egy hónapra 1 frt. Egyes szám helyben és vidéken 41 kr. Keleti történetek, Budapest, november 30. Abdul Hamid szultán tegnap a sze­­lamlik után ünnepélyes kihallgatáson fo­gadta Constans-t, a konstantinápolyi fran­­czia nagykövetet. A nap tehát ismét ki­sütött a franczia-török szemhatáron, pedig néhány héttel ezelőtt ugyancsak fekete felhők borították. A rettenetes Constans, a­ki alig várja, hogy elhagyhassa a fehér minaretek és a sötétzöld cziprusok érdekes hazáját, néhány millióért majdnem lángba borította Kelet-Európát. Ellenségei szerint főképpen azért, hogy fényes tűzijátékkal hazamehessen, a­hol a köztársasági elnöki székbe vezető utat szeretné maga számára egyengetni. Hanem a színpadias rendezésű diplomácziai kaland majdnem balul ütött ki. Törökország, a­mint előrelátható volt, megadott mindent, a­mit Francziaország követelt és így lehetővé tette a barátságos viszony helyreállítását. Oroszország azonban szinte megharagudott hű barátjára és szö­vetségesére. Kiderült ugyanis, a­mi a be­avatottak előtt eddig sem volt titok, de legalább a nagyközönség nem tudta, hogy a keleti ügyekben éles ellentét forog fenn Oroszország és Francziaország között. Az ortodoxia és a katoliczizmus ellentéte. A köztársaság minél inkább feleleveníteni igyekezik a régi királyság és császárság hagyományát, a­mely szerint Franczia­ország a katoliczizmus protektora a Kele­ten, annál közelebb hozza az összeütközés lehetőségét Oroszországgal. Maguk a vezető franczia újságok beismerték, hogy a diplo­­máczia legnagyobb erőfeszítése volt szük­séges, hogy a súrlódás Oroszország és Francziaország között a török-franczia bo­nyodalom alatt kellemetlen következmé­nyeket ne vonjon maga után. Ez Constans kalandjának a legbecsesebb tanulsága. * örömmel üdvözlik, így különösen Albániá­ban nagy megelégedést szült, hogy a kato­likusok végre megkapják a templomokat és iskolákat, a­melyekre égető szüksé­gük van.* Mialatt a nagyok mozognak, az alatt a kicsinyek sem maradnak nyugton. Az örökké ifjú Nikita, a fekete hegyek furfan­gos ura, Parisba utazott. A világot domi­náló Mammon vezeti. Pénzt keres a Szajna partján, mert vasutat akar épí­teni. A­mióta megtudta, hogy mi ki­építjük a novibazári szandzsákig vezető vasutat, azóta mindenáron ellenvasutat akar létesíteni. Olyan vasutat, a­mely át­szelvén a Balkánfélszigetet, összekötné Pétervárt az Adriai-tengerrel. Ezt nevezi­k a nagy szláv vasútnak. Kétségbevonhatat­­lanul politikai vasút a pánszláv törekvé­sek szolgálatában. De a vasútépítéshez nem elég a politikai rajongás, ahhoz pénz, sok pénz kell. Ez pedig mindig a legkeve­sebb Montenegróban. Vállalkozó csak akadna, de elég vakmerően kamatgaran­­c­iát követel. A franczia bankárok, termé­szetesen tekintettel az orosz barátságra, talán szívesebbek lesznek, így számít Nikita és ezért siet télvíz idején szikla­­fészkéből a modern Babylonba. * Azok, a­kiknek szálka a szemükben Románia higgadt, okos politikája, semmi eszköztől sem riadnak vissza, hogy kom­promittálják a hármas­ szövetségnek ezt a A „MAGYAR NEMZET“ TÁRCZÁJA. — November 30. — Téli műkiállítás. ii. — Fényes Adolf. — Múltkori czikkünkben figyelmeztettünk arra, hogy azon a művészeten, melyet a képzőművé­szeti tárlat bemutat, nyoma sincs a nemzeti jellegnek. Egyszersmind kimondtuk azt a néze­tünket is, hogy addig, míg a jól szervezett iskola és az abban működő két-három jeles művész nem vezérli a művészi pályára érkező ifjúságot szilárdan és öntudatosan egységes irányban, addig szó sem lehet arról, hogy a magyar fes­tészetnek valamely olyan jellege legyen, mely őt, mint sajátos vonás, más nemzetek festészeté­től megkülönböztesse. A­míg a magyar ifjak rendszeres oktatást koldulni járnak körül Európá­ban, addig mindenkor csak azt a művészetet fogják tanulmányaikból hazahozni, melynek a személyes hajlam, vagy a véletlen folytán köze­lébe vetődtek: a németektől a németet; a francziáktól a francziát; az angoloktól­ az angolt. És így, valahányszor műveiket cso­portban fogjuk látni, azok mindig a nemzetközies­ség színében fognak feltűnni. Nyomatékot helyez­tünk végül arra is, hogy ez a nemzetköziesség, a­mennyiben hogy kizárólag az illető nemzetek külön-külön műformájára fektet fősúlyt, a tárgy­­hűséget pedig legtöbb esetben tekinteten kívül hagyja, a magyar festők legtöbbjének műveiről letörli még azt a végső csekély nemzeti vonást