Magyar Nemzet, 1901. december (20. évfolyam, 299-322. szám)
1901-12-01 / 299. szám
•-' : r" ’ 91 Budapest, 1901. XX. évfolyam, 299. szám. Vasárnap, deczember 1. magyar Nemz Szerkesztőség és kiadóhivatal, VII. Kerepesl us 54. Affienaeum-épület. Dr. JÓKAI MÓR és BEKSICS GUSZTÁV főszerkesztők. ADORJÁN SÁNDOR felelős szerkesztő. Egész évre 12 frt, félévre 8 frt, negyedévre 3 frt, egy hónapra 1 frt. Egyes szám helyben és vidéken 41 kr. Keleti történetek, Budapest, november 30. Abdul Hamid szultán tegnap a szelamlik után ünnepélyes kihallgatáson fogadta Constans-t, a konstantinápolyi franczia nagykövetet. A nap tehát ismét kisütött a franczia-török szemhatáron, pedig néhány héttel ezelőtt ugyancsak fekete felhők borították. A rettenetes Constans, aki alig várja, hogy elhagyhassa a fehér minaretek és a sötétzöld cziprusok érdekes hazáját, néhány millióért majdnem lángba borította Kelet-Európát. Ellenségei szerint főképpen azért, hogy fényes tűzijátékkal hazamehessen, ahol a köztársasági elnöki székbe vezető utat szeretné maga számára egyengetni. Hanem a színpadias rendezésű diplomácziai kaland majdnem balul ütött ki. Törökország, amint előrelátható volt, megadott mindent, amit Francziaország követelt és így lehetővé tette a barátságos viszony helyreállítását. Oroszország azonban szinte megharagudott hű barátjára és szövetségesére. Kiderült ugyanis, ami a beavatottak előtt eddig sem volt titok, de legalább a nagyközönség nem tudta, hogy a keleti ügyekben éles ellentét forog fenn Oroszország és Francziaország között. Az ortodoxia és a katoliczizmus ellentéte. A köztársaság minél inkább feleleveníteni igyekezik a régi királyság és császárság hagyományát, amely szerint Francziaország a katoliczizmus protektora a Keleten, annál közelebb hozza az összeütközés lehetőségét Oroszországgal. Maguk a vezető franczia újságok beismerték, hogy a diplomáczia legnagyobb erőfeszítése volt szükséges, hogy a súrlódás Oroszország és Francziaország között a török-franczia bonyodalom alatt kellemetlen következményeket ne vonjon maga után. Ez Constans kalandjának a legbecsesebb tanulsága. * örömmel üdvözlik, így különösen Albániában nagy megelégedést szült, hogy a katolikusok végre megkapják a templomokat és iskolákat, amelyekre égető szükségük van.* Mialatt a nagyok mozognak, az alatt a kicsinyek sem maradnak nyugton. Az örökké ifjú Nikita, a fekete hegyek furfangos ura, Parisba utazott. A világot domináló Mammon vezeti. Pénzt keres a Szajna partján, mert vasutat akar építeni. Amióta megtudta, hogy mi kiépítjük a novibazári szandzsákig vezető vasutat, azóta mindenáron ellenvasutat akar létesíteni. Olyan vasutat, amely átszelvén a Balkánfélszigetet, összekötné Pétervárt az Adriai-tengerrel. Ezt nevezik a nagy szláv vasútnak. Kétségbevonhatatlanul politikai vasút a pánszláv törekvések szolgálatában. De a vasútépítéshez nem elég a politikai rajongás, ahhoz pénz, sok pénz kell. Ez pedig mindig a legkevesebb Montenegróban. Vállalkozó csak akadna, de elég vakmerően kamatgaranciát követel. A franczia bankárok, természetesen tekintettel az orosz barátságra, talán szívesebbek lesznek, így számít Nikita és ezért siet télvíz idején sziklafészkéből a modern Babylonba. * Azok, akiknek szálka a szemükben Románia higgadt, okos politikája, semmi eszköztől sem riadnak vissza, hogy kompromittálják a hármas szövetségnek ezt a A „MAGYAR NEMZET“ TÁRCZÁJA. — November 30. — Téli műkiállítás. ii. — Fényes Adolf. — Múltkori czikkünkben figyelmeztettünk arra, hogy azon a művészeten, melyet a képzőművészeti tárlat bemutat, nyoma sincs a nemzeti jellegnek. Egyszersmind kimondtuk azt a nézetünket is, hogy addig, míg a jól szervezett iskola és az abban működő két-három jeles művész nem vezérli a művészi pályára érkező ifjúságot szilárdan és öntudatosan egységes irányban, addig szó sem lehet arról, hogy a magyar festészetnek valamely olyan jellege legyen, mely őt, mint sajátos vonás, más nemzetek festészetétől megkülönböztesse. Amíg a magyar ifjak rendszeres oktatást koldulni járnak körül Európában, addig mindenkor csak azt a művészetet fogják tanulmányaikból hazahozni, melynek a személyes hajlam, vagy a véletlen folytán közelébe vetődtek: a németektől a németet; a francziáktól a francziát; az angoloktól az angolt. És így, valahányszor műveiket csoportban fogjuk látni, azok mindig a nemzetköziesség színében fognak feltűnni. Nyomatékot helyeztünk végül arra is, hogy ez a nemzetköziesség, amennyiben hogy kizárólag az illető nemzetek külön-külön műformájára fektet fősúlyt, a tárgyhűséget pedig legtöbb esetben tekinteten kívül hagyja, a magyar festők legtöbbjének műveiről letörli még azt a végső csekély nemzeti vonást Mennyivel más benyomásokat hagyott hátra az az akció, amelyet a magyarosztrák diplomácia indított és vezetett sikerre különböző követelések kielégítése végett. Nyugodtan, simán ment minden. Semmi zaj, semmi tüntetés és a teljes eredmény mégis megvan. Ez a különbség azok között, akik tudnak bánni a keleti diplomatákkal és azok között, akik coup de theater-rel akarnak dolgozni a Keleten is, éppen úgy, mint odahaza. Pedig mennyire más világ ez, mennyire más eszközöket kíván meg, hogy fölösleges kockázat nélkül elérhessük czélunkat. Türelem, kitartás, a különös embereknek és sajátságos szokásaiknak alapos ismerete, a keleti bizalmatlanság és huzavona számításba vétele elengedhetetlen feltételek a diplomatánál, aki a Keleten akar működni. A franczia diplomáczia erőszakoskodásával majdnem a saját húsába vágott és kellemetlen benyomásokat hagyott hátra. A magyar-osztrák diplomáczia a körülményekhez alkalmazott eljárásával pedig mindenütt megnyugvást keltett. Több oldalról jelentik, hogy elért sikereinket is, melyet a magyar tárgy a táj- és életképben legalább jelezhetett volna. Mert, ahol az újszerű hatásra való törekvés és az újszerű mesterségi fogás a fődolog, melyet mindenáron el kell érni, ott a tárgyhűség a másféle preokkupácziók zajában alámerül és egészen elvesz. A minek pedig aztán a következése az, hogy a művön sem modorban, sem tárgyban a származási mozzanatot észrevenni nem lehet. . Ezek voltak panaszaink a múltkor. Nem most először, hanem az ég tudja, hányadszor. Most azonban, megtevőn rendes fohászunkat, hagyjuk a graváment. Ne foglalkozzunk többé vele. Sőt tegyünk úgy, mintha az említett tekintetekben semmi kívánnivalónk nem volna és helyezkedjünk nyíltan és jóhiszeműleg arra az alapra, melyen az egyes művészek állnak; tekintsük műveiket úgy, amint vannak; ne viszonyítsuk bírálatunkat sem külső elvi mozzanathoz, hanem kizárólag ahhoz a czélhoz, melyet maga a művész tűzött ki maga elé és ne vizsgáljunk egyebet annál, hogy ezt a kitűzött czélt mennyiben tudta elérni, mennyiben nem. Az első, ki az idén nagyobb csoport kiállításával feltűnik, az Fényes Adolf, ki a tájképet, az életképet és ez utóbbiból némelykor egy-egy lépéssel kiemelkedvén, elvétve az arczképet is műveli. De talán nem is mondtuk helyesen, hogy elvétve, mert életnagyságú genreképei erőteljes realisztikájuknál, a végletig menő természethűségüknél fogva, bizony akár arczképeknek is megjárják. Tekintsük például Öreg emberét (158. sz.), mely a belépővel szemben a bal szegletben függ. íme egy kép, melyben a festő határozottan a - -1-1 ■■'■■■■ '■ - 111 ■"■griü," ■IliLULJLL-iigggi lelki kifejezés megértetését tűzte ki feladatául. Az öreg ember, sötétbarna és szürke öltözetében, arczélbe helyezkedve ül székében. E helyzetben azonban arczát kissé oldalt fordítja és fürkésze tekintettel, melybe mély búslakodás vegyül, tekint kifelé a néző irányába. Ritkán látni képet, mely feltűnő egyszerűségében, eszközeinek józansága, sőt szegényessége mellett oly megkapó volna, mint ez. Az öregség, a betegség, a hanyatló élet terhes bágyadtsága panaszkodik hozzánk e véghetetlen szomorú tekintetben, melynek azonban mélyebb tüze, bizonyos nyugtalan szigorúsága sejtetni engedi velünk az erőteljes múltat és az erélyesség korára való eme visszaemlékeztetéssel még megindítóbbá teszi a jelen tehetetlenség képét. Hatalmas egy darab lélektan, mely mögött azonban ki nem kerüli figyelmünket az egyén sajátos jelensége sem. Ez valaki. Ez élő ember, kinek képét bőven tette a festő a vászonra. Az öregséget akarta jellegszerűen ábrázolni és ennyibidgenre-képet alkotott. De a tipikus kifejezés vivőjéül egyént választott és ez egyénnek sajátos vonásaiból egyetlenegyet sem engedett kihullani képéből. Az egyén eme megértetésében tehát arczképet adott, a mi kétessé, vagyis helyesebben mondva kettőssé teszi a minősítést, melylyel művének tartozunk, íme igy értjük előbbi állításunkat, hogy Fényes a tervezett életképből egy--egy hathatós lendülettel kiemelkedik az arczkép szomszéd terére. Bőrkötényében előttünk álló, feltárt ingujjú, fakó arczszinti, szőke kis szakállú, összeszorított vékony ajkú Munkása (147. sz.) bizonyítja tételünket, mert épp annyira jellegszerűen az újkori gyári munkás, amennyire hű és sikerült arczkép. Lapunk mai száma 20 oldal.