Mennyivel más benyomásokat hagyott hátra az az akc­ió, a­melyet a magyar­­osztrák diplomác­ia indított és vezetett si­kerre különböző követelések kielégítése végett. Nyugodtan, simán ment minden. Semmi zaj, semmi tüntetés és a teljes ered­mény mégis megvan. Ez a különbség azok között, a­kik tudnak bánni a keleti diplo­matákkal és azok között, a­kik coup de theater-rel akarnak dolgozni a Keleten is, éppen úgy, mint odahaza. Pedig mennyire más világ ez, mennyire más eszközöket kíván meg, hogy fölösleges koc­kázat nél­kül elérhessük czélunkat. Türelem, kitartás, a különös embereknek és sajátságos szoká­saiknak alapos ismerete, a keleti bizalmat­lanság és huzavona számításba vétele elengedhetetlen feltételek a diplomatá­nál, a­ki a Keleten akar működni. A franczia diplomáczia erőszakoskodásá­val majdnem a saját húsába vágott és kellemetlen benyomásokat hagyott hátra. A magyar-osztrák diplomáczia a körül­ményekhez alkalmazott eljárásával pedig mindenütt megnyugvást keltett. Több ol­dalról jelentik, hogy elért sikereinket is, melyet a magyar tárgy a táj- és életképben legalább jelezhetett volna. Mert, a­hol az újszerű hatásra való törekvés és az újszerű mesterségi fogás a fődolog, melyet mindenáron el kell érni, ott a tárgyhűség a másféle preokkupácziók zajában alámerül és egészen elvesz. A minek pedig aztán a következése az, hogy a művön sem modorban, sem tárgyban a származási moz­zanatot észrevenni nem lehet. . Ezek voltak panaszaink a múltkor. Nem most először, hanem az ég tudja, hányadszor. Most azonban, megtevőn rendes fohászun­kat, hagyjuk a graváment. Ne foglalkozzunk többé vele. Sőt tegyünk úgy, mintha az említett tekintetekben semmi kívánnivalónk nem volna és helyezkedjünk nyíltan és jóhiszeműleg arra az alapra, melyen az egyes művészek állnak; tekintsük műveiket úgy, a­mint vannak; ne viszonyítsuk bírálatunkat sem külső elvi mozza­nathoz, hanem kizárólag ahhoz a czélhoz, melyet maga a művész tűzött ki maga elé és ne vizs­gáljunk egyebet annál, hogy ezt a kitűzött czélt mennyiben tudta elérni, mennyiben nem. Az első, ki az idén nagyobb csoport­ ki­állításával feltűnik, az Fényes Adolf, ki a táj­képet, az életképet és ez utóbbiból némelykor egy-egy lépéssel kiemelkedvén, elvétve az arcz­­képet is műveli. De talán nem is mondtuk helyesen, hogy elvétve, mert életnagyságú genre­­képei erőteljes realisztikájuknál, a végletig menő természethű­ségüknél fogva, bizony akár arcz­­képeknek is megjárják. Tekintsük például Öreg ember­ét (158. sz.), mely a belépővel szemben a bal szegletben függ. íme egy kép, melyben a festő határozottan a - -1-1 ■■'■■■■ '■ - 111 ■"■griü," ■IliLULJLL-iigggi lelki kifejezés megértetését tűzte ki feladatául. Az öreg ember, sötétbarna és szürke öltözetében, arczélbe helyezkedve ül székében. E helyzetben azonban arczát kissé oldalt fordítja és fürkésze tekintettel, melybe mély búslakodás vegyül, te­kint kifelé a néző irányába. Ritkán látni képet, mely feltűnő egyszerűségében, eszközeinek józan­sága, sőt szegényessége mellett oly megkapó­­ volna, mint ez. Az öregség, a betegség, a ha­nyatló élet terhes bágyadtsága panaszkodik hoz­zánk e véghetetlen szomorú tekintetben, mely­nek azonban mélyebb tüze, bizonyos nyugtalan szigorúsága sejtetni engedi velünk az erőtel­­­jes múltat és az erélyesség korára való eme visszaemlékeztetéssel még megindítóbbá teszi a jelen tehetetlenség képét. Hatalmas egy darab lélektan, mely mögött azonban ki nem kerüli figyelmünket az egyén sajátos jelensége sem. Ez valaki. Ez élő ember, kinek képét bőven tette a festő a vászonra. Az öregséget akarta jelleg­­szerű­en ábrázolni és ennyibid­­genre-képet alko­tott. De a tipikus kifejezés vivőjéül egyént válasz­tott és ez egyénnek sajátos vonásaiból egyetlen­egyet sem engedett kihullani képéből. Az egyén eme megértetésében tehát arczképet adott, a mi kétessé, vagyis helyesebben mondva kettőssé teszi a minősítést, melylyel művének tartozunk, íme igy értjük előbbi állításunkat, hogy Fényes a tervezett életképből egy--egy hathatós lendü­lettel kiemelkedik az arczkép szomszéd terére. Bőrkötényében előttünk álló, feltárt ingujjú, fakó arczszinti, szőke kis szakállú, összeszorított vékony­ ajkú Munk­ás­a (147. sz.) bizonyítja tételünket, mert épp annyira jellegszerűen az újkori gyári munkás, a­mennyire hű és sikerült arczkép. Lapunk mai száma 20 oldal.

Next